ŐSZI DALOK
Mint mikor a templomból
Elment már a népség:
A még félig zöld erdőben
Oly mély a csöndesség.
S e zenélő némaság
Szívolvasztó őszhang:
A lélek érti, hallja, hogy
Szól e - szellemharang.
Mintha a kis fűszáltól
Is hangot hallanánk?
Oly sejtő, lágy harmónia
Hat gyöngéden reánk.
S az ábránd, mely itt támad,
S a vágy vegyülete:
A virágok, a madarak
Tündérköltészete.
De kidönti a vihar
A vén fát, s az elbújt
Madaraknak szárnyaira
Zúzmarás szélvész sújt.
Mentek volna el inkább
Messze tengeren túl,
Vándor madártársaikkal,
Szent költői vágybúl.
Együtt futni meg a pályát,
S fáradni cél után:
S együtt éldelni vagy halni
Az elért szebb hazán.
Reményt együtt ölelni,
Habár eltünendőt:
Mintsem ily gyáva álomban
Várni a jövendőt, -
A szép tavaszt, - s mintsem azt
A szégyent megérni:
Ha társaik örömzajjal
Vissza fognak térni.
S – ők álmos bágyadtsággal
Kászolódni szárnyra,
S egyenest a faodúból
Szállnak föl az ágra.
De a sok szú-por és gaz
Majd hogy le nem rántja:
S zöld lombok közt mindegyinkek -
Pókhálós a szárnya.
SZÉP HALÁL
Szomorún-szép az őszi
Nap aranyorcája;
Piros arany a falevél,
A halál írt rája.
Fényes útilevele
A vándormadárnak,
Melynek sejtő vágyai egy
Szebb világban járnak.
Megy a madár, testvére
A szálló reménynek:
Eltűnnek a magasban, s óh
Tán vissza sem térnek!
Andalító a csillag
Szép szomorúsága:
Mint egy könyes pillantás, úgy
Esik e sugára.
Ki érti meg a regét,
A titkot kibírja?!
Mely a hervadó virágnak
Levelén van irva…
- Szépen enyészik minden:
Törnek a sugarak;
Igy lesz fényes jégtükörré
A hullámzó patak.
A pillangók reszketnek
A hideg harmattól;
S e repülő légvirágok
Mind meghalnak attól.
Miből édes kéjt szítt e
Piciny aranymadár:
Igy lett a virágkehelyből
Gyilkos méregpohár.
- Majd így halok meg én is,
Halványa, betegen:
Szomorú szent mosolygással,
Kedves! lágy öleden!!
Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése