„Az” és „én”!
Ló és madár, tudjuk. A repülés... a száguldás. Szárnyakat ragasztottunk, kentaurokat képzeltünk. A ló mint lóerő. Alapfogalom. Máig mérték. A ló haszonállat. Vagy díszes paripa. Vagy versenyzés eszköze. Persze, az ember barátja. Bár az inkább a kutya. A lóval bánni kell. A vélemények eltérnek. Angliában állítólag „senki” nem él olyan jól, dédelgetetten, mint a nagy versenylovak. A norvég ügetőbajnok eladta tizenhárom éves lovát virslinek, végül. Volt is felháborodás. De a rettenetes igénybevétellel járó angol, ír chase versenyek lovait is sajnálják naiv lelkek (?), mikor a szegény négylábú majdnem párhuzamos-keresztben mászna át a sövényen.
Miért írhatok én itt, csodálatos pályatársak tőszomszédságában, lovakról? 1944-ben Víg Lóversenyt játszottam a nagymamával, mikor az első aknatalálat érte az utcát, karácsony volt, a földön hasaltunk, fel volt szórva a kartonpálya tüskével, éljen, mi is életben maradtunk, mert az ablak üvegdarabjai mögénk vágódtak a padlóba. Sok szép tribünt láttam francia földön, Németországban, ír vidéken, de ilyet, mint azok a ferdén fölénk hajló üveglapok, soha. Kész modernista építészet. Aztán mindenféle kockadobásosat játszottam, atlétikát, még rúdugróim is voltak, és gombokkal jégkorongot, kosárlabdát, még bolgár (!) bajnokságot is (de ráértem hajdanán!), egyetemistaként bajnok lettem (mondhatni), csak szakdolgozatom tartott vissza egy nagy döntőtől, hogy ott az 5. helyet élből megszerezzem. De lóversenyesdit ritkán játszottunk itthon.
Amikor a rendszernek az ő úgynevezett változása jött, mondhatni, Kis-Trianon-És-Bonyolultabb (az életre nézve, furán, a bővülés ellenére), nem az első írói válságomat éltem. Író (kiderül, mi köze ennek a lóhoz) nyolcéves koromtól akartam lenni. Prózaíró. Így is végzem, látom már. És főleg mint műfordító. Tanárom, a lovak csodás barátja, Nemes Nagy Ágnes (hogy a végén semmi se marad, írta kb., csak az angyalok s a lovak), szeretett volna rávenni a műfordításra. A Rákosi és a kezdeti Kádár-korszak biztos megélhetési forrása volt a nem nagyon favorizált íróknak ez. A műfordítás. 1956-58 táján havi 4000 forintot (te jó ég) meg lehetett keresniök még a polgárinak bélyegzett íróknak is, ha szorgosak voltak. Segítette őket az áldott emlékű Kormos Pista, például (Pistika, Piska, Pista, az egyik, írta ő, az lónév), ott volt Lator, Vas Pista, más szerkesztők, Géher tanár úr, Osztovits Levente, jótevőink. De én a műfordítást csak Ottlik Gézáék erős unszolására kezdtem el.
Válságaimat itt: hagyom. Harmincéves voltam, hogy első kötetem. Utána négy év szilencium. Hanem az olyan világ volt még, hogy Illés Endre igazgató, ha utált is érte, a megbuktatott „sárga könyvem” honoráriumát kifizette. S mert nem politizáltam (úgymond), szélárnyékban sok könyvem megjelenhetett. A műfordításról nem is szólva. Nem éltem rosszul. És mégis elkezdett átitatni annak a világnak valami förtelme. Ma rosszabbul élek, sokkal, de a szabadság... az van!
A nyolcvanas években ledöglöttem, „kallódni kezdtem”. Nem is sokan szerettek. A Nagy Magyar Irigység. Ebbe vágott bele első Nagy Madaram, a legendás Szpéró halála. Akkor utaztam ki először Angliába, a Sziget jött, ahová képzeletben behajóztam mindig gyerekkori játékállataimat, aztán alvás. De első angliai utam során a lovakat inkább lenéztem, a lóverseny távolinak rémlett. Hazatérve láthattam, hogy hiába vonulunk a Lánchídon, éljenezzük Csengeyt, Magyar Bálintékat, abból ugyan megélhetés nem lesz. Kezdett akadni sok száz, végül ezernyi kiadó, és mindenütt megvolt az esetleges új gárda.
Érezni kezdtem, baj lehet. Nem lesz semmi munkám, annyi! Nem mondod? De, de. Ne tudd meg. És nem „nagy dolog”. Szikár célratöréssel megkerestem a lehetőségeket. Adódtak, fonalas volt a nyerés – munkára munka. Sok kacat, főleg. Hanem valami kibillent. Nem bíztam többé abban, hogy „én”, a csak-és-csak-és-csak író, irodalmi ember, itt valaha is otthon lehetek. Hogy a dolgok ütőerén tarthatom, távol- és kívülállásomban, a kezem.
A nyüzsgés élet-módja jött el, én pedig elvonuló, statikus alkat vagyok. Véletlenül, Szpéróm fehér szárnya, mely az ügetőverseny startautójának képében jelent meg számomra az üzleti okokból azóta megszüntetett bécsi Krieau pályáján, szememben könnyek, ez a szárny meghatározta tizenöt év (végül csenevészülő, lecsengő) érdeklődését. Kezdtem ügetőre járni külföldön, ezzel párhuzamosan szerepelgetni is, fellépni, majomkodni – nem vittem vele semmire, csak arra, hogy „nem értik”, miért hagytam abba azt is, olyannyira, hogy a legszükségesebbeken túl ma már semmiféle irodalmi találkozást – dedikálás, megjelenés stb. – nem tartok elképzelhetőnek. Mint perverzió, lenne a számomra az. Ilyen komoly.
Sokan, akik – főleg nálunk – a lóverseny világát nem ismerik, káros szenvedélynek tartják, s lehet is ebben valami, de én, ha vesztettem is, hát mikor ihletből játszottam, nyertem is, és lett, ha már az irodalmi világ (van az még? van) nem lehetett az enyém, egy külön bejáratú kis univerzumom, mely „csak az enyém”. Jártam vagy 45-46 pályán, volt, ahol tízszer is, vonatoztam haza éjszakánként Dinslakenből vagy Mönchengladbachból; Kölnbe, Düsseldorfba, jártam Hamburg, Hannover, Baden-Baden pályáin, ah, a mi legendás Kincsem lovunk diadalhelye; jellemző, hogy az utolsó ottani magyar fesztiválsikerló neve ez volt: Lehetetlen!); és beutaztam Angliát (múzeumokért és sziklás partokért is), Írországot, gyalogoltam Párizsban lópályára tizenhat kilométert oda, ahonnan vissza, sok nagy versenyt láttam. A családias hangulatot német földön, ahová a nagypapát kitolják kerekes székben, a babát babakocsiban, ott a dakli, esznek-isznak gusztusos pályabisztrókban, vagy éppen ott a királynő Ascotban, elviselhetetlen a tömeg egy epsomi derbynapon a londoni belvárosi részek irodáin stb. Roscommonban mintha impresszionista ír festő pöttyögette volna oda a bizarrul magasló tribünre a piros, kék, sárga ruhák foltjait.
Láttam lovat fejjel a sárba beállni, aztán nyerni őt két évre rá. Meggyógyították csigolyáit. Láttam lovat meghalni, zsokét is, ahogy agyontaposták. Láttam sulkyt (ügetőkocsi) fejre állni. Nyertem egy fontba játszva évi 357-es, akkor meguntam. Vesztettem is jókat. Volt, hogy 5 fontom hiányzott az alappénzemből, erre dühömben sok százba játszottam, mázlim volt. Persze, ihlet, az volt nálam. Persze, kicsinyesség. Persze, a nagyvilágiasság. Persze, a szenny. Persze, a dicsőség. Ez mind-mind a lóverseny.
Magyarországon nincsenek, lesznek-e, olyan irodák, húsz tévémonitorosak, amilyenek Londonban tucatjával egy-egy négyzetkilométeren is? Ámulat világok. Persze, sok a sallang, a mellébeszélés. A lóverseny nagyipar. Arab pénzekkel, vidékies angol hagyományokkal, francia elszántsággal, ír zsenialitással. Ipar. El is túlozzák. És szerelem. Mely nálam elmúlt.
Kellér Andor remekművet írt a mi legnagyobb lovis emberünkről, Szemere Miklósról. De hát ő az úri Magyarország dzsentroid világának képviselője, titkos tippek birtokosa, tenyésztő. Pénzét csak szórta a lóra, irdatlan vagyonát kártyán nyerte. Irdatlan örökségét kispolgári rokona vesztegette el. Manapság nekem a magyarországi lóvilág inkább kiábrándító, mint fenséges. De hagyjuk ezt.
Megoldottam-e válságomat, mikor a lóversenyzésbe vetettem magam? Nem. Megismertem egy világot. De ha elmúlt? Ó, madaram sincs már (épp), gyászom határtalan, csöndes. Nézem a verebeket a világban kint. Nézem a lóversenyeket a tévében itt bent. Nem nagyképűsködhetünk. A lóverseny(ezés) dicső kockázata cáfolhatatlan tény. Ha azért az öt font hiányért nem kockáztatok görcsös (és spicces) akarással százakat... jó, akkor nem lettem volna én én. Hogyan lóversenyezünk? Jellemünk tükre is. Nem foglalkozom többé jellememmel. (Ha lett volna türelmem, két napra rá, ihletett ötletem révén, húsz fonttal megnyerhettem volna azt, amiért az öt font helyett másfél napig nem voltam se eleven, se holt. De hogy pénzem meglett, ráültem. Ilyen vagyok.)
Az ihlet a lóval? Írtam 4-5 lókönyvet, ismerősek-e? Nagy zsoké-rokonom, Tandari János, ezerszeres skandináv bajnok, járt Hongkongban is; dedikálta nekem a pályafotót; a Kelet a nagy lóvilág lett. Egy jelentős versenyen, pl. amelyiken én az öt fontomat „bepótoltam”, annyi pénz forog meg (Japánban is), mint Németországban negyedév során, de az összes pályán. Nem érdekes. A gesztenyefák voltak érdekesek, mentünk az őszi Ascot kis vasútállomásáról a kerítések közt, rugdostuk a feketülő terméseket, dagasztottuk a sarat, néma, sutyorgó csoszogás. A lóverseny örök menete. Nem a legrosszabb. Én kiálltam. De ez még nem végső szavam. Hódolatom e kötet Mestereinek. A lóverseny demokratikus. Megtűrnek így ők engem, itt, talán.
Jaj, és hadd ne kelljen abban hinnem, hogy egy olyan ál-odafigyelés világában, amilyen a mai, megkérdezik, és, lesz új papagáj? vagy hát az epsomi derby? Műanyag fogalmak. Az ERI KIADÓ szelleméhez, értékmentő tevékenységéhez illően hadd fejezzem be ezt a semmi ismeretet nem közlő, irodalmi remeklések mellett fahangggal szerénykedő írást a következőkkel. Vannak – kis lókönyvtáramban – pompás sztorik mellett („Hát elmentem lókommentátornak. Nappal az oxfordi diákoknak azt tanítottam, hogyan kellett volna kezelni a XIX. században a szegénységet, du. meg azt bizonyítgattam, hogyan kell megteremteni az elszegényedést a XX.-ban, a fogadóirodán. Harmóniát!” Így David Ashforth barátom, az egyik legjobb angliai szakíró stb.) kicsike antikvár versenynaptáraim az 1900-as évekből, s ott például egy program, hol lesznek magyar versenyek. (Jó, a Monarchia, na.) Soroljam?
Alag, Debreczen, Pozsony, Budapest, Sopron, Kassa, Kottingbrunn, Bécs, Krakkó (jó, nem „magyar” e három, de...), Tata, Srajevo, Karlsbad, Lemberg, Siófok, Tátra-Loimnicz (!), Czegléd, Arad, Pardubitz, Kis-Jenő (Arad vármegyében, József főherceg birtokén – szerk.), Maros-Vásárhely, Zedsizów, Kolozsvár, Kis-Várda, Zombor, Nagyvárad, Nagy-Kikinda, Szatmár. (Feleségem családja onnét menekült. Apósom menteni próbált négy lovat, elhozta őket a dunántúli délvidékig.) Jó, Angliában 50-60 pálya van. Ír földön is harminc-negyven! A franciánál, olaszoknál tömérdek az ügetőverseny (ahol a kocsit húzzák), naponta 7-8 városban olykor, s még több. A lovakat magukat nem ismerem. Volt baden-baden-i lakásom mellett egy udvar, ott egy kiöregedett, Volga nevű ló élt. Vittem neki mindig cukrot. Eltemettem ugyanott egy madarat, sírtam a nagy napfényben, Kincsemre gondoltam, akinek fűrészpor volt, mondják, majdnem minden szerve a végén, csak a búr tartotta össze. A lóverseny engem is összetartott. Amíg. Nem merném meghasítani lelkemet. Mi potyogna.
Ez a kis fűrészpor cikk. Emléklekvárral; igyunk rá egy jó korty vöröset. Színjózanul sem lehet jobban lójátszani, mint ittasulva. Illetve az a jó, ha a játéktól ittasulsz. Nálam ez múlt el, így hagytam fel. S most, tessék, itt vagyok.
Köszönöm, hölgyek és urak. Kis könyv, helyedre, Szpéró-kép alá...
(Mármost akit érdekel, szakirodalmat talál... na ja. Internet mind minden.)
(Forrás: Lóverseny 5-13. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése