2016. nov. 1.

Szombathy Viktor: Az új Madonna





… Isten segedelmével immár túl vagyok a megkísértetések és a szenvedések folyóján, lelkem megnyugodott, testem harcai elültek. Megbékéltem nemcsak a világgal, hanem önmagammal is. Ezután töredelmesen és engedelmesen írom majd a szent könyvek betűit, s rajzolgatok a lapokra Istennek tetsző ábrázolatokat. Úgy óhajtanám, hogy béke lengjen körülöttem ezentúl, s kérem Atyámat, hogy a gonosz embereket s a gonosz gondolatokat tartsa tőlem mindhalálig távol.

Az életem alázatos élet, hogy Istennek tetsző-e, azt nem tudhatom. Ki nem tért le a gyalogútról, hogy megszagolhasson egy illatos virágot, s ki nem emelte fel a fejét az alázatból – ha csak egy szempillantásnyira is –, hogyha kedves pacsirta dalát hallotta a magasban?

Én is egy vagyok eme gyalogutasok közül.

S most, hogy mindennel megbékélve immár régi és bölcs könyveket másolok, arra kérem Uramat, adjon erőt és naponta néhány percet: leírnom rövid és igénytelen éltem folyását, hogy enmagam előtt még egyszer meggyónjam bűneimet. Mondhatjátok, vajon kit érdekel Isten együgyű szolgájának élettörténete, hiszen bővelkedik az Egyház számos kitűnő és érdemes férfiúban, szentben, nagy tettek véghezvivőiben, minek oda, ahol diadalmas pillérek állanak, hitvány kockakőnek az én kis életem is.

„Vagy a szent atyák könyvei között melyik az, amelyik nem a Teremtőhöz vezető útra tanítana fennkölten?” – Bizonnyal én nem vagyok szent atya. Még egyszerű páternek sem legelső, az én életem folyásából alig-alig okulhat valaki. Leírom mégis, hiszen a nagy tudású és jeles Anzelmus prior úr mondogatja, hogy minden ember élete alkalmas az okulásra.

– Az oromfal csak külső dísz a templomon – szokta mondani – de ami az épületet tartja, az a tégla és a kő. Legyetek ti kövek és téglák…

… Az íróterem ablakán besüt a nap. Tavaszi idő van, a testvérek, akik a kerti munka terhét vállalták magukra, ugyan fürgén mozognak a veteményeságyaik körül. A szél néha megborzolja a fák leveleit, és belekap a pergamenbe is itt, az íróteremben. Márk testvér Sallustiust másolja, Johannus testvér a magyarok történetét veti papírra kerek betűkkel, jómagam a Regulákat másolom a késői kor okulására.

Deus in adiatorium meum intende…!

Hadd szóljak magamról is.

*

Mikor novíciusként éltem még régi kolostorunkban, és zsoltárok éneklésével, tudós írások tanulmányozásával, bölcs tanítások hallgatásával, testem sanyargatásával készültem Istennek tetsző életre: különös adományt éreztem magamban, amely már gyermekkorom óta birtokomban volt.

Festegetni és rajzolgatni éreztem kedvet, s szerénytelenség nélkül mondva: tehetséget is. Addig-addig másolgattam a szent könyveket, amíg a gyakorolgatás által ráeszméltem, hogy saját magam is rajzolgatok szépen sikerült képecskéket, ügyes kedtem az ábrázolatokban, sőt itt-ott megkíséreltem azt is, hogy a nagyon ügyeskezű s alázatos Máté testvérnek segítsek, aki reszkető ujjaival s egyre rosszabb szemével nem tudta befejezni, amit tervelt: az Evangéliumot másolta, és sok helyütt én rajzoltam helyette a kezdőbetűket. A tudós prior úr azt mondta, Istennek különös adományát bírom a festésre, s mindenképpen biztatott, ne hanyagoljam el az ügyességet, hanem erős buzgalommal arra törekedjem, hogy gyarapítsam ebbeli tudásomat.


– Kitől örököltem vajon? – sokat töprengtem e kérdésen. Apám, aki egyszerű ács volt, téli estéken égig érő palotákat tervezett gubacstintás ujjával az asztalon. Az édesanyám pedig színes virágokat szőtt a szövőszéken, szinte álmodta a virágokat, s még talán a szivárványt is beleszőtte a fehér lenvászonba különböző színes fonalakból, hogy csodájára jártak a nemes uraságok is.

Jól látom most is magamat gyermekkoromban, amint a vastag táblájú asztal fölé hajolva igyekeztem utánarajzolni apámnak a hatalmas palotákat, s színes földekből kevert festékkel utánoztam anyám virágait a meszelt falon.

Rendünk bővelkedik a nagyon ügyes kezű testvérekben, akik Istennek tetsző oltárképeket festenek falra és fatáblára, s életüket az Úr szolgálatához híven a festésnek ajánlották. Nagy részük a messzi Itáliából került mihozzánk, király urunk felette kedveli az ez országból valókat, mert beszédjük csiszolt, tudományuk erős, és mindenféle mesterségekben járatosak, akár papi renden lévők, akár katonák, akár pedig egyéb világi urak vagy mesterséget értők.

Csak az okozott bánatot, hogy mindannyian nevették, ha olykor egymás között gyermekkori nyelvünkön, a magyar idiómán szólottunk. Gúnyolták pogány hangzását, kemény s nekik érthetetlen szólamait. Titokban keserített bennünket a gúnyolódás, különösen ama testvérünket, aki a magyar köznép nyelvén írdogált. De mit sem szóltunk nekik, mert világlátottak voltak, s a magasabb művészetekben is járatosak, tanulságos beszédjükből sokat okulhattunk, s hasznát vettük különféle ügyeskedéseiknek.

Volt közöttük egy, aki különösen jeles volt szentképek festésében, noha nem is volt felszentelt páter, ezért röviden Fra Giuseppének hívták hazája nyelvén, mi egymás között Józsefnek mondottuk. Hirtelen indulatú, de jókedvű, tréfás ember volt, aki sokszor előbbre helyezte a világi örömöket a rend szigorú reguláinál.

Én akkor még kezdő voltam a festés magasabb művészetében. [866] Nem csoda tehát, ha sokszor a frátert kérdeztem, okultam beszédjéből, s tőlem telhetőleg segítettem neki. Észrevette vonzódásomat, s mivel a prior úr is megengedte, sőt elősegítette, hogy az isteni szolgálat s a napi munka után a fráter körül foglalatoskodjam, szívesen látott maga mellett. Lelkemet egyre sűrűbben népesítették be a dicsőséges Madonnák, Szent Sebestyének, Kálvária-képek, az Istengyermek különféle alakja, mindegyre azon sóvárogtam, hogy magam is telefessem velük valamely új templom, vagy kápolna falát.

Fra Giuseppe meg csak ösztökélte vágyaimat, és vonzó képeket festett az ő szülőföldjéről. Róma, a Város utolérhetetlen szépségével, a hegyekben gazdag Firenze, a lagunákkal telt Velence, Sienna, az umbriai halmok, a padovai, genovai, bolognai univerzitások büszke épületei álomképpen lebegnek előttem. Ezerszínű festmények tervét ízlelgettem, s egy nyugtalan éjszakán – a Regula ellenére – holdfénynél kartonra vetettem egy kis vázlatot a gyermek Jézusról bárányai között.

Remegve mutattam meg másnap mesteremnek. Örvendező arccal csapta össze a kezét.

– Igazán ügyes terv – mondta, s biztatott, próbálnám meg azt templomunk kórusa mellett levő üres falmezőre festeni.

Boldog napok következtek ezután. Akaratlanul hányszor átléptem a Regula parancsait, amit később keservesen meggyóntam, kisebb-nagyobb mulasztásokat követtem el izgatott állapotomban, de reméltem azt, hogy művem mégis Istennek tetsző lesz, s ő megbocsát. Felmentést kértem a kerti munka alól, s mikor a prima után a prior úr a káptalanban kiosztotta a munkát, ezt a felmentést meg is kaptam ugyan, de viszont úgy elmerültem a festésben, hogy délebéd idején mindig későn jöttem a refektóriumba. Angelusig mi sem figyelmeztetett volna… A jóságos perjel úr már-már szigorú fegyelembe akart fogni, amikor boldogan jelenthettem végre, hogy egy festmény, melyet saját magam terveztem, elkészült. Eleinte kétkedve rázták fejüket, de amikor Fra Giuseppe bizonyította, hogy a kép az én kezem műve, boldog örvendezéssel állották körül, nézegették, s jóságos szívvel nem vették észre némely fogyatkozásait.

Telve voltam örömmel, s hálákat adtam Uramnak, hogy lehetővé tette utamat, melyet ily szerencsésen megkezdettem. Nagy boldogság ült mellém, ez időtől fogva munkaidőmet a festésnek kívántam áldozni, s ebbe a jóságos prior úr bele is egyezett.

Szerettem volna elmenni messzi Itáliába, ahol ihattam volna a művészetek örök forrásából, hogy igehirdetője lehessek a mindig való Szépnek. Úgy gondoltam, hogy egyideig még tökéletesítem ügyességemet itthon, s majd ha már annyira előrehaladtam, hogy méltóvá válhatok a rend bizalmára, akkor útnak indulok messzi dél felé, hogy ne váljak szégyenére rendemnek s tanítómnak a külországi mesterek előtt.

Szép idők következtek mostan. Emlékezem: írótermünk ablakán beszűrődött a májusi nap fénye és kerek foltokkal tarkította a kartont, amely fölé lélegzetemet visszafojtva hajoltam. Sebesen vetettem papírra terveimet, a fehér falakat gondolataim benépesítették a menny ezermilliom lakójával, szentek járkáltak körülöttem, s biztattak, ne csüggedjek, angyalok repdestek ki-be az ablakon, bölcs próféták állottak mellettem, és segítettek gyönyörködni oly világban, amelyet rajtam kívül senki sem látott.

Ha sétára indultam fáradt fejjel, akkor is velem vándoroltak alakjaim, társalogtam velük, néha-néha ráintettem ismeretlen járókelőkre, akik látomásaim álomköpenyegét öltötték magukra. Alázatosan, néha félve húzódtak félre, s üdvözöltek tisztelettel. Néha elfelejtettem visszaköszönni, bízvást hihették, hogy neveletlen vagyok.

Sok-sok szép képet akartam most festeni. Urunk mennybemenetelét akartam megörökíteni képemen, majd a tüzes nyelvek történetét, a hitetlen Tamásét, mennyi szépséget és alázatot… S a prior úrtól engedelmet kapván kis kápolnánk falainak kifestésére, nagy örömmel láttam a munkához.

Voltak szomorú és gyötrelmes napjaim. Néha hirtelen eszembe jutott gyarló emberi mivoltom, hiúságom, s ilyenkor bűnbánóan sanyargattam testemet. Ám mindez nem használt: egyre jobban vonzottak a festmények, s végre beláttam, hogy csak úgy válthatom meg magam gyötrelmeimtől, ha teljesen egynek szentelem magam: megfestem az Úr Jézus élettörténetét.

Szinte megelevenedtek kezemben a kartonok figurái. Tudom, hogy a nagy mesterek mellett vajmi csekély értékű tervek voltak kartonjaim, de alázatos szívem ajándékai mégis, és bármilyen kevés az ajándék: ha szívből jön, kedves az Úr előtt.

– Milyen képet festesz elsőbbed is? – kérdezte a prior úr.

– Az Úrjézust szeretném megfesteni a kereszten.

Páter Eusébius megszólalt kövérkés hangján:

– Én úgy gondolom, hogy egy Madonna-kép sokkal inkább illenék a mi kis kápolnánkba, mert ha ügyesen van megfestve, oltárképül is szolgálhatna, s a nép is jobban járulna imádkozni hozzá. Mert ne felejtsd, Hilarius testvér, a szentkép egyrészt arra is való, hogy jámbor világiak különféle fogadalmakat tegyenek előtte, s kéréseket intézzenek az égiekhez. Nekik is hasznos, ám mi se bánjuk meg.

Nem helyeseltem magamban a magyarázatát. De felszólítása, hogy Madonna-képet fessek, hirtelen megvilágosított bennem valamit, ami eddig is rejtőzött bennem homályosan. Éreztem, mint lesz mind jobban s jobban bennem tudata a sejtésnek, s mint válik a bizonytalanság bizonyossággá. Igen: a Madonnát kell megfestenem, amint a gyermek Jézust tartja karján, s mutatja anyai fájdalommal áldozatul minden bűnökért…

S e pillanatban világosság gyúlt bennem: pontosan tudtam, mit kell festenem. Megalkottam a kép tervét. Magam előtt láttam a Szűzanya fehér arcának égi báját, a halvány dicsfényt feje körül, a ruha gazdag, sötétkék redőzetét, a húsos Kisdedet. Ujjaimmal rajzoltam a levegőbe, magam előtt láttam már a képet, a Gyermeket tartó anya szelíd mosolyát s a gőgicsélő kis Jézust, aki majdan megajándékozza az embereket a Krisztus név fájdalmával…

Megelevenedett bennem a terv: úgy éreztem, soha nem látott tudás és készség birtokában vagyok, a sok apró ecsetvonás egyetlen, nagy lendületben forr össze.

Töprengve jártam a kert útjait. Jól tudtam, hogy nem az első Madonna-kép az, amelyet én festek, tudtam, hogy előttem sok ezren festettek már hasonlót. Az volna a legjobb, ha bölcs és ügyes kezű mesterek útját járnám, és hűségesen utánoznám vonalaikat. De úgy gondoltam akkor, hogy Istennek tetsző feladat volna, ha az ezredik Madonna mellé megfesteném a magam s csakis a magam ezeregyedik Máriáját.

Napokon át gondolkoztam, s bár tudatában voltam annak, hogy nem helyesen cselekedem: mégis elhatároztam, hogy új formában fogom elkészíteni képem, új módon, amilyen még nem került ki ecset alól. S megnyugtattam magamat, hogy ez nem tekinthető elvetemültségnek.

Fra Giuseppe észrevette mégis szándékomat.

– Hilarius testvér igen nagy terveket forgat magában – mondta egyszer ebéd után, némi gúnnyal –, most is valami új Madonnát akar oltárképül festeni.

– Minden igyekezet tetszik az Úrnak, ha jámbor – vágta el a szavát a jóságos prior úr, aki nem szerette, ha a szavak fegyverével vívtunk.

Nem szóltam semmit. Fejemben bizonytalanul kavarogtak a gondolatok, de néha attól féltem Fra Giuseppének igaza lesz abban, hogy csak terveim lesznek, erőm azonban hiányozni fog.

Forró fejem vérének lázadását megbékítendő mentem ki a kapun át a közeli faluba. Szép, júniusi délután volt. A kék égen felhők futkároztak, s a nap vastag árnyékokat dobott a házak elé. Fehér fala volt a házaknak, zöld fák bólogattak az utcán. Bíborszínű, kék, sárga virágok hajlongtak a patak partján. Kulcsodi Mártonnak, derék fiak apjának még virágoskertje is volt a háza előtt, idegenben tanulta ezt a módit, amikor fogságban ült, szépek voltak e külországi virágok, pompázott a színük. Mindezek mögött barnálló dombok mosolyogtak, a hegyek között ezüstösen kanyargott a folyó.

Munkanap volt a faluban, nemsokára aratás.

– Mennyi csodaszép színt adtál, Úristen! – csak most láttam két szememmel.

Lassan alkonyodott már, amikor visszafelé indultam a kolostorunkba. A félhomályos könyvtárszoba egyik üres falán festegetett Fra Giuseppe, ahogy beléptem. Pál apostol vándorlását festegette; a sziliciai hegyek között Isten igéjét hirdető apostol életét kívánta képben megeleveníteni. Ott állott Fra Giuseppe, s éppen egy magános fát színezett a dombok tetején.

S ekkor, mintha az Úr világosította volna meg agyamat, mintha az egész délutáni séta arra való lett volna, hogy mindent hirtelen pontosan, fényesen lássak, hogy másképpen lássak: végigfutott egyszerre valóságomnak minden kis dobbanó erén keresztül az, hogy Fra Giuseppe nem fest jól! Nem, mert nemcsak a sziliciai dombokat nem látta soha, hanem semmiféle dombot nem szeretett, s nem is nézett meg egyszer sem. Jól tudom, hogy sohasem figyelte meg a napsugarak játékát a zöld füvön, és soha nem festett ruha-redőzetet másképp, mint hogy egy darab szövetet az asztalra dobott, holott emberi testen kellett volna ráncokat ölteni a köpenynek… Fra Giuseppe soha meg sem kísérelte, hogy gondosan tanulmányozza az emberek arcát s járását, azt mondta, elég, ha régi mesterek alkotásait másoljuk, mert azok tökéletesek, míg az ember esendő, gyarló és hibás…

Mindez e pillanatban jutott eszembe. Előttem ragyogott még a nap, láttam a színeket s a mezőről hazatérő emberek arcát, szeretném azt mondani, hogy elevenen éltek bennem e színek, s nem haltak el. Úgy éreztem, hogy Fra Giuseppe hiába szeretne elhitetni képével régi történeteket, mégis soha meg nem történt dolgot sehol nem való helyen ábrázol, nem festi az élő valóságot, de olyat sem tud, amely tiszta, minden valóságokon felül ragyogó lélek, Istennek átszellemülése volna.

Nem eszméltem volna erre, ha az utcán látott kép elevenen nem kavargott volna bennem. De Fra Giuseppe sosem járt az utcán, sem pedig a nézdegélést nem szerette, hacsak nem képeket szemlélgetett.

Fra Giuseppe letette az ecsetet, megtisztogatta a festéktől majd megdörzsölte homályban fáradt szemét:

– Testvér – szóltam hozzá bátortalanul –, kérdeznék tőled valami különöset!

– Szólj! – biztatott.

– Láttál-e te már napfénytől ékes dombokat?

– Hogyne!

– Dombon fákat?

– Hogyne, miért?

– Akkor miért festesz ilyen holt mezőket soha látott fákkal?

– Nem értem, mit beszélsz – csodálkozott rám.

– Testvér, kiről festetted Pál apostolt?

Fra Giuseppe a homlokára tette az ujját:

– Itt van ő – s aztán a szívére mutatott: – … és itt.

Elhallgattunk. Később újra szólani kezdtem:

– Fra Giuseppe, nem jól van ez így. A te Pálodban soha nem lesz meg a vérnek színe, szívének lüktetése, színtelen emberarc az. Ráncokat festesz arcára, s nem lesznek igaziak, a derű, amit ajka köré festesz, merev és hamis, hajat is festesz ugyan neki, de láttad-e te már az igazi hajnak selymes fényét? Szemében áhítatot hiába keresnénk, tekintete nem meleg, nem visszfénye a lelkének, keze görcsösen fogja a köpenyt, hol van ujjainak hajlékonysága? A dombok egyhangúak, szürkék, pedig ha kitekintenél az ablakon, s elnéznél a nyugvó nap fényében izzó hegyek felé, vajmi mást látnál, mint amit lefestettél!

Hangomból érezhette, nem gúny, amit mondok. Csendesen felelte:

– Nincs igazad, Hilarius testvér. Nincs, mondom neked bizonnyal. Mert hitvány másolatokat fessek-e az erdő fáiról, ezt az egy mai napot fessem-e meg, amikor örök időkre szólón ezen az egy képen akarom megörökítni minden napok fényét és minden mezők színét? A lelkem és szívem áhítatát hozom, amaz elvont dolgokat, melyeket a Hit és az isteni Igazság éltet, nem pedig egyetlen ember arca, testének változó mozgása. Az örök, nagy művészetbe nekem is csak bepillantás jutott, a magam gyarló eszközeivel csak így mutathatom be, amit akarok. Ez az én lelkem áldozati lángja, amelyet minden dombok fájának s minden szemek ragyogásának tüzével kell meggyújtanom. Nem szabad a kinti természetet szolgalélekkel másolni, amikor a bévülső embert akarod megmutatni. Egy nap: lidércfény, minden nap azonban Örök Tűz, és nekünk ezt az örök tüzet kell ápolnunk magunkban, Isten szolgáinak… Pál apostol itt minden ember, a dombok: minden földek, a fa: minden fa. Az apostol szeme a végtelen gondolat tükre, mozdulata az örök mozgás, amely egy pillanatban mégis merevnek tetszik talán… Pál apostol itt csak jelkép, de jelkép volt Madonna is, akit Fiesoléban festettem, a franciskánusoknál, s a gyermek Jézus, akivel a boroszlói minoritákat ajándékoztam meg. Jelkép minden, a magunk élete is, hogyan ne lenne jelkép egy gyarló festmény…

Így feleltem neki:

– Isten véghetetlensége éppen abban rejlik, hogy a percek különböző változásban peregnek egymás után. Az ezerféle szín, a kacagás-sírás, az indulatok változósága, jóság-rosszaság, fény és árnyék jelentik Isten véghetetlen birodalmát, s ezeket kell nekünk képekben kifejezni. Az élet örömét, a megbánás és az alázat fájdalmát, a fölöttünk keringő napot, a gyümölcsöt, amely érik, a csecsemőt, amikor gügyög, a harcost, amikor elesik, vetést, aratást… mindent. És Pál apostolt is, de harcolva, lázzal, a halmokat Isten napjának reszkető fényében – mondtam lelkesülten.

Fra Giuseppe legyintett.

– Pogány vagy, és magyar, tehát fiatal vagy! Minden esendő formát meg kell tisztítani a salaktól, s az örök Lelket önteni bele.

– A mi adományunkkal Isten minden birodalmát elevenen kell bemutatnunk! – vetettem közbe.

– Te még csak a lépcsőjénél jársz a művészeteknek – mondta kevélyen –, félős, hogy be sem lépsz a Csarnokba, hanem kint maradsz, a vásári zajban.

Nem folytathattuk. Itt volt a lámpagyújtás órája, a harang esti imára csendült, besötétedett már, mennünk kellett. S bár nem beszélgettünk aznap többet a nagy kérdésről, magunkban sokat gondolkoztunk rajta, s azt hiszem, mindketten úgy véltük, hogy egyikünknek sincsen igaza teljesen. Zavaros útvesztőbe kerültünk.

Hosszasan imádkoztam a dormitoriumban még a vecsernye után is. Leborultam a kőpadlóra, és erőt kértem a magam számára, hogy elhatározásomat beváltani tudjam: meg akartam festeni az új Madonnát valami más módon, mint azt Fra Giuseppe tanította.

*

Nyugtalanul töprengtem egész éjjel, de az éjszaka sötétjében kuszák voltak gondolotaim, nem öltöttek szép formát.

Határozottan magam sem tudtam még, mit akarok, pedig elhatározásra kellett már jutnom, ha meg akartam mutatni, hogy érdemes vagyok a kolostor bizalmára.

Engedélyt nyertem a jóságos prior úrtól, hogy néha rövid időre kimehessek a faluba, az egyszerű emberek közé, s vígan poroszkáltam mezei utakon, olykor a fűben üldögélve nézegettem az emberek sürgését-forgását, a felhők kergetőzését s az ég kék színét. De régi, töprengő természetemet belülről fakadó vidámság váltotta fel, az új Madonna képe mindinkább kialakult bennem. A természet sok egyszerű csodája segítette, hogy életre keltsem.

Egy napon magamba mélyedve ballagtam a falun keresztül. Ismét a helyesen festendő Madonnáról elmélkedtem, amikor egy félénk hang köszöntése riasztott e való világra. A köszönés irányába fordultam, s ebben a pillanatban azt kellett éreznem, fa vagyok, s gyökereim nem eresztenek.

– A Madonna! – kiáltottam akaratlanul is.

Egy kis jobbágyház kapujában fiatal nő ült, szelíd, szinte úri arcú nő, hasonló nem is volt több a pórok között, nemes kisasszonyok között talál ilyeneket az ember. Amennyit illett meglátnom: barna haja volt, és kék szeme, de ezek a szemek szelídek s félénkek voltak, az arca fehér. Volt ezen az arcon a megbántott s megalázott asszonyembernek kifejezéséből valami. Ami azonban izgalommal töltötte el a szívemet: ölében, karjai között csöpp kis gyermeket, pufók, szőke gyermeket tartott, amilyet angyalnak festett egyszer jókedvében Fra Giuseppe. Hogy hosszasabban álltam meg előttük, a fiatal nő zavartan állt fel, a kisgyermek vidám csicsergéssel nyúlt felém, anyja elpirosodott zavarában, s köténye ráncait igazgatta. A délutáni nap rátűzött arcára, s halovány dicsfény reszketett haja körül. Nem az emberi szépséget kerestem rajta, hanem az anya arcának nemességét, a lélek földöntúli szépségét kutattam, amely maradandó.

Olyan volt ez így, mint egy máris megfestett kép. Kék ruha, barna haj, felhőfoltokkal tarkázott ég, a házfal fehér volt, s a virágok úgy hajlongtak, mint az Assisi körül. Finom összhangba olvadtak a színek. Keresve sem találhattam volna szebbet.

Valóban igéző volt a fiatal nő szelíd arca. Halk bánattal, szinte bocsánatot kérve állott mellettem, s szorította magához kisfiát.

– A Madonna! A Madonna! – örvendeztem magamban, s közelebb léptem hozzájuk. Megveregettem a kisgyermek pufók arcát. Az kíváncsian meresztgette rám szemét, s ujjait szopogatta kedvesen. Megszólaltam végre:

– Tiéd ez a gyermek?

– Igen – mondta halkan.

– Szép kislány.

– Fiú! – mondta szégyellősen.

Folytattam a kérdezősködést:

– Ki az apja?

Elvörösödött, nem szólt semmit.

– Mondd meg, ki az urad? – bátorítottam.

Nagyon halkan felelt:

– Nincs.

– Meghalt? – firtattam.

– Nem…

A hangja kétségbeesetten zengett. De most már nem bántam, a kíváncsiság vétkezett bennem.

– Hát hol van az urad?

– Nincs… Elment…

Most tértem csak észre. Hirtelen világosodott meg előttem a szerencsétlen nő sorsa, aki Isten előtt nem is asszony még, de már nem is lány, s az Úrtól soha meg nem áldott, titkos frigyének gyümölcsét hordja magával szégyenéül. Most jutott eszembe, Joannus testvér nemrégiben beszélt valamit egy falusi leányanyáról, aki övéinek szégyene, s meg akarták kövezni már a többi asszonyok. Illően vezekelt is érte, súlyos penitenciát róttak rá az atyák.

Rászedettnek éreztem magam. Egy pillanatra feltűnt előttem az igazi Madonna képe, mintha mondta volna: hiú az igyekezetem, őt én megfesteni soha nem tudom. Mert természetes, hogy ilyen nőt nem állíthatok példaképül, oltárdíszül ezrek elé, nem festhetem meg fattyával együtt éppen oda, ahová istenimádságukat hordják kegyes és áhítatos szívek, s ahol az Égi Tisztaságtól kérnek bűneikre bocsánatot…

Nem. Ez a nőszemély nem lehet a Legtisztább Szűz eszményképnek festett mása!

Éreztem, arcom haragos színűre változott, a fiatal nő ijedten sütötte le szemét. Sarkon fordultam, sietve eltávoztam. Néhány idősebb asszony várakozott izgatottan elmenetelemre, s hogy elhagytam a lányt, mint a vércse csapott le kettő a leányra, hangosan kérdezgették, mit akartam, s nyilván azt gondolták, hogy a leány szégyenét megróni álltam meg. Gúnyos asszonyi sikongatásuk sokáig kísért, fülemben maradt. Ezt titkon fájlaltam is, mert mégis megszántam magamban a szegény lányt, s nem akartam neki fájdalmat okozni.

Megtörve érkeztem haza. Társaim látták szomorú arcomat, s részvéttel kérdezgették, vajon mi bántana. De csak legyintettem a kezemmel.

Este a vacsoránál a kövér Paulus megkérdezte:

– Hilarius testvér, egy idő óta nem dolgozol, mi van az új Madonnával?

Fra Giuseppe gúnyosan szólalt meg az asztal túlsó sarkán:

– Keresi a Madonnát.

Indulatosan feleltem:

– Nem is olyan könnyű azt megtalálni s lefesteni, mint te gondolod!

Nagy sokára felelt:

– Hiszen tudom, nem is olyan könnyű az neked…

Mindenki átértette az epés célzást, a jóságos prior úr némán csóválta a fejét.

Másnap azzal az eltökélt szándékkal terítettem ki magam előtt a kartont, hogy mindenképpen megfestem a Madonnát. Szégyenben maradni nem akartam, azonkívül úgy gondoltam, hogy nemcsak a többiek gúnyjától való szabadulás miatt kell festenem, hanem azért, hogy önmagammal kerüljek ismét egyensúlyba. Megfogtam az ecsetet, s behunytam a szemem. A Madonnát akartam magam elé idézni. A ködös gondolatgomolyagból, mint a kavargó felhők közül a fénylő reggeli nap, hirtelen előttem állott a tegnap látott pórlány a kisgyermekkel a karján. Riadt mozdulatot tettem a kezemmel, azt hittem, az ördög incselkedik velem. Nem tudtam elhessegetni magamtól a kísértő képet. Kezem önkéntelenül is a tegnap látott nő körvonalait vetette papírra. Új kartont vettem elé. Ezen nem hogy más kép alakult volna ki, hanem az előbbinek még tökéletesebb mása. Nem múlt el rólam a kísértés.

Abbahagytam. Miért ne valljam be, felzaklatott ez a különös kísértés. Mert kísértésnek, incselkedésnek vettem. Eldobtam a kartont, s újból kisétáltam a kapun a falu felé. Ott sétáltam máris a napfényes utcán, kenyeret sütöttek nagy kemencében, egy kovács lovat patkolt, de a ló nagy ficánkolással ugrált jobbra-balra s a király úr két fáradt vitéze egyre biztatta a szájtátókat, ülnék meg a lovat… Tisztelettel köszöntöttek, amerre csak mentem, én azonban csak arra ügyeltem, ne keressem fel azt a helyet, amelyen tegnap a leányt láttam ülni. A mezőnek fordultam, s az árnyékos patakparton ballagtam fölfelé.

Isten ujja azonban különös. Egy fordulónál elgondolkozva hajtottam félre az ágakat: ismét a tegnap látott lány ült. Kisgyermekét táplálta éppen, s ahogy engem meglátott, elpirult, mély tisztelettel állt föl. Remegve köszönt az Úrjézus nevével, míg én konokul, alig fogadtam az üdvözlést. Éreztem, elsápadva tekint utánam, s néhány marokszedő lány gúnnyal hahotázott a fiatal leányanyára. Megsajnáltam most már magam is, szerettem volna visszafordulni, valami belső hang azt súgta, hogy irgalmatlanság, amit cselekszünk vele, bocsánatadás kell a fiatal nőszemélynek, meleg szív, mert mégiscsak anya!

S íme, visszafordultam!

Lassan mentem feléje, mikor ismét észrevett, könnyekre fakadt, elibém szaladt, megcsókolta csuhám poros szegélyét, s térden állva könyörögte:

– Atyám, bocsáss meg, tudom, nagy bűnös vagyok, de legalább ezért, ezért a kisgyermekért bocsáss meg nekem!

Sírva nyújtotta felém a kis csecsemőt.

Akkor hirtelen bocsánatot kellett kérnem az Egek Urától. Mert ott, ahogy könnyes szemmel felém nyújtotta gyermekét, megint csak nem az asszonyi bűnre és tisztátalanságra kellett gondolnom, hanem a Madonna-kép új formájára, amellyel ez a nő ajándékozott meg engem, arcán az anyaság mártíriumával mégis…

Tudom, nagyon eltévelyedtem, hogy ilyesmi eszembe jutott. De nem kormányozhattam elmémet: állandóan ugyanaz a gondolat kínzott már napok óta. Istennek tetsző, igaz képet akartam festeni. Nem tudtam megszabadulni ettől a vágytól, amely – úgy éreztem – nem közönséges, földi kívánság.

A leányanya fejére tettem a kezemet:

– Nincs megbocsátanivalóm, gyónd meg. Isten megbocsát neked, az emberek pedig ne törődjenek veled!

Nem tudom, honnan jöttek ajkaimra ezek a szavak. Hasonló sorsra jutott más nőnek nem mondtam volna ezt, úgy éreztem azonban, hogy ennek tartozom ilyen szavakkal. Boldog megkönnyebbülés vett rajtam erőt, ahogy ezt kimondtam, s láttam szemében a hála fényét. Napok óta tartó izgalmam mintha azonnal elült volna, jólesően lélegzettem föl, még szóltam egy-két vigasztaló szót, s vidám lépesekkel indultam haza.

Most már tudtam, hogy mégis megfestem a Madonnát! A belső tusakodások egy pillanat alatt megbékéltek bennem, a nyugtalanság elült, azt hiszem, úgy éreztem: ezer anya közül ez az egy az igazi anya, mert sokszorosan megszenvedett érte, s ennek bánatos sorsa érdemes arra csupán, hogy a Madonnák szenvedését róla mintázzák.

Azért még viaskodtam önmagammal. Az ellenkezés ördöge száz ellenvetést tett, egy pillanatig azt gondoltam: mégsem szabad a Madonna emlékét bemocskolnom egy pórlánnyal s fattyával, majd ismét eloszlattam kétkedéseim felhőjét, s azzal nyugtatgattam magam, hogy soha igazibb Madonnát, szenvedőbb anyát nem tudnék festeni, mint éppen ezt, akinek sorsa hétszeres fájdalommal terhes, mert embertársak okozzák a fájdalmakat.

Másnap megújult kedvvel, nagy bizakodással fogtam a munkámhoz. Kifeszítettem a kartont, elkevertem festékeimet, s felvázoltam a térdeplő Madonnát. Úgy akartam megfesteni, ahogy tegnap megjelent előttem a fák árnyékában… A Madonna térdepel, arcán a mennyei megdicsőülés fénye, a szentelt fájdalom, s kezében tartja a Gyermeket, mintegy áldozatul Istennek.

Szinte borzongtam a gyönyörűségtől. Sietős kézzel vázoltam a vonalakat. Lassan kezdett kialakulni már az arc, a váll, a kisded keze s hátul a kék hegyek szelíd hullámai, míg fölöttük napsugár hasítja ketté a felhőt.

Gyors kézzel dolgoztam a képen, úgy reméltem, estére elkészítem vázlatát, s másnap vékonyra gyalult, finom deszkalapon folytatom, hogy oltárképül állíthassam.

Ámde mire az arc finomabb részletei következtek volna, már nem emlékeztem vissza pontosan. Valamennyire hasonlított ugyan, de a képen rajzolt arc vonásai olyanok voltak, mint a Fra Giuseppe képei: szögletesek, merevek, a vonások nem éltek semmiképpen. Ilyen arc lehetett száz is, ezer is.

Újra kezdtem. Nem sikerült. Ismét rosszul rajzolt arc, kényszeredett vonások serege, mit sem ért. Nem ezt akartam az én Madonnámmal.

Letettem az ecsetet. A nehézségek úgy tornyosultak elém, mint gát előtt a hullámok.

Pedig most már mindenképpen meg kell festenem az én Madonnámat! S úgy gondoltam, nem követek el főbenjáró bűnt, ha még egyszer megnézem a leányasszonyt, vagy ha magam elé ültetem kis időre, s úgy másolom vonásait.

Gyorsak, határozottak voltak már ekkor cselekedeteim. A Madonna képe annyira egybeolvadt előttem a leányanya arcával, hogy nem tudtam kettéválasztani a kettőt, lehetetlennek látszott eldöntenem azt, hogy a Madonnát akarom-e megfesteni, vagy a leányanya arcát szenvedő gyermekével?

Leborultam zsámolyomra, s az Úr segítségét kértem ebben a viharzásban, annyi gyötrelemmel járt már a dolog rám nézve. Töredelmesen kértem Jézusom bocsánatát is, hogy minden egyébről megfeledkezve csak a kép hívogat egyedül, vonz és hajt, serkent és nyugtalanít. S úgy gondoltam, Istennek tetsző cselekedet lesz, ha a Madonnát, a legszentebb s legszenvedőbb Anyát emez üldözött anya képével teszem hasonlatossá, megfestem, s áldozatként ajánlom föl majd. Az Úr megbocsátó, jóságos, biztató szava felelt, s erőt adott a jövendőre is.

Délután gyorsan eltávoztam a falu irányába. Biztos cél vitt. Testvéreim, akiket már nem lepett meg napról napra nyugtalanabb viselkedésem, s megbocsátóan hunytak szemet néhány kisebb mulasztásom fölött, most csodálkozóan néztek utánam szemükkel, amint határozott lépésekkel igyekeztem elfelé.

Az utcán nem találtam azt, amit kerestem. Gyors léptekkel haladtam a mezőn dolgozókhoz, s kutató szemekkel kerestem a leányanyát. Ott ült ismét a fa alatt, s gyermekét takargatta éppen, hogy az árnyékban hagyja, amíg ő dolgozik. Ijedt tisztelettel emelkedett fel, s lehajtotta a fejét. Most nem tudtam, mit mondjak. Néhány pór dolgozott nem messze, azok összesúgtak, valamelyik nevetett is kajánul, felénk mutogatott. Végre is a nő találta meg hamarább a szavakat:

– Engem kerestél, szent atyám?

– Téged, leányom – válaszoltam akadozva –, megtudakolandó, gyóntál-e már?

– Ma reggel – suttogta –, szigorú bűnhődést róttak ki rám.

Most hangja erősebben csattant:

– De mit csináljak, amikor nagyon szerettem a gyermek apját! Nem tudtam, mit teszek. Azóta mindenki szégyenszava utánam hull, anyám üldözöttje lettem, testvéreim nem ismernek, s vénasszonyok élesítik a nyelvüket rajtam. Kitagadottnak született a gyermekem!

Panaszosan sírt föl, könnyei peregtek. Én megveregettem a kisfiú arcát:

– Mi a neve a fiadnak?

– Neve sincs neki –, zokogott fel hirtelen –, jobb volna, ha nem is élne!

Szigorúan néztem rá:

– Mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Szeretned kell a gyermekedet, mert anyja vagy, ha százszor is kitagadottnak hoztad a világra.

Egy ideig szótlanul állottunk még egymás előtt, majd később – mintha csak véletlenül jutott volna eszembe – azt mondtam neki:

– Keress fel holnap a kolostor kis kápolnájában délelőtt. Beszélni akarok veled, kisfiad is hozd!

Ijedten nézett rám, talán fenyegetést olvasott ki beszédemből, mert sápadt arccal nézett utánam, amint egykedvűséget színlelve sétáltam tovább, nehogy túlságosan feltűnővé váljak. Még azt hinnék, hogy a leányanya miatt koptattam saruimat eddig…

*

Másnap a kis kápolna egyik padján vártam. Kikészítettem a vékonyka, gyalult, festékkel jól megalapozott deszkatáblát – finom kőrisfából rótta össze az ezermester Rogerius testvér –, immáron semmi sem riaszthatott vissza attól, hogy megfessem az új Madonnát.

Imbolygó lépésekkel jött. Magához szorította kisgyermekét, sűrű haját fekete kendő alá gyűrte, alázatosan hajtott térdet előttem. Mosolygó, vidám arccal fogadtam.

– Meggyóntad immár vétkeidet, senkinek sem tartozol, egyedül az Úrnak alázattal és imádsággal – szóltam hozzá. – De hogy kedves légy az Úr és az emberek előtt, képen megörökítelek téged s a kisfiadat…

Még a lélegzete is elfulladt:

– Az nem lehet… – rebegte.

– Miért nem?

– Az nem lehet… – ismételte konokul.

– Afelől te már nem határozhatsz – feleltem.

Nem tudta, mit válaszoljon, tanácstalanul állott előttem. Megfogtam a kezét.

– Térdelj le – parancsoltam neki, – és szorítsd magadhoz gyermekedet.

Engedelmesen tette meg. Kék szeme reám világított, félve sóhajtott egyet, fejét mellére ejtette. Igen! Ilyennek gondoltam el a Madonnát.

– Ezentúl minden nap eljössz ide, így, térdepelve foglak megfesteni, hogy kedves légy mindenki előtt. Ha elfáradsz, szólj, pihenünk.

Bizonyára különös dolog volt ez, hogy a falusi leányasszonyról fessek Madonna-képet, de úgy reméltem, hogy a prior úr megengedi nekem, s a kápolnánk különben is fel volt mentve a klauzúra alól, vasárnaponként itt hallgattak misét a falubeli asszonyok.

Mindent elrendeztem gondosan. Térde alá puha szőnyeget tétettem, jól elhelyeztem a kőrisfa táblát, s keverni kezdtem a festéket. Olyan módon fogok festeni, ahogy senkitől sem tanultam még, különösen pedig Fra Giuseppe nem tanította így. Magam találtam ki enmagam számára!

Tüneményes gyorsasággal ment a vázolás. Nem zavart senki.

Tegnap este ment szét a híre, hogy pater Hilarius mégis elkezdi a Madonna-képet a kápolnában, s a jóságos prior úr meghagyta, délelőtt ne zavarjon senki munkámban.

Szépen formálódott az arc, a test, a körvonalak. Puha, kék terítőt borítottam a vállára, mintha ruha volna, s gondosan elrendeztem ráncait.

A Madonna!

Már javában alakultak ki a körvonalak, amikor eszembe jutott a legelőször megpillantott kép ott, a mezőn: arcának halvány rózsaszínje, finom, fehér homloka, hajának fénye, háta mögött a virágok színpompája, messzi a kék hegyek, ezek mind hiányoztak erről a képről valahogy. Akármennyire is hasonlított a múltkor meglátott leányhoz, mégsem ő volt. Hosszasan ránéztem, de minél inkább hasonlítgattam régi hasonmásával, amelyet a verőfényen láttam, annál inkább tudtam, hogy még ez sem az igazi Madonna, akit most akarok megfesteni. Nem ilyennek láttam, hiányzik mellőle a napfény, az ég kékje, a színpompa. Ez így fáradt női arc, nem pedig a múltkor megcsodált anya égi arca. Bármennyire is megpróbáltam, hogy emlékezetemből pótoljam a hiányzókat, nem lehetett, ecsetem elrajzolta a fényt, megszürkítette az árnyékot, minden másképpen sikerült itt, a kis kápolnában.

S ekkor elhatároztam, hogy megteszem azt, amit a múltkor Fra Giuseppénak ajánlani akartam, ámde attól való félelmemben, hogy kineveti bohó ötletemet, nem szóltam neki semmit. Kint, a napsütésben, a kolostor fái alatt fogom megfesteni a képet!

Új Madonna lesz, egészen új Madonna! Nem templomi hűvösségben, ablakvilágítástól fényesített Madonna-arc, hanem a szabadban festett, verőfényes, a napsugár glóriájától körüllebegett Madonna…

Lázasan vittem ki a nehéz állványt a kolostor kertjének elhagyatott részébe. Az új felfedezés gyönyörétől alig tudtam szólni valamit a szegény leányasszonynak, aki még mindig itt térdelt gyermekével, de most már az oltár felé fordulva, buzgó imádkozással. Megvártam, amíg felemelkedik.

Kinn, a puha füvön, a nagy, kék égi kupola alatt, pompázó virágok között térdepeltettem le ismét, örömöm átragadt őrá is, és amint vidáman sürögtem-forogtam, megszólítani is mert:

– Talán hideg van odabenn, szent atyám, hogy ide kellett jönnünk?

Elmosolyodtam az együgyű kérdésen, de feleltem azért:

– Valóban. Ott benn hidegek a színek és az élet megdermedt a kőkockák között. Itt kinn ragyog a meleg élet s a szín.

Talán akart még valamit kérdezni, mert arcán látszott, hogy nem értette, amit mondtam neki, de önkéntelen felkiáltásom csendre intette:

– Madonna!

Fel kellett kiáltanom. Most! Most végre megvan az igazi Madonna, ahogy mindig láttam, elképzeltem magamnak. Friss napsütésben, virágok között, halvány, fehér arcával, kisfiával. Az én Madonnám! Az új Madonna!

Boldogan vetettem új vonásokat a deszkalapra. Az előbb még féltem, hogy tán kinevetnek különös ötletemért, mivel még soha Madonnát nem festett senki Isten szabad ege alatt, de bennem különös vágy égett, hogy egy egészen új Madonnát fessek, a magam gyarló mivoltának himnuszát akartam valamiképpen Isten dicsőségéül ajánlani. Fra Giuseppe alighanem bolondnak fog tartani, és gúnyja finom nyilaival támad rám, mosolyogni fognak rá a többiek is, esetleg meg is róhatnak szokatlan viselkedésemért, de én ezt a Madonnát akartam megfesteni, mert így láttam igazinak s lelkemből lelkezettnek.

„A kék ég Madonnája s az aranysugáré!” – így fogom elnevezni a képet.

*

Első napon nem járt arra senki, ahol festegettem. Feketerigók énekeltek csupán a cseresznyefa ágain, ők voltak a társaságom. Másnap azonban javában elmélyülve a munkában, két beszélgető testvérem bukkant elő az árnyas út sarkán. Megütközve álltak meg, csodálkozva jöttek közelebb, s hol a képemet nézték, hol a térdeplő asszonyt. Végre az egyik megszólalt:

– Különös, nagyon különös!

Rájuk pillantottam. Az ég kékjét igazítgattam éppen, s a szájamban tartott ecsetszár mögül duruzsoltam ki:

– Mi különös?

– Te is, Hilarius testvér, meg a képed is.

– Miért? – kérdeztem harcra készen, mert tudtam, hogy a vitatkozásnak s a vég nélküli magyarázgatásoknak kezdete immár bekövetkezett, s illően el is készültem rá.

Frater Eusebius kinyújtotta a mutatóujját, s fontoskodva magyarázta:

– Én éppen járatlan volnék a festés művészetében, de sohasem hallottam volt, hogy valakit kertben, udvaron, két öreg fa alatt s nem valami műhelyszobában vagy valami templomhajóban fessenek.

– Nem vitatkozom veled, testvér, mert úgyis hiába magyaráznám, melyek voltak az okok, amelyek engem ide, a kék ég s az arany nap alá kihoztak.

– Talán ettől az asszonyszemélytől félted magad odabenn? – kérdezte csúfondárosan Eusebius, mert szabad szájú volt, s kaján indulatú. Nem a magyar nép nyelvén beszélgettünk, s így a leányasszony nem értette meg, miről van szó, de valószínűleg megsejtette, mert zavartam, emelkedett fel, hogy odébbálljon.

Fölöslegesnek tartottam, hogy magyarázkodjam. Fejcsóválva távoztak a homokos úton, ám alig mélyültem el munkámba, amikor Fra Giuseppe gúnyos arca tűnt fel a bokrok között. Sietve jött, keze festékes volt még, hirtelen torpanással állott meg a kép előtt.

– Hm – csak annyit mondott.

A képből még alig látszott valami, csupán a körvonalak s itt-ott néhány színfolt.

– Ecco! – mondta hazája nyelvén Fra Giuseppe, de mikor nem válaszoltam, sebesen pörgette le mondanivalóját esze orsójáról.

– Hallottam, hogy egészen újfajta Madonnát festesz tehát almafák alatt, itt, a gyöpön; egy parasztlány a Madonnád, s itt térdepelteted fiával együtt. Hilarius testvér, tudom, hogy az utóbbi időben nagyon eltértél attól, amit tanítottam neked, de hogy ennyire szakíts minden józan törvénnyel, nem tételeztem volna fel rólad. Megcsúfolod az Istenanyát!

Szelíden vártam meg sebes patakjának zúgását. Azután feleltem:

– Jól tudod, mit mondtam neked a múltkor, Fra Giuseppe, amikor a te merev arcú Pálodat festetted. Akkor már félig-meddig bennem volt az elhatározás, hogy ha festeni fogok valamit, azt egészen másképp alkotom, mint eddig ti tettétek. Nem szeretem a bágyadt ablakok fényét, a szürke arcokat s a merev testeket. Élet kell a képbe, szín legyen benne, és dal. Én ezt így gondolom helyesnek. Isten lelke itt van a levegőben, fákban, füvekben, napban, testvér…

Fra Giuseppe összecsapta a kezét:

– Még mindig pogány vagy, és zabolátlan. Pogány őseid, akikkel magad dicsekedtél a múltkor is, ezek lázadnak fel benned újra, s támadnak a Regulák ellen, még ha oly szelíden neveltek is téged. Ti mind ilyenek vagytok, magyarok; lázadók, szalmalángvitézek, lidérctűz után futók. Ki hallott már Madonnát kertben, füvön megfesteni! Eltévelyedtél, s mondom neked, imádkozva keresd az Úr bocsánatát!

Elhallgatott. Egy ideig nézte a képet, majd a leányasszonyra függesztette szemét:

– Hanem a nőszemély, akit kiválasztottál, valóban szép! Bizonnyal járatos lehetsz az ilyenfajta példaképek kiválasztásában.

Még akart mondani valamit, ami végsőkig forralta volna a vérem, s indulatom túlcsapott volna a gáton, de lecsaptam a vakarókést, és odaszóltam a leányasszonynak:

– Menj haza, nem festek többet.

Engedelmesen távozott. Nem szóltam Fra Giuseppének semmit. Elvittem szerszámaimat, otthagytam őt.

Az ebédnél élénk vita folyt. Mindenki tudta már, hogy Hilarius – hosszú ideig halogatva a Madonna megfestését – végre is olyan lépésre határozta el magát, amely nemcsak szokatlan, különös, hanem fel is zavarta a kedélyek nyugodt tavát, s izgalmat dobott a napok csendjébe.

Eusebius vitte a szót először, később fráter Benedictus – aki könyvek másolásával foglalkozván maga is festőnek érezte magát – nagy hangon s bizonyos éllel bírálta szerfölött szokatlan tervemet.

A jólelkű prior úr, mint mindig, úgy most is pártomat fogta:

– Ne rójátok meg Hilarius testvért gondolatáért. Én tudom, hogy ha szokatlan úton indul is el, mégis elérkezik az igazi Madonnához, s mindnyájunk örömére, az emberek tetszésére s legfőképpen Isten dicsőségére úgy sikerül neki megalkotni a képet, ahogy ő kitervelte maga előtt.

Hálásan tekintettem rá. A bölcs prior úr megvédelmezvén engemet végét vetette a vitának, s csak Fra Giuseppe gúnyosan villogó szeme jelezte, hogy nem adja fel a harcot, nem ismeri el terveim jogosságát, s alig várja az időt, amikor ismét kifogásokat emelhet. Féltékenysége nem volt éppen kedves tulajdonság az Úr előtt.

Pénteki nap volt. A feltálalt hal miatt nem volt ajánlatos hevesen beszélgetni; ma különösen jó falatok kerültek az asztalra, mert a halászok gazdag zsákmánnyal tértek meg, s ebből a rend konyhájára is jutott kedves adományul. Eusebius tonzúrájának közepén egy állhatatos légy sétálgatott, s bár a körülötte levők mind a legyet hajszolták, a légy untalan visszaszállott a ragyogóan sima fejre, ez mosolyra ingerelte az atyákat. Odakinn nagy, déli meleg rezgett, a nap aranyos háromszögekben kúszott be az ablakon, s körültáncolt bennünket, néhány társunk jóllakottan dobta magát hátra a székében, míg mások itt is fontos munkájuk folytatásán gondolkodtak. Páter Jacobus behívatta a szakács testvért, és elismerőleg nyilatkozott az étkek ízletes voltáról, aztán kényelmes mozdulattal töltötte meg poharát borral. S akkor, miután már megitta a bort, s csettegő szívással élvezte még utóízét, felém intett:

– Mondják, hogy nincs apja a gyermeknek, s maga az anyja is valami hasonló véletlen miatt jött a világra…

Eusebius, aki úgy látszik, délre mindent kitudakolt, ami megtudható volt, csendesen hozzáfűzte még:

– Csáky István uraméi voltak annak idején a mostani Köcsöd–birtokok. Nagy szoknyavadász hírében állott Csáky István uram, s falvaiban ma is él emléke neki néhány fekete hajú pulyában.

Fra Giuseppe élesen nevetett föl:

– Hát szép lány is! Méltó Madonnának fattyával együtt.

Egy pillanatig némán meredtek egymásra. Sápadtan néztem a prior úrra, aki összeráncolt szemöldökkel figyelt maga elé. Majd a riadt csöndet hirtelen zűrzavaros lárma, nevetés zaja ütötte át. Egymáshoz beszélgettek, hozzám intézték a szót mégis:

– Lám, jól kitalálta! Zabigyereket hozott leányanyjával együtt oltárképnek, s a kertben festi soha nem látott módon. Bizonnyal megtévedt egy kissé Hilarius testvérünk, de reméljük, észre tér, mert különben a rendnek s a kolostornak tiszta híre odavan!

Ilyen szavak és még ilyenebbek röpködtek össze-vissza. Megbotránkozás és álszemérem úgy ütöttek át az atyák szavain, mint a talaj vize a falon őszi esőzés után. Néhányan nem avatkoztak a harcba, mert vagy nem volt mondanivalójuk, vagy mert méltatlannak tartották magukhoz a veszekedést. Végül is a prior úrra tekintettek tőle várván szentenciát. A prior úr hallgatván egy ideig a zajt, felemelte a kezét, s így szólt:

– Különös az emberi cselekedetek ágya, néha nem tudjuk, erény vagy bűn születik-e benne? Még egymást sem ismerjük, akik pedig oly mindennaposak vagyunk egymásnak. Más és más tett, más és más lélek vagytok, valahányan csak itt ültök körülöttem, s minden jelenséget csakis a magatok szemével tudtok nézni. Ez megbocsátható, de mégis kell lenni valami tiszta igazságnak, amely mértékkel mér meg bennünket s minden tetteinket e földön. Szavaitok és felháborodástok nyomán kétségkívül azt látom, hogy Hilarius testvér tévedett valahol a mi szemünkben. De talán kedves cselekedete az Úr előtt, azonkívül pedig nem volna kár, ha okát tudná adni különös cselekedetének. Hogy aztán a leányt a kertben festi-e meg, avagy a kápolnában, ebbe éppen úgy nem szólhatunk bele, mint abba, hogy a bort, amelyet ittunk, szőlőből taposták-e ki, avagy préssel szorították?

Elhallgatott, s rám nézett. Megilletődve állottam föl, hogy folytathassam:

– Meg kell köszönnöm a perjel úr jóakaratú beszédét, s ha belém látnátok, talán nekem is igazat tudnátok adni. Olyan dolgok ezek, amelyeket magyarázni nem szabad, mert szétfoszlik finomsága. Mégis meg akarok rá felelni, s arra a kérdésre, miért festem kertben, kék égbolt alatt, arra azt felelhetem, hogy erről szólnom hosszadalmas dolog, s a leghozzáértőbbnek, Fra Giuseppének elmagyaráztam már…

Fra Giuseppe fontoskodóan húzta össze az ajkát.

– Megróttok azonban azért, testvéreim – folytattam –, hogy egy megüldözött, szerencsétlen teremtést választottam mintául az új Madonna megfestéséhez. Nincs igazatok! Az a szerencsétlen teremtés, aki anélkül hozta világra gyermekét, hogy frigyét az Isten megáldotta volna, százszorosan megbűnhődött már minden vétkéért, és százszorosan fájdalmasabb anya minden anyánál. Ennélfogva százszorosan is inkább hasonlít szenvedéseiben és megüldözöttségében az Egy Anyához. Nézzétek arcának lemondó szépségét, tekintsétek félénk mozdulatait, hallgassátok hangjának bánatos zenéjét! Nem sokkal több nemes lélek lakozik-e benne, mint a többi falusi nőben, akiknek szabad gyermeket világra hozni, de akiknek soha nem jutnak eszébe az anya fájdalmai többé? Azt meg beláthatjátok, hogy fiatal leányról nem festhetem meg az Egy Anya arcát. Más kit vegyek mintául, hogy képem jól sikerült legyen? Szánjátok a szegény bűnös asszonyt, s bocsássatok meg neki, miként Urunk Jézus megbocsátott a szamariai asszonynak. Megbánta ez a leányasszony, amit tett!

– Már meg is gyónt – vágott közbe fráter Angelicus, aki részvéttel hallgatta eddig is beszédemet.

– Nos, látjátok – kaptam a pártoláson –, nem eltévelyedett lélekkel állunk szemben, hanem megtért bűnös nővel, hogy Urunk Jézus szavait idézzem, megbocsátandók az ő bűnei, mivel szeretett…

– Minden igazság nélkül – bólintott elismerően Jacobus testvér.

Észrevettem, hogy lassankint pártomra állnak.

– Folytasd csak – bólintott a prior úr.

– Ne rójátok azért fel nekem, sem pediglen neki. Tudjátok az Atyák írásaiból, azokat figyelemmel forgatjátok, hogy esendőek az asszonyok. Ha sikerül a kép, sokan fognak elzarándokolni hozzánk s a kép elé, hogy lelkük bűneit levessék, s ajándékaikat elhelyezzék… Engedjétek meg nekem, hogy ha már belefogtam, szégyenszemre ne hagyjam abba ismét. Kegyeskedjetek elnézni, hogy bűnös asszony, tekintsétek azt, hogy anya…

Beszédem sokakra megtette jó hatását. Az emberi lélek nádszálhoz hasonlatos, amely miként a szél hajlítgatja, úgy fordul. Szívhez szóló beszédem majdnem mindegyik testvért az én pártomra vonta, némelyeket az új Madonnához való búcsújárás és ennek folytán a sok ajándék közönséges reménye csábítgatott.

Így történt tehát, hogy amikor leültem, mindenki a jóságos prior úrtól várt választ. Reá néztünk, s ő a következőket mondotta:

– Hilarius testvérünknek igaza van. Én elhiszem neki, ha mondja, hogy a legszentebb anya arcát fedezte fel abban a leányban. Csodálatosak Isten ujjai, talán nem véletlen, hogy éppen ezt a leányt küldte hozzánk az Isten különös okokból. Szeretném, ha Hilarius testvér most már folytatná megkezdett munkáját, akinek pedig nem tetszik, ne nézzen feléjük. A megbocsátás Isten kezében van, mi, Isten jámbor szolgái ezt tolmácsolni fogjuk mindeneknek. Ha sokáig elmélkedem a dolog fölött, egyre inkább tetszetősebbé válik az eszme, s hogy meglássátok, mennyire nem vagyok ellene a dolognak, megengedem, hogy amíg Hilarius testvér azt a leányanyát festi, a rend konyháján ebédet szolgáljanak neki…

A prior úr határtalan jószívűsége lefegyverzett mindenkit. Hálásan mondtam köszönetet ígérvén, hogy minden erőmhöz mérten a legszebb képet fogom festeni.

*

Gyorsan készült a kép. Reggeli mise után jött el mindig az anya, már vártam őt gyermekével a kert egy padjánál, álmélkodva a reggeli napsütésben felolvasztott színek és szépségek ezer új csodájánál. Mindennap más és más csodáját fedeztem föl a természetnek. Olykor lelkesülten magyaráztam a messzi hegyek kékjét s az előtte összeolvadó zöldet, mosolyogva hallgatták, jóakaratúan. Csak a jó Anzelmus prior úr jött ki néha hozzám a fák alá, és biztató szavakat mondott, nem hagyott csüggednem soha.

Tudom azt is, hogy két testvérünket az a gondolat vezérelte sétaútjain felém, hogy a leány csinos arcában gyönyörködjenek.

Mert szép is volt. Halvány arca fölött vastagon fonott haja, kedves mosolya, arcán békés vonások, s a szeretet kifejezése, amint a gyermek fölé hajolt. Néha magam is hosszabban felejtettem rajta tekintetemet, mint illett volna.

Az első napokban alig szóltam hozzá, ámde pár nap múlva, mikor a kép körvonalai élesedni kezdtek, ártatlan kérdéseket intéztem hozzá, amelyekre ő értelmesen felelt. A hangtalan unalmat űztük el aztán, lassankint bizalmas ismerősökké válva. Végre egyszer nagy merészséggel megkérdeztem, amit napok óta szinte a nyelvemen hurcoltam már:

– Gondolsz-e néha gyermeked apjára?

Ijedten rebbentek meg szempillái.

– Nos, mondd csak bátran!

– Igen…

– Vissza fog jönni hozzád egyszer?

Könnyek peregtek végig az arcán.

– Ígérte… Csáky urammal szállott hadba, ígérte…

– S te hiszel neki?

– Hinnem kell, mert ebben élek!

Letettem az ecsetet, s szembenéztem vele:

– Bántottak?

– Sokat szenvedtem, szent atyám… Már majdnem kitagadtak, ha te nem emelsz fel engemet…

Zokogott csendesen. Vállait megrázta a sírás, szerettem volna hozzá menni, hogy simogató vigasztalást nyújtsak neki… Magához szorította gyermekét, s így szólt:

– Ha ez nem volna, már én sem élnék.

Vigasztalnom kellett volna, de nem jött ajkaimra szó. Nagy fájdalom ejtett foglyul, s őszinte részvét, amit szavakba önteni nem lehet. Csak álltam fölötte hangtalanul, s azt szerettem volna, ha valami különös isteni erővel úgy megvigasztalhatom, hogy soha többé ne bánkódjon, s a mosoly örökké ott hintse rózsáit az arcán.

– Reméljük, hogy minden jóra fordul – mondtam neki. Tudtam, hogy ez nem vigasztalás, de ő mégis kiérezte belőle azt, amit kifejezni sem tudtam, megragadta kezemet, s zokogott tovább.

Tehetetlenül állottam ott. Nem vontam el a kezemet, jóleső érzés volt közelében lenni. Úgy álltunk ott egy darabig, végre is gondolhattam, hogy valaki erre jártában méltán megbotránkozhatna, lassan húzódtam el tőle, egy kőszékre ültem, s a leány sorsán gondolkodtam.

S ekkor jutottam annak belátására, hogy én, aki oly bölcsnek, a világi és egyházi tudományokban járatosnak tudtam magam – mily hiúság! –, ennél az egyszerű életnél máris megállottam, és semmi eszközöm nem volt hozzá, hogy csak valamivel is segíthetném nyomorúságában. Felfénylett bennem, hogy vannak a világon ezernyi dolgok, amelyek első látásra oly apróak, hogy szinte jelentőség nélkül valók, ám ha közelebbről vesszük szemügyre őket, segíteni nem tudunk nehézségeikben, s állunk előttük gyámoltalanul, mintegy magukra hagyva őket, hadd folyjanak kijelölt partjaik között, akár jók, akár rosszak.

Részvéttel voltam a leányanya iránt. Hosszasan néztem rá, magamnak is restellem bevallani, hogy másképpen gondolkoztam most felőle, mint anyám, vagy az Istenanya felől, különös, megmagyarázhatatlan, soha nem tapasztalt érzés volt ez… Kényszerít, hogy foglalkozzam vele gondolataimban, hiszen munkám legnagyobbikában mintegy segítőtársam lett.

Megdöbbentem. Nem! Nem szabad, hogy eddig ismeretlen és gondosan távoltartott érzések váljanak úrrá bennem, s hogy én a legközönségesebb földi vágyak rabjává legyek.

Halántékomon lüktetett a vér. Mélyen szégyelltem magam, hogy csak egy pillanatig is gondolhattam ilyesmire. Felállottam. A nap a felhők mögé búvott, távolról mintha mennydörgés hallatszott volna a hegyeken túl. Kiszáradt torokkal mondtam neki:

– Eső lesz. Menjetek haza…

Felemelte a tekintetét:

– És ha holnap is?

– Akkor nem festünk – mondtam majdnem boldogan, mert így reméltem azt, hogy nem kell vele gondolnom a nap minden órájában.

Másnap valóban esett még. Zúgtak a fák, hatalmas ágak törtek ketté, a hegyekről piszkossárga patakok ömlöttek, s Jacobus testvér szép virágai vízben áztak. Szürke felhők ülték meg az eget.

Hogy örültem ennek! Pihenés! Többször kértem az Úr segítségét a kísértések elűzésére. Sikerült ismét megerősödnöm lélekben, s újult kedvvel tervezgettem más festményeket, amelyekkel még ékesíteni akartam a rend házát.

Mély csendben ültem egyedül az íróteremben. Két rajzoló testvérem festéket tört valahol a túlsó kamarában. Egyszerre csak távoli zenéhez hasonlatosan megszólalt a leány. Megrezzentem, óvatosan tekintgettem körül. Sehol. Fülem káprázata volt, bármennyire is azt akartam, ne halljam többé; minél inkább távolodni is szerettem volna e hangtól, annál jobban csengett a fülembe. Belemélyedtem a rajzolásba, később elővettem szent atyák írásait, hogy magasztos dolgokkal töltsem időmet, nem tudtam legyőzni magamban a kísértést.

Pedig ez nem is volt elég. Később őt magát is láttam: az arca elmosódó körvonalakban jelent meg a falon, mosolygott, el-eltűnt, volt pillanat, amikor szomorúan nézett rám. Én magam is ott állottam mellette haját simogatva, vér szökellt ujjaim hegyébe. Mintha füst gomolygott volna arca körül, elő-elővillant, pedig most már görcsösen erőlködtem, hogy másra tereljem figyelmemet, majd arra ítéltem magam, hogy borsószemeket szórjak a térdem alá, s ezekre térdepeltem.

A megkísértetések órája volt rajtam. Most a kísértő győzött, [885] holott erős akartam maradni. Lassan mentem a sarokba, ahol a félig kész Madonna-kép várta a szép időt a falnak támasztva. Félrehajtottam takaróját, leültem a kép elé, és hosszasan néztem. Majd az ablakhoz siettem, nézni, nem derül-e még odakint?

Látni szerettem volna. Vártam…

Nem lehetett. Másnap is ólomszínű volt az ég, harmadnap is… Már azt hittem, ítéletidő ez, Medárdus-napi ígéret, negyvennapos özönvíz. A Regulákat másoltam új pergamenre, én voltam a legszorgalmasabb énekes matutinumtól vesperáig, vidáman vetettem le csuhámat, amikor sor került rám, hogy Benedictus testvér rám is mérjen tíz vesszőcsapást, de mintha mindig ördögök incselkedtek volna velem…

Hogy három napja nem láttam, nyugtalanított. Gondolataimban képe még inkább megszépült, beszéde finomabb, kifejezése szelídebb lett, s már-már ígéretet tettem magamnak, hogy ha az eső még ezután is esik, inkább a homályos templomban folytatom a festést, ahová a leánynak szabad volt belépni. A bölcs prior úr szigorúan vette a klauzúrát.

Másnap azonban végre napfényre ébredtünk, arany napsugarak zuhogtak a kertre, a színek még kívánatosabbaknak tűntek, s hívogatott az eső áztatta kert. Madarak zengték hálaadó imáikat, a hegyek tetején fehér felhők füstölögtek vidáman.

Első bűnös gondolatom az volt, hogy látni fogom őt. Mélyen jártam a bűnben, a lelkemet már megérintette a vétkezések szele, csupán külsőmön nem látszott meg, hogy mennyire megváltoztam bévül. Azzal vádolom most magam, hogy sem a reggeli zsoltározás, sem a buzgó imádkozás örömének nem adtam át teljességben magamat.

– Venite, exulteraus – kezdte az invitatoriumot két legfiatalabb testvérünk a hajnali fényben, csak én nem tudtam örvendeni, mert kétségek között hánykolódtam.

Az álmos éjszaka utolsó árnyai tünedeztek, tizenkét zsoltárt énekeltünk el, az éjszaka tizenkét órájának s a Város tizenkét kapujának emlékezetére, s a máskor oly szívesen énekelt zsoltárok most olyan hosszúaknak tűntek, mintha tizenkétszer tizenkettőt kellett volna elzümmögnünk.

A lecke alatt bezzeg nem kellett most lámpással végigjárni a kórust, mint télidőben, amikor néhány idősebb s jobban táplált testvérünk illetlenül elszunnyadt a padon, ezernyi finom hang hirdette a hajnalpirkadást, s maga a rejtelmes természet is csengő himnuszokat zengett, az üde hajnalt sóhajtotta még a harangvirág is… az örök élet szent fénye ragyogott fel ezen a reggelen…

Gyengén jelentkezett bennem csak a lelkiismeret szava.

Kiültem a kertbe később. Magam elé helyeztem a képállványt, s a reggeli ragyogásban kitárulkozó tájképhez hasonlót próbáltam festeni, hogy ez háttérül szolgáljon Madonnámnak. Kézvonásaim azonban mind türelmetlenebbek lettek, immár eljött az ideje, hogy megérkezzen ő!

Kertben dolgozó testvéreim belső boldogsággal hajladoztak a veteményeságy fölé, vagy pepecseltek a virágok között, amelyeket földig vert a soknapos esőzés, mindnek arcán a munka öröme fénylett, csupán én nem élveztem a csodás délelőtt adományát: Madonnám ott állott elhagyatottan, s én ecsetemmel egy útszéli követ mázoltam fehérre unalmamban.

Nem jött.

Déli árnyékok feketéllettek a fák alatt, két testvérem benn, az írószobában vidáman társalgott afölött, hogy milyen festékeket használjanak a káptalan új okiratára, amelyért a püspök úr már harmadszor üzent, néhány fiatal testvérünk csendes mormolással tanulgatott a kert útjain, ezek megszakították sokszor csendes álmodozásomat, mert révedező merengésnek adtam magam.

Nem jött.

S ekkor – másként nem tehettem – felemelkedtem ültömből, áthaladtam a kerten, s nemsokára ismét a faluba vezető úton találtam magam. Meg kellett keresnem! Napok óta nem jártam már erre, szinte újnak tetszett minden. Szemeim kutatva keresgéltek. Tétova állottam meg két parasztasszony előtt, akik egy kút mellett állva beszélgettek. Illendően köszöntöttek, aztán szótlan várakozással néztek rám. Felbátorodtam, s közelebb léptem hozzájuk:

– Hol van az a lány, akinek fia született? – kérdeztem.

– Az én lányom? – kérdezte az egyik élesen.

– Bizonyosan a tiéd, ha így kérded!

– Kint van az uraságunk földjén.

Szinte parancsolóan szóltam:

– Holnap küldd el hozzám!

Nem szóltak semmit, de úgy éreztem, hogy távozásomat nyomon követi a hangos és kíváncsi beszéd. Mintha nevetést is hallottam volna a hátam mögött.

De másnap eljött. Csendesen üdvözölt, főhajtással fogadtam.

– Miért nem jöttél tegnap?

– Azt hittem, nem kell jönnöm többé…

Türelmetlenül intettem a fejemmel, aztán ránéztem az arcára színlelt közömbösséggel, mintha csupán az arcvonásaira lennék figyelemmel képem miatt. Pedig nem ezért. Szívem ajtaján már az ördög kalapált, kezem megremegett az örömtől. Különös érzés volt, ismeretlen…

Közömbös kérdéseket adtam föl neki, amelyekre illedelmesen felelt. A lelkem eddig nem érzett boldogsággal áradt túl, ezt a boldog érzést mind belefestettem a képbe. Lassan munkálkodtam, félvén, hogy hamar elkészül, holott ezt nem akartam.

Szeme nyugodtan pihent rajtam. Olykor, ha hosszasabban felejtettem rajta tekintetemet, elmosolyodott, lesütötte a szemét. Csillogott, fénylett a nézése. Ismertem minden részletét arcának.

Boldogan vártam a következő napokon. Mindig eljött. Ám, két-[887]három nap múlva, mintha bágyadtabb lett volna az arca, szemei beesettek voltak titkolt sírástól. Megkérdeztem:

– Sírtál tegnap, leányom?

Ijedten nézett rám.

– Tekints gyóntatóatyádnak – folytattam – vagy gyógyító orvosodnak, beszélj!

Szeméből kihullott egy könnycsepp, majd szaporán hulldogáltak utána a többiek is. Hangtalan zokogás rázta a hátát. Kisgyermeke ijedten vele sírdogált.

A kitáruló nagy bánat mély részvéttel töltött el, de csak álltam előtte tehetetlenül, anélkül, hogy segítséget tudtam volna neki nyújtani.

Közelebb léptem hozzá:

– Mi bánt?

S hogy még mindig nem felelt, fejére tettem a kezem:

– Nem bízol bennem?

Különös, meleg fény csapott ki a szeméből, ahogy rám emelte. Gyújtott, lángolt ez a fény… és én nem tudtam ellenállni… elkövettem!

Elkövettem!

Arcához hajoltam, belenéztem a szemébe, s egy bűnös csókot, férfinak bűnös csókját asszonyi szájra, azt adtam a leánynak!

Magam sem tudom, miként történt. Arcomon reszketés futott keresztül, a következő pillanatban visszaugrottam, s megrettenve a szörnyű, közönséges, emberi bűntől leültem egy fatörzsre.

A leányasszony alázatosan emelkedett föl ültéből, s még mindig könnyezve, megcsókolta a kezem.

– Ó, páter úr, te olyan jó vagy hozzám, mint senki más. A csókot, amit adtál, mintha az Urunk Jézus adta volna bűnbocsánatul.

Megdöbbentem. Bűnös férficsókomat ez a nő szentnek tartja; a tudatlan asszonyi elme nem látja a bennünk dúló harcokat!

Bevallom, csalódásfélét éreztem. Ez volt talán férfihiúságom első és utolsó csalódása, mert kellett, hogy a kísértések napjai nekem is eljöjjenek, hogy küzdjek az ördöggel, s e pillanatban éppen úgy álltunk a harcban, hogy az ördög kerekedett felül, mert hiába szerettem volna elhinni az asszony szavát, tudtam, hogy mégis bűnös férficsók volt.

– Magyar vagy, pogány vagy – emlékeztem vissza Giuseppe múltkori mondására.

Az asszonyleány folytatta később:

– Kérdezted, tisztelendő páter úr, miért sírok napok óta, s mi oka szomorúságomnak. Halljad meg tehát, hogy amióta értem jöttél, azóta még inkább gyaláznak a faluban, suhancok kővel dobálnak, gúnyolnak gyermekemmel együtt, s a küszöbön kell hálnom. Ha kegyes jószívűségtek folytán nem kapnék ebédet, bizony ebül kellene elpusztulnom, német fogoly módjára…

Rémülten néztem rá, nem mertem félbeszakítani vallomását:

– A gyermekemet gyalázzák – folytatta –, szomorú gyümölcsét egyetlen botlásomnak. Már-már azt mondják – bocsáss meg, tisztelendő páter úr –, hogy tán tiközületek is ki lehetne választani az apját, és… és…

– Mondd csak!

Szakadozottan estek ki a szavak belőle:

– … Még azt is, hogy – bocsáss meg, kérlek – papok szeretője vagyok!

Kimondta. Lehajtotta a fejét, a nap sütött, mint egyébkor. De milyen másnak láttam most a világot!

A bűnös világot!

Felálltam, most győztem le ismét én az ördögöt, halkan, de bátran mondtam:

– Kedves leányom! Most pedig menj el, menned kell. Neked ide, közénk bejönnöd nem szabad többé. Az sem szabad, hogy lássalak. Ha nem jössz ide, talán megbékélnek veled az emberek s ha alázattal, sok imával viseled anyaságod keresztjét, el fogod feledtetni szomorú sorsod okát. Menj tehát, te százszorosan szenvedett!

Tudta, hogy nem felelhet erre semmit. Felkelt ültéből, még megcsókolta csuhám szélét, s lassan elment. Nem látom soha többé!

Magam sem tudom, meddig ültem ott. A délebédre hívogató csöngettyű éles szava riasztott föl elmerülésemből. Lélekben megváltozottan jutottam be a házba, s töredelmes hittel végeztem el ebéd előtti officiumomat.

Az ebédnél vígan voltak. Balázs úrnak, aki házunkat olykor finom borral látja el, jó kedve lehetett valahol Lengyelben, mert onnan írt az ispánjának, hogy küldjön át nekünk néhány kis hordó borocskát. Valami nagy vétket követhetett el Balázs úr, hogy így keresett bocsánatot bűneire. A bor kóstolgatásában és erős dicséretében voltak az atyák hangosak, de Frater Eusebiusnak vizsga szemei vannak, s átszólt az asztalon:

– Valami bánt, Hilarius testvér, hogy nem örvendezel velünk?

Fra Giuseppe metsző kését szúrta közbe:

– Az új Madonna!

Majd elismerően tette hozzá:

– Szép parasztlány. Mondják, hogy az apja a Ghéczyek közül került, azért nem tudják megszokni a falubeli jobbágyok sehogyan. Félig úri kisasszony!

Jacobus hozzátette még:

– Az anyja meg, bűnét jóváteendő, veri a lányát.

A piros arcú s pókhasú Eusebius reccsentette mellé:

– De tudod, de tudod! – és nevetett.

Nyugtalanul szóltam:

– Kérlek, ne folytassátok, semmi értelme nincsen csúfolódásaitoknak.

Fra Giuseppe ismét kacagott, s most egy nagyot vágott:

– Világi nyelven mondva az ilyet odakint szerelemnek is nevezik…

Mindenki felszisszent. Elvörösödve s bevallom, fegyelmezetlenül csaptam az asztalra. Ingerült szavakkal akartam megfelelni, de a bölcs prior úr felemelte a kezét:

– Ti mindig ungorkodtok egymásra. Fra Giuseppe, figyelmeztetlek, hogy nem szabad aljas bűnökkel gyanúsítani senkit. De ki is hinné el állításodat a kegyes életű, tiszta lelkű Hilariusról, aki olyan áhítattal szenteli idejét a Madonna megfestésének.

– Én nem szóltam semmit! – védekezett Fra Giuseppe.

– Én meg erre a semmire akartam megfelelni – csíptem vissza őt.

Csendes nevetés kerekedett erre, amely után nem lehetett helye a komoly eszmecsere folytatásának.

Most már gyorsan készült a kép. Úgyis befejeztem volna mindenképpen, ha a leány itt is maradt volna mellettem. Szép kép volt, azt hiszem: a Szűz ott a virágok között, arcán mennyei boldogság fénye, így ajánlotta fel egyszülött Fiát az ég oltárán… Feje körül napsugarak fontak glóriát, mögötte kék hegyek, zöld mezők ölelkeztek, feje fölé kövér felhők kergetőztek vidáman. Vidám kép volt, s mégis elmélyedést kérő…

S egy napon büszkén hívtam össze testvéreimet, tekintenék meg új Madonnámat. Csendes megelégedés moraja hangzott, amint megszemlélték a képet, bár legtöbben nemigen voltak járatosak a képek körül, hiszen foglalatosságaik sokakat másfelé szólítottak, de hiszen nem is szakértelmüket kértem, hanem arra voltam kíváncsi, hogy a jámbor s egyszerű testvérekben, a fráterekben s a tudós páterekben is visszhangját találom-e a magam igyekvő énekének?

Csupán Fra Giuseppe akadékoskodott:

– Mondhatom, én még ilyenformán nem láttam festeni. Nem rendes módon van ez csinálva, látszik, hogy nem tanult testvérünk híres iskolában vagy valamely nevezetesebb mesternél, s az én tanításomat sem akarta meghallgatni! Nagyon erős búcsút mondott ezen a képen Hilarius testvérünk minden nemes hagyománynak!

Nem feleltem semmit. Úgy éreztem magam, mint az, aki egy magaslatot egészen új, eddig nem járt utakon gyűr maga alá, s most diadalmasan áll meg a tetőn. Mert mégis megfestettem az új Madonnámat!

Úgy döntöttünk, hogy a kis kápolnában helyezzük el mindnyájunk örömére s Isten dicsőségére. Ámde akkor egy véletlen megváltoztatta képemnek sorsát.

A rendház eme napon, egyikén vendégül látta az igen nagy tudású, világlátott, bölcs egri érsek urat, aki a környéken járván hozzánk is ellátogatott. A különféle nevezetességek, szent relikviák megtekintése után végül – mint a rendház új kincsét – megmutatták neki az én Madonnámat is.

A tudós és finom lelkületű érsek úr sokáig rajta felejtette a képen tekintetét. Aztán halkan szólott, mintegy önmagának:

– Különös egy kép, bizonnyal igen különös. Itáliában s a németek földjén jártomban számtalan képben gyönyörködtem már, de egy sem volt ehhez fogható. Különös kép. Mások, frissebbek a színek, mintha a Madonna körül valóban rezegne a levegő, s az az érzésem, égi szózat csendül a fellegek mögül. Mély áhítat lebeg a Madonnád arcán, Hilarius, a Gyermek játékos és kedves, arcukon olyan valóságos kifejezés van, amelyet öreg és tanult mesterek is alig tudnak festeni. Finoman hajlanak a vonalai. Ha nem tudnám, hogy a rend egyik szép igyekezetű s kiváló tagja festette – mondotta felém kedveskedve –, azt kellene hinnem, hogy valami pogány kéz alkotása, amely azonban csöppet sincs hátrányára a képnek. Igen szép festmény, köszönöm, hogy megmutattátok, s azt mondom, kár volna eldugni a sötét és kicsi kápolnába. Merném ajánlani nektek, helyeznétek valami nagyobb, világosabb helyre, ha ugyan módotok van rá.

A jóságos prior úr elgondolkozva bólintott:

– Magam is gondoltam erre. Úgy vélem, legjobb volna, ha a nagy templomunkba helyeznénk, kicserélvén Szent Sebestyén képével, amely igen öreg, kopott, s a hívek előtt meglehetősen népszerűtlen, aligha szolgál több üdvösségre, mint ez az új.

Határtalan boldogság ült arcomra. Igen, elmondhatom, hogy boldog voltam, elismerését találtam meg fáradságomnak s bocsánatát megtévelyedésemnek, nyugalmát harcaimnak.

Mert még többször eszembe jutott az a lány, nem tudtam elfelejteni. Nagy önmegtartóztatás kellett hozzá, hogy ne gondoljak rá, és elfelejtsem.

De segített az Úr, és erős maradtam.

És mondom a többiekkel:

Salva nos Domine vigilantes, custodi nos dormientes.

Forrás: Magyar írás – Kazinczy kiadás III. évf. 4. sz. 1934. április

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése