2016. nov. 1.

Dallos Sándor: Bartók Béla második vonósnégyese





Különös csend van itt a hangversenyteremben.

Különös, mély és nagy benső erjedéstől zsongó. Titoktól és csodáktól zsongó. Ilyen a csönd az erdőkben nagy nyári éjszakákon, mikor végtelen az ég boltozata, közel van a hold, az ember magánosan áll a törzsek és lombok összeborult özönében, a szíve dobog, néz, valami megfoghatatlan csoda történik vele, az élete telt a pattanásig és csak egyetlen varázsütés kellene, hogy megelevenedjék körülötte minden, szólni kezdjenek a törzsek, a lombok, a füvek szálai, a bogarak, surranó állatok, fölötte a leereszkedő ég: hogy beteljesedjék az öröktől kínzó mese, amely ott fáj az öntudat első rebbenésétől az emberi szívekben.

Bartók-koncert van. Pár apró szám lepergett már Fent az emelvényen négy férfi: az Országh-kvartett. Kezükben a hangszerek, a vonók várják a kéz és lélek ihletését, a varázsütést, hogy belekapjanak a mesemondásba, hogy megkezdjék elmondani az átváltozás csodájának evangéliumát.

A második vonósnégyest.

Most szépen ráereszkednek a vonók a húrokra s felzendül ez a zene, amely szinte a biblia költészetével csodálatos. A hangversenyterem egyszerre eltűnik, az ember lehunyja a szemét, nem néz, most lélekkel az éjszakai erdőt járja, elterül, hagyja, hogy omoljon rá a csoda s ebben a bartóki zenében, bartóki világban: újjászületik.

Ujjá válik lelkében, harmonikus, végtelen tisztává, Isten világától megáldottá, különös termékennyé, mint a meghasadt föld, átlátszóan könnyűvé, mint az áradó levegő s egyszerre érzi, hogy ebben a gyönyörű világban, ahová került, áttört valami határon, amely eddig fojtogatóan körülkerítette, egyeddé tette s morózus és örök magányossá, boldogtalanná és kielégítetlenné és szomorúvá s egyszerre részese lett az áradó és a teremtés lelkétől fluktuáló anyagok csodáinak, valami mélységes misztériumnak, amely a világban mélyebben történik a csírák elindulásánál. A Klorofil titkai zengenek emberi nyelven s önmagukat mondják meg az ember szeme tükrében. A csillagok végtelen létezése nyilatkozik ki. Fényévek iszonyú messzeségei csendülnek meg. Hangot ad és beszél az ekliptikán futó idő és átjártan, fölajzva és tökéletesen önmaga létére ébredve megérzi az ember, hogy nem idegen elátkozottja, hanem forró részese a teremtésnek, hogy élni a legnagyobb boldogság, élni dicsőség, élni az Isten kívánsága, dicsérete és beteljesedése s hogy az élet és minden üdvözülés lényege semmi más, mint azonosulni a teremtett dolgok lényegével.

*

Felszárnyal az ember és ragyogni kezd: boldog. Ez a zene és ez az evangélium boldogítja. Boldogítja, mert megérzi, hogy Bartók Béla eltüntette az anyag és a lélek egymásra torlódó, egymást fojtogató és egymással ellenségként szemben álló határait, összebontotta egységgé a világot s elvezette az embert a végtelenségig, a végtelennel, a látható és láthatatlan világ minden titkával való abszolút egyesülésig és abszolút azonosulásig.

Magányosan, a körülöttünk lévő dolgok belső sugárzásától megmondhatatlanul nyugtalanítva jártunk eddig, legtisztább és legistenibb perceinknek nem volt elkiáltható hangja, Bartók Béla most egyszerre megoldotta az emberi szív nyelvét, megnyitotta az élet hallását a természet felé. Az ő zenéjében szólni kezd a kozmosz, a nagy és eddig áttörhetetlenül ellenséges burok fölreped és egy csodálatos világba kerülünk, ahol lényegileg nincs elkülönülve semmi, egységes hangja van mindennek, a meztelen protoplazmák egymás testvéri lényegétől ittasan vonzzák egymást. Találkoznak a lét minden pillanatában, kicsurrantják az isteni fluidumot, melynek zamatától egyszerre telt lesz testvérrel a világ, emberré lesznek a dolgok és az ember a dolgok nagyszerű titkainak részesévé. A teremtettség tiszta állapota Bartók Béla zenéje, ahol egymásból szakadtan minden rokon és egymás szavát boldog reszketéssel minden érti meg, az ember kábult kéjjel tud járni a felszabadultság izzó fényességében s boldogan mutat rá a környező életekre:

- Te – tudja önfeledten mondani -, te az én régi testvérem vagy: a fa! Te az én rég elszakadt testvérem: a csillag! Te a szél! Te az áramló illat, amellyel nem tudtam szót váltani! Te az ég kékje! Te a virág illata! Te a sziklák kemény hangja! Te a vasárnap fogalma, te a hókristály és te a harmat! Boldogok legyetek, mint én! Hogy lehet, hogy eddig nem találkoztunk, pedig milyen gyönyörűek vagytok!

Az ember önfeledt, boldog ámulattal ismer rá Bartók zenéjében a környező világra, a testvéreire, akiktől régen elvált s érzi, hogy minden ízével részese, imádságos áhítattal részese a teremtettségnek, összetartozik lényeg szerint vele s ez az összetartozás a legmélyebb vallása. Ez a vallása s a küldetése, hogy a hallgató végtelenségek és a hallgató parányok beszédét mint a saját szavát értve találja meg a velük s a bennük lévő Istennel való egyesülés boldogságát.

Mi hát Bartók Béla zenéje!

A kozmikus ember ámulva ujjongó beszéde a fölismert mindenséghez; vagy: a megismert mindenség forrón kinyilatkozó beszéde a kozmikus voltát érző emberhez. Kozmikus zene. A világegyetem őslelkének nyelve, az ember nagy találkozója teremtett és ezredévek után megtalált testvéreivel, végtelen melegű ölelkezés a kozmosszal, megtermékenyülés az anyag isteni lelkétől, parttalan és féktelen egyesülése a rokonértelműségeknek, valami csodálatos izzás, a rég elhagyott kedvessel való zokogó egyesülés, az elkülönült világok új egybeolvadásának a fölismerés gyönyörében való kínlódó boldogsága.

*

Egyet kell megérteni és egyet kell izzóan átérezni, hogy Bartók zenéje minden mélységével kinyíljék az ember számára azt, hogy nincs anyag. Nos igen, bizonyítják a tudósok ezt, de ez semmi! Izzva kell ezt érezni, az ember kereső életének kell eljutnia idáig önmagától. Nincs bizonyosság, csak akkor, ha az életérzés önmaga extázisában már kikiáltja, felfedezi, elujjongja: nincs anyag! Energia van csak! – mondja a vallás. Egyetlenegy áhítatos, Istennel telt egység van csak – mondja Bartók Béla zenéje -, az ember kiragadhatatlanul összetartozik a teremtett világgal; azonos vele, ez a lényeg!

S ennek az anyag fizikáján túl való azonosságnak himnusza Bartók Béla zenéje.

Disszonáns?

Egyetlen pillanatig nem éreztem. nem éreztem, mert hallottam az erdőket otthon a hajnalok pirkadó tenyérnyitásában és hallottam a magányos fákat az esték boldog, rest pihenésében, hallottam az ég kék végtelenjén átúszó felhőket, hallottam a fűszálakat, a tücsköket és az őszi bogarakat fölvetíteni életük boldogságát az éjszakák csillagos vásznára, láttam a ballagó állatok szemét, láttam hasadni a földet az eke előtt, láttam az egyszeri embert a dolgok között s a létük ugyanez a harmónia volt, ugyanez a sóhaj mélységű zene. És láttam kihajló, friss faágat, ahogy élt: olyan emberi volt és zene volt a legmélyebb léte. Ez a zene. És láttam embert a barna faág meleg lelkével az arcán állni a csöndben s hallgatni a saját élete zümmögését. Ugyanaz az ének pengett benne, mint a faágban, ugyanaz a zene. Ennek a második vonósnégyesnek a lelke. Nem melódia, nem a szavakba kurjantható dallam, több és mélyebb annál: az élettől való megérintettség ragyogása. Valami hangos fény. A Bartók Béla zsúfolt, termékeny zsongása. És feküdtem sokat tágas mezőkön óriási ég alatt, míg az este leoltogatta az égi bura fényeit és kipattantotta a csillagokat s láttam akkora mesévé bontakozó fákat, a halkuló látóhatárt, éreztem magam alatt a földet s csöndben, ami rámereszkedett az eldadoghatatlan zenében, mely áradt a világból s csodálatosan kínzott az átalakulhatatlan emberi formán, a burok, amely csak emberré vett körül s az erőző esti csodákban óhajtva óhajtottam: Ó, ha fává lehetne az ember vágyában! Kis bokor az égre rajzolódó szemhatár szélén! Kúszó bogár! Iszonyú fényéveken túl egy csillag! Vagy csak egy görbe ág!

És azt mondja Bartók Béla zenéje! Az embernek ezt az önnön burkát áttörni akaró s vágyában és fantáziájában át is törő kínját. Az áthasonulni és az átlényegülni akaró vágyat. A dolgokkal való konszonáns együtténeklés vágyát. Az átalakulását. A teremtés szétválasztásának pillanatától kínzó metamorfózis iszonyú kívánását. Hogy az ember önmagává érezze a mindenséget, a mindenséggé önmagát s a végtelen hatásoktól és a világból néző végtelen istenarctól átjárva, zokogva kiállhasson és elkiálthassa a megváltó igét:

Uram, mosolyogj rám, mert olyan jó vagyok, olyan áhítatos és olyan tiszta, mint egy virágzó almafa!

*

Ezt mondja a természettel való magányosságom és ezt mondja nekem Bartók Béla második vonósnégyese. Ami ezen túl van, zenészek dolga s én avatatlan vagyok hozzá. Itt csak azt akartam mondani, amit a bartóki alkotás gyökerének érzek, ami megrázott, boldoggá tett és áthatott s meg akarom vallani, hogy életem legnagyobb élményét – a boldog és isteni pillanatokban kinyíló természet után – Bartók Bélának köszönöm. Bartók Bélának, aki minden bizonnyal az élő világ legnagyobb, legtisztább és legegyetemesebb zeneköltője.

Forrás: Magyar írás – Kazinczy kiadás III. évf. 4. sz. 1934. április

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése