Különös
csend van itt a hangversenyteremben.
Különös,
mély és nagy benső erjedéstől zsongó. Titoktól és csodáktól zsongó. Ilyen a
csönd az erdőkben nagy nyári éjszakákon, mikor végtelen az ég boltozata, közel
van a hold, az ember magánosan áll a törzsek és lombok összeborult özönében, a
szíve dobog, néz, valami megfoghatatlan csoda történik vele, az élete telt a
pattanásig és csak egyetlen varázsütés kellene, hogy megelevenedjék körülötte
minden, szólni kezdjenek a törzsek, a lombok, a füvek szálai, a bogarak,
surranó állatok, fölötte a leereszkedő ég: hogy beteljesedjék az öröktől kínzó
mese, amely ott fáj az öntudat első rebbenésétől az emberi szívekben.
Bartók-koncert
van. Pár apró szám lepergett már Fent az emelvényen négy férfi: az
Országh-kvartett. Kezükben a hangszerek, a vonók várják a kéz és lélek
ihletését, a varázsütést, hogy belekapjanak a mesemondásba, hogy megkezdjék
elmondani az átváltozás csodájának evangéliumát.
A második vonósnégyest.
Most
szépen ráereszkednek a vonók a húrokra s felzendül ez a zene, amely szinte a
biblia költészetével csodálatos. A hangversenyterem egyszerre eltűnik, az ember
lehunyja a szemét, nem néz, most lélekkel az éjszakai erdőt járja, elterül,
hagyja, hogy omoljon rá a csoda s ebben a bartóki zenében, bartóki világban:
újjászületik.
Ujjá
válik lelkében, harmonikus, végtelen tisztává, Isten világától megáldottá,
különös termékennyé, mint a meghasadt föld, átlátszóan könnyűvé, mint az áradó
levegő s egyszerre érzi, hogy ebben a gyönyörű világban, ahová került, áttört
valami határon, amely eddig fojtogatóan körülkerítette, egyeddé tette s morózus
és örök magányossá, boldogtalanná és kielégítetlenné és szomorúvá s egyszerre
részese lett az áradó és a teremtés lelkétől fluktuáló anyagok csodáinak,
valami mélységes misztériumnak, amely a világban mélyebben történik a csírák elindulásánál.
A Klorofil titkai zengenek emberi nyelven s önmagukat mondják meg az ember
szeme tükrében. A csillagok végtelen létezése nyilatkozik ki. Fényévek iszonyú
messzeségei csendülnek meg. Hangot ad és beszél az ekliptikán futó idő és
átjártan, fölajzva és tökéletesen önmaga létére ébredve megérzi az ember, hogy
nem idegen elátkozottja, hanem forró részese a teremtésnek, hogy élni a
legnagyobb boldogság, élni dicsőség, élni az Isten kívánsága, dicsérete és
beteljesedése s hogy az élet és minden üdvözülés lényege semmi más, mint
azonosulni a teremtett dolgok lényegével.
*
Felszárnyal
az ember és ragyogni kezd: boldog.
Ez a zene és ez az evangélium boldogítja. Boldogítja, mert megérzi, hogy Bartók
Béla eltüntette az anyag és a lélek egymásra torlódó, egymást fojtogató és
egymással ellenségként szemben álló határait, összebontotta egységgé a világot
s elvezette az embert a végtelenségig, a végtelennel, a látható és láthatatlan
világ minden titkával való abszolút egyesülésig és abszolút azonosulásig.
Magányosan,
a körülöttünk lévő dolgok belső sugárzásától megmondhatatlanul nyugtalanítva
jártunk eddig, legtisztább és legistenibb perceinknek nem volt elkiáltható
hangja, Bartók Béla most egyszerre megoldotta az emberi szív nyelvét, megnyitotta
az élet hallását a természet felé. Az ő zenéjében szólni kezd a kozmosz, a nagy
és eddig áttörhetetlenül ellenséges burok fölreped és egy csodálatos világba
kerülünk, ahol lényegileg nincs elkülönülve semmi, egységes hangja van
mindennek, a meztelen protoplazmák egymás testvéri lényegétől ittasan vonzzák
egymást. Találkoznak a lét minden pillanatában, kicsurrantják az isteni
fluidumot, melynek zamatától egyszerre telt lesz testvérrel a világ, emberré
lesznek a dolgok és az ember a dolgok nagyszerű titkainak részesévé. A
teremtettség tiszta állapota Bartók Béla zenéje, ahol egymásból szakadtan
minden rokon és egymás szavát boldog reszketéssel minden érti meg, az ember
kábult kéjjel tud járni a felszabadultság izzó fényességében s boldogan mutat
rá a környező életekre:
-
Te – tudja önfeledten mondani -, te az én régi testvérem vagy: a fa! Te az én
rég elszakadt testvérem: a csillag! Te a szél! Te az áramló illat, amellyel nem
tudtam szót váltani! Te az ég kékje! Te a virág illata! Te a sziklák kemény hangja!
Te a vasárnap fogalma, te a hókristály és te a harmat! Boldogok legyetek, mint
én! Hogy lehet, hogy eddig nem találkoztunk, pedig milyen gyönyörűek vagytok!
Az
ember önfeledt, boldog ámulattal ismer rá Bartók zenéjében a környező világra,
a testvéreire, akiktől régen elvált s érzi, hogy minden ízével részese,
imádságos áhítattal részese a teremtettségnek, összetartozik lényeg szerint
vele s ez az összetartozás a legmélyebb
vallása. Ez a vallása s a küldetése, hogy a hallgató végtelenségek és a
hallgató parányok beszédét mint a saját szavát értve találja meg a velük s a
bennük lévő Istennel való egyesülés boldogságát.
Mi
hát Bartók Béla zenéje!
A
kozmikus ember ámulva ujjongó beszéde a fölismert mindenséghez; vagy: a
megismert mindenség forrón kinyilatkozó beszéde a kozmikus voltát érző
emberhez. Kozmikus zene. A világegyetem őslelkének nyelve, az ember nagy
találkozója teremtett és ezredévek után megtalált testvéreivel, végtelen melegű
ölelkezés a kozmosszal, megtermékenyülés az anyag isteni lelkétől, parttalan és
féktelen egyesülése a rokonértelműségeknek, valami csodálatos izzás, a rég
elhagyott kedvessel való zokogó egyesülés, az elkülönült világok új
egybeolvadásának a fölismerés gyönyörében való kínlódó boldogsága.
*
Egyet
kell megérteni és egyet kell izzóan átérezni, hogy Bartók zenéje minden
mélységével kinyíljék az ember számára azt, hogy nincs anyag. Nos igen, bizonyítják a tudósok ezt, de ez semmi!
Izzva kell ezt érezni, az ember kereső életének kell eljutnia idáig önmagától.
Nincs bizonyosság, csak akkor, ha az életérzés önmaga extázisában már
kikiáltja, felfedezi, elujjongja: nincs
anyag! Energia van csak! – mondja a vallás. Egyetlenegy áhítatos, Istennel
telt egység van csak – mondja Bartók Béla zenéje -, az ember kiragadhatatlanul
összetartozik a teremtett világgal; azonos
vele, ez a lényeg!
S
ennek az anyag fizikáján túl való azonosságnak himnusza Bartók Béla zenéje.
Disszonáns?
Egyetlen
pillanatig nem éreztem. nem éreztem, mert hallottam az erdőket otthon a
hajnalok pirkadó tenyérnyitásában és hallottam a magányos fákat az esték
boldog, rest pihenésében, hallottam az ég kék végtelenjén átúszó felhőket,
hallottam a fűszálakat, a tücsköket és az őszi bogarakat fölvetíteni életük
boldogságát az éjszakák csillagos vásznára, láttam a ballagó állatok szemét,
láttam hasadni a földet az eke előtt, láttam az egyszeri embert a dolgok között
s a létük ugyanez a harmónia volt, ugyanez a sóhaj mélységű zene. És láttam
kihajló, friss faágat, ahogy élt: olyan emberi volt és zene volt a legmélyebb
léte. Ez a zene. És láttam embert a
barna faág meleg lelkével az arcán állni a csöndben s hallgatni a saját élete
zümmögését. Ugyanaz az ének pengett benne, mint a faágban, ugyanaz a zene. Ennek a második vonósnégyesnek a lelke.
Nem melódia, nem a szavakba kurjantható dallam, több és mélyebb annál: az
élettől való megérintettség ragyogása. Valami hangos fény. A Bartók Béla
zsúfolt, termékeny zsongása. És feküdtem sokat tágas mezőkön óriási ég alatt,
míg az este leoltogatta az égi bura fényeit és kipattantotta a csillagokat s
láttam akkora mesévé bontakozó fákat, a halkuló látóhatárt, éreztem magam alatt
a földet s csöndben, ami rámereszkedett az eldadoghatatlan zenében, mely áradt
a világból s csodálatosan kínzott az átalakulhatatlan emberi formán, a burok,
amely csak emberré vett körül s az erőző esti csodákban óhajtva óhajtottam: Ó, ha
fává lehetne az ember vágyában! Kis bokor az égre rajzolódó szemhatár szélén!
Kúszó bogár! Iszonyú fényéveken túl egy csillag! Vagy csak egy görbe ág!
És
azt mondja Bartók Béla zenéje! Az embernek ezt az önnön burkát áttörni akaró s
vágyában és fantáziájában át is törő kínját. Az áthasonulni és az átlényegülni
akaró vágyat. A dolgokkal való konszonáns együtténeklés vágyát. Az átalakulását.
A teremtés szétválasztásának pillanatától kínzó metamorfózis iszonyú kívánását.
Hogy az ember önmagává érezze a mindenséget, a mindenséggé önmagát s a végtelen
hatásoktól és a világból néző végtelen istenarctól átjárva, zokogva kiállhasson
és elkiálthassa a megváltó igét:
Uram,
mosolyogj rám, mert olyan jó vagyok, olyan áhítatos és olyan tiszta, mint egy
virágzó almafa!
*
Ezt
mondja a természettel való magányosságom és ezt mondja nekem Bartók Béla
második vonósnégyese. Ami ezen túl van, zenészek dolga s én avatatlan vagyok
hozzá. Itt csak azt akartam mondani, amit a bartóki alkotás gyökerének érzek,
ami megrázott, boldoggá tett és áthatott s meg akarom vallani, hogy életem
legnagyobb élményét – a boldog és isteni pillanatokban kinyíló természet után –
Bartók Bélának köszönöm. Bartók Bélának, aki minden bizonnyal az élő világ
legnagyobb, legtisztább és legegyetemesebb zeneköltője.
Forrás: Magyar írás – Kazinczy kiadás III. évf. 4. sz. 1934.
április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése