A magyar hazafias költészet legszebb virágai szabadságharcunk idejéből valók. Veszélyben forgott a haza, a szabadság, a kíméletlen ellenség el akarta venni tőlünk a legdrágábbat s mi fegyvert ragadtunk a kétségbeesés elszántságával. Minden honfi-kebelben égett a szent tűz, de hatalmas lángra lobbantották azt feledhetetlen emlékű költőink. Petőfi, Vörösmarty, Arany érző s nagy szívből fakadó költeményei csodás, bűvös hatást gyakoroltak; harcolni, küzdeni ment minden fegyver fogható ember, az egyetlen fiú odahagyta agg szüleit, a vőlegény ifjú menyasszonyát s mentek védelmezni a hazát, a legjobb szülőt s a legédesebb menyasszonyt. Az ő lelkesítő dalaikat énekelve ment harcba az ifjú, akit férfivá tett azon tudat, hogy ő is tagja a hadnak, mely küzdelembe, véres harcba rohan – a hazáért. S úgy harcolt mindegyik, mint egy oroszlán, mint egy félisten, de hiábavaló volt minden erőfeszítés, annyi ifjú élet, a túlnyomó sokaság előtt buknunk kellett… Gyászos idők következtek ezután!
A győztes borzasztóan éreztette erejét a legyőzöttel s darabokra tépte, marcangolta a ledöfött hazát.
Sírt, zokogott mindenki, de el kellett fojtani magunkba a kitörő jajszót, nem adhattunk kifejezést érzéseinknek, amelyek oly kimondhatatlanul fájtak. Az összezúzott szívnek csak csendesen sírdogálni volt szabad. S amikor a legemésztőbbek voltak a kínok, amikor legnagyobb volt a kétségbeesés, akkor lépett fel a férfiú, aki lantjának csodás zsengésével, szavának bűbájával gyógyító írt balzsamot adott a fájó sebre. Dalába öntötte szívét, lelkét, erős vonásokkal ecsetelte azt, ami fájt, a mi pirított s szívének egész melegével azon igyekezett, hogy némileg enyhítse a fájdalmat. E férfiú Tompa Mihály volt. A szeretett hazának, a jó magyar népnek szomorú sorsa ösztönözte őt, hogy ragadja meg lantját s zokogja el, kiáltsa világgá egy halálra szánt nemzetnek, egy haldokló oroszlánnak utolsó hörgését. De nem volt szabad szólni, a lantot félre kellett dobni, hadd szakadozzanak le egymás után a lágyan rezgő húrok… A szív beszédét, a szív érzelmeit rideg érzéktelenség vizsgálta felül. A magyar nép szívének a költőknek érzelmei felett a szigorú cenzúra ítélt. Felségsértést, lázítást talált azokban a dalokban, amelyek nyíltan adták elő azt, ami fáj s ami igaz. A cenzúra nagyon jól tudta, hogy kinek szól a lecke s azt hitte, hogy kíméletlen szigorral meg lehet akadályozni a való kimondását. De a költő talált módot, hogy kikerülje a cenzúra vizsgálatát, jelképileg beszélt, természeti képekbe burkolta azt, amit tovább nem fojthatott magába. Így születtek Tompa Mihály örök szépségű allegóriái; ezekben ragyogtatta szellemének teljes fényét a nemzeti költő, népének vigasztalója, bátorítója.
A „Pusztán” című költeményben hazája szánalmas állapotán kesereg és különösen a cenzúra ellen tesz heves kifakadásokat, midőn így kiált fel:
"Óh! mindez úgy fáj a magyarnak
s ha ajka netalán
Egy két nótán enyhíti kínjait:
Megütköznek dalán.
A sebzett vad a rengetegben
Kínjának hangot ad.
S magát az elnyomott magyarnak
Kisírni nem szabad."
Fájdalmának, a hon gyászának, a borzasztó kínoknak legmegrázóbb kifejezését a „Gólyához” című allegóriában adja. Fájdalomtól reszkető hangon kiáltja oda az ő kedves gólya madarának, hogy repüljön innen messze-messze, boldogabb hazába mert ez a szenvedések földje halál vár a jó, az igaz hazafira s nem elég, hogy az ellen tiporja a magyart, hanem még egymásra is törnek „honfi honfira vádaskodik.” A szerető kebel megrázó fájdalom hangjai ezek s könnyeket facsartak a szenvedők szeméből. S a szenvedők magukra maradtak gyötrő fájdalmukban; a nemzet költői, akiknek hivatásuk lett volna enyhíteni a fájdalmat, elhallgattak, néma ajkukról messze eltűnt a dal. Ekkor hozzájuk fordul, a „Madár fiaihoz” című allegóriában biztatja, ösztökéli őket, hogy énekeljenek, daloljanak, hisz tőlük várj a busongó magyar minden vigaszát.
„Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek,
A jelennek búját édesítvén,
Fiaim csak énekeljetek.”
Itt az anyamadár, a haza, kéri fiaitól, a költőktől a bűbájos dalt, kéri hogy énekeljenek s édesítsék lágy hangokkal egy haldokló utolsó pereit. Majd ő, a költő szól a madárhoz a „Kikelethez” című dalban.
És ő énekel, bátorító szóval biztatja honfitársait; kelti őket, hogy ébredjenek a tespedésből, ébredjenek, hisz tőlük függ csupán egy jobb nap hajnalának felvirradása. A „Pacsirta dal” édes szavaiban kérőleg fordul a nemzethez, hogy rázza le bilincseit, kelljen fel hosszú álmából a hosszú álom ellankaszt, az ébredés pezsgő életet, új erőt ad, de a tetszhalott még nem ébredezett.
Most ostort font. A „Régi történet” metsző, éles szavakkal fordul a hosszas alvó ellen s kineveti, kigúnyolja azt a népet, mely már meg is szokta a szolgaságot, s amely befogja füleit, ha egy-egy merész „előre” kiáltás hangzik; elalélt, tunya, dőre tömeg ez, mely lomhán mozog, de tettre képtelen. Oh, pedig hogy fájt az ő nagy szívének, hogy így kell beszélnie azzal a magyar néppel, amelynek oly dicső, oly ragyogó múltja van; szíve vérzik a gúnyolásokon, ajkára alig képes ráerőszakolni a kicsinylő szókat de meg kell ennek is lenni, mert talán így eszmélni kezd a nagy halott.
Azt hiszi, hogy kiveszett egy jobb, dicsőbb jövőnek reménye s ekkor születik meg az „Új Simeon”. A galambősz, redős öreg a költő maga, várja a jobb napot, a szabadság napjának felvirradását s bizton reméli, hogy az be fog következni. A sok jó és rossz időt átélt ősz Simon csak addig kíván élni
„S ha feltárul az áldozóknak
Ama szent csarnok kapuja
S megzendül a győzelmi ének
Hallelujah! Hallelujah!
Ha tömjénem javát az oltár
Izzó tüzére hinthetem:
Elég, elég lesz! Vén szolgádat
Bocsásd el akkor, Istenem.”
Ezután a „Madarak módjára” című allegóriában tanítja nemzetét, hogy erős kézzel s komoly megfontolással fogjon hozzá az újítás munkájához: a szilárd, kemény épület kiállja a zúgó fergeteg, a pusztító vihar rombolását, de az olyan madarak módjára való munkálkodás, az összetákolt, gyenge fészek összeomlik a gyenge szellő fuvallatára is. Gondoljunk a jövő nemzedékre, amely sokkal jobban, biztosabban halad, ha szilárd talajt érez lábai alatt.
„Az idő már őszre fordult,
A fa lombja sárgul:
Madárfészek elhagyatva
Lefordul az ágrul.
Meg-megzúdol a fagyos szél
Gúnyoló nótája:
- Balga nép a percznek épit
Madarak módjára.”
Oktatja nemzetét, hogy törjön fel a magasba, s az „Ikarus” szavaival bátorítja hogy legyen merész s ne riadjon vissza semmi akadálytól s jelszava legyen: „Előre”. Gyönyörű műve ez neki, minden sora mintha szívéből nőtt virág volna! Ikarus halált szenvedett azért, mert a felsőbb régiókba igyekezett, de ő azt nem bánja, öröm dagasztja keblét s érzi, hogy jól végezte munkáját, s élete árán bár, de példát adott megmutatta az utat, amelyen át ki lehet emelkedni a köznapiság nyomasztó légköréből. Ikarus haldokolva, a tenger hullámival küzdve sem gondol életével, hanem harsányan zengi:
"Betöltve éltem hivatása,
A viz sirom hadd ássa, ássa,
Kőszirt leszek neki!
Habját, melyet szétzúza bennem
Ijedt, zajongó rendületben
A felhőkig veti.
S lesz a hab is mely rám özönlék,
Hogy elrejtsen, felőlem emlék
Vész, víz ha szendereg,
Vagy foly köztük szilaj csatázás,
Örökre zeng a kiáltás:
Halandók, merjetek."
S amikor Tompa merészsége tanít, már szinte maga előtt látja a ragyogó képet: a szabad magyar hazát, amikor ez a szép föld, arany kalászos rónaság kanyargó folyóival, az illatos mező mind, mind a mienk lesz, a magunk urai leszünk, s akkor eljön a számadás órája, eljön az édes bosszú. Visszafizetjük zsarnokunknak a ok szenvedést, a sok kiontott honfivért, az elnyomatás keserű napjait s e bosszúvágynak kifejezője a „Gályarab fohásza”.
A gályarab az elnyomott haza s a rémséges sorsú rab evez küzd a hullámokkal, biztos révbe viszi kínzó zsarnokát s csak azt kéri istenétől, hogy ne felejtesse el vele, hogy mily nyomorult, százszor megalázott rab, juttassa mindig eszébe, hogy eljön az ítélet napja, amikor bosszút lihegve visszatorolja a sok szenvedést. Az eltiport magyar haza várja a világháborút, amely megdönti a kényuralmat, s várja a pillanatot, amikor a sokáig elfojtott nemzeti önérzet, a méltányos düh megkétszerezi a már-már tespedő izmok erejét s porba omlik a zsarnok nagy, lomha teste.
Hazája s szabadsága után Tompa legjobban szerette, legjobban bálványozta a szabad természetet, talán azért, mert itt nem tapasztalt zsarnokságot, elnyomatást; a százados tölgyek rejtélyes susogásában, a virágok illatában, a patak csevegésében, a madár dalában mindenütt a zabolátlan, szép szabadságot látta megtestesülve, a szabadságot, melyért bármikor kész lett volna feláldozni nagy életét. Innen van az, hogy egy pár allegóriában a szabad természetből vett képekbe burkolja hazafias érzelmeit.
A „Vihar”-ban a szabadságharcot a zúgó, süvöltő fergeteghez hasonlítja, amely rombol, tör, zúz, felkavarja fenékig a sok állástól megbűzhödt mocsarakat, felfrissíti az éltető léget, s miután elvonult a vihar, lezajlott a szabadságharc, úgy látszik, mintha óriási pusztulás, rombolás történt volna pedig valóban csak a haszontalan, a fölösleges pusztult el s megmaradt az, aminek józan létjoga van. A vihart csak az nem szeretheti, aki maga is lelkében megromlott, a kinek ócska rongyait letépik s szertehordják a szelek, de a nemes lelkű, az igaz örül jöttén s tele tüdővel szívja a megtisztult léget.
A hazát a költő egy művészi allegóriában terebélyes nagy fához hasonlítja, mely társak nélkül, elhagyatva áll, kitéve az elemek rombolásának. A villám többször belecsapott, dús lombjait megtépték a viharok, kérgét megőrölte a szú, de a nagy fa áll, s a költő bizton reméli, hogy állni fog még sokáig, késő ezredévekig, amikor így zengi:
„Álljon a fa s arra térjen
A ki dúltét várja, szégyen!
Vészben, fagyban mit lehullat,
a levélért nyerjen ujat!
S gy ha lészen törve-vágva,
Izmosodjék többi ága!
S bár a vész felette zúgjon,
Terhes felhő tornyosuljon,
Ontva lángját menydörögve
Álljon, álljon mindörökre
Terebélyes nagy fa.”
Majd pusztuló erdőnek mondja a hont, amelynek kifejlett, sudár fáit megviselte a mostoha időjárás: a hatalmas fa-óriások egyenkint száradnak ki s minden remény a fiatal hajtásokba, az új magyar nemzedékbe van fektetve. De a költő szíve vérzik, amikor ezekre rátekint, satnyán, görbén nőttek, nem törekednek fel a magasba, megelégszenek, ha a föld szívén maradhatnak. Az ifjú nemzedékben nincs tűz, nincs nemes ambíció, nem vágyik fel a magasba, hogy ragyogtassa szellemét a közügy érdekében s ilyen állapot mellett méltán zengheti a költő:
„Még látni a fát bús, epesztő,
Kétségbe ejt a sarj, a vessző
Rosszul fakadt, növése görbe,
Nem fel siet, de a töbörbe.
Ha dús sarjban nincs ifjulása
Elvész az erdő, bárki lássa.”
Majd az erdő nemes vadjához, a szarvashoz hasonlítja a magyar hazát. A délceg, büszke vadat súlyosan megsebezte a „zord ember”, a mi ellenségünk, s a vad fut, menekül, de drága vére patakokban omlik, ereje fogytán van s a kegyetlen üldözőt nyomra vezetik a bíborvörös vércseppek. Az üldözés munkáját nagyon megkönnyíti az, hogy saját vére, saját nemzedéke árulja el hitetlenül. Itt azokra a köpönyegforgató magyarokra céloz a költő, akik nem érdemesek a magyar névre, akik eladták a hazát, eltaszították maguktól s megtagadták édes szülőjüket. Ostorral támad ezek ellen a „Denevér” című allegória feddő szavaiban. Amikor oly szenvedéllyel üldöztek mindent, ami magyar, anyanyelvünket kitiltották az iskolákból, költőinknek megtiltották az éneklést, akadtak emberek, akik eladták a hazát; szemtelen, kaján mosollyal ajkukon kémlelték, hogy hol lehetne egy elfojtott, panaszos jajszót hallani és siettek azt feljelenteni. Undor fog el bennünket, mikor e hazaárulókról beszélünk s a költő is bizonyos nemével az undornak beszél róluk, akik a bekövetkezendő éj, a pusztulás előhírnökei. A félhomályban röpködő denevérhez hasonlítja őket, midőn így szól hozzájuk:
„Hanem mihelyt az est leszáll
Elhagyva titkos üreged,
Repkedsz bátran, arcátlanul,
Szemünk csak hogy ki nem veszed.
Az ember elbusul, ha lát,
Várhatja már az éjszakát.”
A szív legnemesebb érzeményét, a hazaszeretett, Tompa a tűzben, a leghatalmasabb elemben látja megtestesülve. A tűz éltető világosságot sugároz a sötét éjben, a tűz áldásos, jótékony meleget terjeszt, s éppen ily hatása van a hazaszeretetnek a szívek világában. A régi idők azért voltak oly fényesek, oly dicsők, mert e tűz hatalmas lánggal lobogott s bearanyozta történelmi múltunkat; de később e láng mind kisebb-kisebb lett, egyszer-egyszer fellobbant, aztán csak az izzó parazsat láttuk s eközben a hamu nőttön-nőtt s azt is elfödte szemeink elől. Így volt ez hosszú időkig, sokan már azt hitték, hogy végképp kialudt a tűz, belenyúltak a hideg hamuba s a tűz
„Gyuladását füstben nem hirlé előre,
Nem lassan gerjedvén kapott nagy erőre,
De hamvát szétrugván, egyszerre felcsapott,
Költvén ijedelmet, reményt, bámulatot.”
Legtöbben nem várták ezt, de a költő bizton hitt benne, reménye a legválságosabb pillanatokban sem hagyta el s ezért tudott így hinni, így remélni, mert a hazaszeretet szent tüze mindennél jobban, mindennél fényesebben lángolt az ő nagy szívében. E tűz lángjai az égig csapkodtak, fényt vetettek a nagy hazafi fáradozásaira, küzdelmeire és költészetére. E lángok csodás ragyogású glóriát vontak körülötte s ennek fénye sohasem fog apadni, tündöklése sohasem fog csökkenni, mert e glória a hálás magyar nemzet bálványozó szeretete.
Szentiványi József
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 44-46. szám, 1895. nov. 3., 10., 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése