S e
ház, az élet zajló iskolája,
Ez
annyi hő érzelmek temploma,
Csak
kis valóság nagy remény után,
Virágbokor
virágos kert helyett,
Zálog,
jövendő fénylőbb birtokért.
És
mégis annyi kínos év során,
Oly
sok beteg vágy s csalt várás után
Birt
létre jőni, kétlett sikerű
Még
akkor is, midőn emelkedék.
Most
áll, szerényen bár, de díszesen,
A
honfiszívek áldozatjain,
És
honfikéznek fáradalmiból,
S
minden magyarnak tárja kebelét:
Kész
elfogadni vígat és komort,
Ifjat,
leányt, a vénet, fiatalt,
Hogy
őket a föld tündérségiről
élet-hasonló
játékban mulassa.
A Szózat költőjének számtalan, iskolában tanult, százszor szavalt
verssora, remekművek megannyi kiszakított gondolata helyett Vörösmartynak a
Nemzeti Színház, a Pesti Magyar Színház megnyitásának ünnepére (1837) írott köszöntőjéből,
az Árpád ébredésé-ből idéztünk. Hogy
ezzel is jelezzük, a reformkor és a romantika leggazdagabb költői életművét
magáénak mondható poéta – itt és most – a magyar színház ügyének kitartó és
diadalmas apostolaként szerepel.
A századdal együtt született
Vörösmarty Mihály – egy nemesi származású, kilencgyermekes nyéki gazdatiszt
fiaként. Szegénységgel, árvasággal küszködve, gazdag családoknál nevelősködve
jutott el az irodalom iránti kamaszkori rajongástól az irodalmi élet avatott
művelőinek táborába; a reformkori eszmék műhelyévé lett szerkesztőségek
kritikusi, hírlapírói, szerkesztői gárdájába.
Költészetében elsők közt
teljesedett be a korszak nagy álma: a haza szolgálatában az emberiség nagy
eszméinek hírvevője, megfogalmazója lehetett. A hősi eposz hagyományos
szabályrendszere és a romantikus költészet szertelen szárnyalása nemcsak
összefért életművében, de egymást erősítette.
A legszebb lírikus korban,
huszonegy évesen már történelmi drámát ír (Salamon
király), és nyelvészeti bohózatot (Ypsilon
háború). A nemesi-nemzeti ellenállás eszméjét is eredeti drámákkal kívánja
legfőképpen szolgálni. Igaz, hogy Hábador
című darabját (1827) és A bujdosók-at (1830) feledésre ítélte az irodalomtörténet, de ugyanabban az
időben, 1827 és 1830 között már a magyar drámairodalom ritka, romolhatatlan
klasszikus drámáinak egyikén, a Csongor
és Tündé-n dolgozik.
Szerencsésebb országokban
minden valószínűség szerint ezzel a remekművel, a magyar nemzeti színjátszás
ügyét következetesen képviselő és az eredeti magyar dráma megteremtését
programként vállaló költő legjobb drámájával nyitják meg a nemzet színházát. És
nemcsak azért, mert ő volt az, aki kimondta, hogy „az eredeti dráma a nemzeti
színház lelke”, hanem mert drámájában ez a lélek a legtisztábban
szólalt meg. De mivel a remekmű kortársai körében korántsem aratott sikert –
csak Kölcsey Ferenc érzett rá az értékére -, helyette alkalmi művet rendelt
Vörösmartytól a színház. Ez volt az Árpád
ébredése című előjáték – amiből idéztünk -, s amelyben a költő emléket állít
a Thália magyar hajlékáért áldozatra is kész hazafiaknak, köztük az építkezést
két keze munkájával segítő napszámosnak is.
A költő drámai stílusának,
nyelvi művészetének teljes gazdagságát és erejét meggyőzően bizonyítják
klasszikus Shakespeare-fordításai is. (Julius
Caesar, Lear király).
Shakespeare remeke, a Szentivánéji álom inspirálta Vörösmarty
varázslatos tündérjátékát, a XVI. századi Gyergyai (Gergei) Albert Árgirus históriájá-t újrateremtő Csongor és Tündé-t is. A verses
színpadi játék azonban sokkal több, mint modernizált széphistória vagy
dramatizált népmese; a boldogságkeresés költői számvetése. Megírásakor Vörösmartyt
a reményeiben csalódott reformer illúzióvesztése, a társadalmi kilátástalanság
fenyegető rémképe ugyanúgy befolyásolta, mint a kételyekkel küzdő
értelmiséginek a groteszk iránti vonzódása. Az író népi ihletésű, vaskos
realitásérzékén és szabadjára engedett, szárnyaló fantáziáján túl, ennek is
köszönhető a darab művészi – nyelvi, hangulati – sokrétűsége.
A Csongor és Tündé-nek nemcsak ábrázolt világa és hangulata,
verselése is többrétegű. Az elbeszélő és szerelmi részekben a költő jobbára a
négyes trocheusok rímes és rímtelen változatát variálja, míg a bölcselkedő
passzusok ötös és hatodfeles jambusokban íródtak.
Drámája bemutatóját a költő
nem érhette meg. Amikor 1844-ben benyújtotta a Nemzeti Színházhoz, a
drámabíráló bizottság mint előadhatatlant elutasította. Pedig csak a kulcsot
kellett a műhöz megtalálni. A mű ősbemutatóját 1879-ben, a költő
születésnapján, Erkel Ferenc zenéjével és Paulay Ede rendezésében tartotta meg
a Nemzeti Színház. Első felújítására csak 1916-ban került sor. Azóta az
egyetemes magyar színjátszás szinte folyamatosan játszott, vitatott
sikerdarabja, rendező- és színésznemzedékek örök kihívása.
*
CSONGOR
ÉS TÜNDE
Szereplők:
CSONGOR, ifjú hős; TÜNDE, tündérleány; KALMÁR, FEJEDELEM,
TUDÓS – vándorok; BALGA, földmívelő, utóbb Csongor szolgája; ILMA, Balga
hitvese, Tünde szolgálója; MIRÍGY, boszorkány; KURRAH, BERREH, DUZZOG –
ördögfiak
I.
FELVONÁS
Csongor, az ifjú hős hosszú
vándorútról érkezik a kertbe, a magányosan virágzó tündérfához. Elgyönyörködne
a csillag, gyöngy és földi ágból kihajtó, különös almafában, e ráköszön a fa
tövéhez láncolt, rút boszorkány, Mirígy. Szorult helyzetében, s hogy Csongort megnyerje,
elfecsegi neki, hogy éjszakánként a fa csodálatos aranygyümölcsöket terem, de
ezeket élő ember nem szerezheti meg. Hiába várja, strázsálja minden őrködő az
éjfélt, az utolsó, döntő pillanatban delejes álom keríti hatalmába, s mire
felébred, vége a csodának. Mirígy boszorkány létére sem volt képes meglesni a
gyümölcsszedőt, aki pedig nem más, mint a csodafa ültetője, a szép tündérleány.
Csongor ezek után hajlandónak mutatkozik levenni Mirígy láncait, aki cserébe –
és hálából – boszorkánymód bosszút fogad és elkotródik. Miközben Csongor azon
töpreng, hogyan foghatna ki az álom csábításán egyszer csak megpillantja nem
földi szépségű kedvesét, a fához közeledő tündérlányt. A lombok sátrába
rejtőzködve várja, hogy a tünemény közelebb érjen.
Nem is egy, hanem két leány
közelít a fához. Tünde oldalán szolgálója, Ilma – mellesleg Balga felesége -,
aki éppen Csongor úrfi szép szeméről, hajáról, csókokat termő mézajkáról mesél
az ábrándos tündérlánynak. Tünde szomorúan és reménytelenül kutatja elvesztett
szerelmesét, ezért alig akarja elhinni, amikor Ilma a fa tövében szunnyadó
alakban Csongor úrfit fedezi fel. Boldogságában mellé telepszik, és oldalán
várja a csalogány szerelmes dalát. Mirígy azonban megirigyli kettejük
boldogságát, és cselt sző a szerelmesek ellen. Elhatározza, hogy Tünde szép
hajának egy levágott fürtjével fogja felékesíteni saját lányát, hogy csellel
megszerezze számára Csongor szerelmét.
Hajnalban Tünde, ellenségei
bosszújától tartva, indulni készül. Hiába Csongor marasztaló szava, hiába a
szívfájdalom. Csak annyit tehet, hogy megígéri, gondolni fog majd a távoli
országban, bánatban, magányban szerelmesére is. Csongor reménykedve fogadkozik.
„Hidd el, meglátlak valaha.” Azután,
mintha álomból ébredne, úgy eszmél rá a rászakadó magányra. Ilmától kérdi meg,
hol és hogyan keresheti meg Tündérhonban szerelmesét s üdvlakát.
Sík
mezőben hármas út,
Jobbra,
balra szerte fut,
A
középső célra jut.
Ennyi a válasz. Tünde és
Ilma távolodóban még jelet is hagytak szeretteiknek, hogy megkönnyítsék vándorútjukat,
de hiába. Már a választott út elején akadályok tornyosulnak.
A gonosz Mirígy fondorlatos
tervének végrehajtására készül. Egyszer csak három féktelen ördögfi keresztezi
Csongor útját.
II.
FELVONÁS
A hármas út vidékén három
vándorral találkozik Csongor, akik felvázolják számára a hitük szerint lehetséges,
követendő életcélokat. A Kalmár a pénz, a Tudós a tudomány, a Fejedelem a
hatalom megszállottjaként nyilatkozik. Csongort azonban nem vonzzák az
egyoldalú, szélsőséges életideálok, a szélsőséges célok egyikében sem találná
meg önmagát. A vándorok határozott, ellentmondást alig tűrő tanítását
visszautasítva, inkább a szerelem csillagát követi, annak nyomában indul
Tündérhon felé. Szerencséjére útjába kerül a feleségét kereső, kutató Balga, aki megérti a porta rótt nyomok
üzenetét. Kettesben ballagnak tehát tovább, amikor a csodatévő örökségen
marakodó, fékezhetetlenül vad ördögfiakba botlanak. Csongor az igazságtevő
szerepében némi furfanggal megszerzi az ördögfiókáktól a láthatatlanságot
kölcsönző palástot, a távolságot legyőzni képes bocskort és a csodák véghezviteléhez
nélkülözhetetlen ostort. Most már akadálytalanul és tündértempóban repülhet
szerelmeséhez Tündérhonba. Hű szolgája, Balga az ördögfiókák szekerén követi.
III.
FELVONÁS
A Hajnal birodalmában
összetalálkoznak a vándorok. Tünde azonban ismeri az ország kegyetlen
törvényét: „Amely lány szól a kedveséhez,
/ Eljátszotta kedvesét.” Ezért, Ilmával is dacolva, némán és könyörtelenül
megy tovább a maga útján, mázsás terhet gördítve ezzel Csongor szívére.
Mirígy, a bosszúra éhes
boszorkány a manók szekerén érkezik meg búvóhelyére, ahol tisztes özvegyasszony
képében rejtőzik. Boszorkányként azonban tudja, hogy ebben az országban egyetlen
déli órán szabad a szerelem vására. Titkát látszólag segítőkészen, valójában
saját ármányos tervei szolgálatában árulja el Csongornak és Balgának. Közben
egyezséget köt az egyik megcsúfolt ördögfivel, Kurrahhal azért, hogy
segítségével hajlékába csábíthassa Csongort, ahol is a bukott Ledér Tünde
aranyhajával ékesítve várja majd a királyfit. Mirígy számára az utált szerelem
beteljesülése maga a cél, ez az ő végső, ördögi bosszúja.
IV.
FELVONÁS
Mirígynek sikerül
megvalósítania ördögi tervét, és Csongor valóban átalussza a kedvesével való
találkozást, elszalasztja az egyetlen alkalmat. Tünde hiába ébresztené őt
csókkal, szép szavakkal, a boszorkány és szövetségesei erősebbnek bizonyulnak.
Már Balga sem segíthet, hiszen Mirígy Csongor hűséges szolgája helyett egy
álruhás ellenséget rendelt a hős mellé. Tündéri kedvese, oldalán Ilmával, a
kudarc után rosszat sejtve és reményét vesztve indul tovább „a gyász útjára”.
Ébredése után Csongor szemrehányást tesz magának és a Balga képében mellé
szegődött ördögnek is, de hiába. Maga is tudja, hogy a szerelem „elment, mint
sebes hajó, / Nyom helyett örvényt hagyó”.
Ledér közben a lopott arany
hajfürtökkel felékesítve, sírva várja Csongort Mirígy házába. Magányában a hős
helyett érkező Balga véli árulónak, de mihelyt az ál-Balgát meglátja, rádöbben,
hogy fondorlat áldozata lett. Felismeri, hogy akár sikerül bosszút állnia a
boszorkányon, akár nem, sorsa most már megpecsételtetett. Tünde nélkül a
magányos bujdosó sorsa vár rá.
Mirígy továbbra sem adja
fel fondorlatos terveit. Egy meghamisított jövendőt mutató kúthoz csábítja
Tündét és Ilmát, hogy a visszájára fordított valóság képével megtévessze, és
elhitesse vele Csongor árulását. A lány szorongva pillant bele a jövőbe, de a
látvány, amivel szembetalálkozik, a vártnál is keservesebb. A kútban látott
jövendőben Csongor mást szeret, de új választottját is hűtlenül elhagyja. Tünde
csalódottan, porig sújtva folytatja ezután útját, oldalán a hűséges Ilmával.
Sejtelme sincs róla, hogy nem sokkal őutána Csongort is a kúthoz csalta a
boszorkány csak azért, hogy egy integető lányalak képével tévútra vezesse,
vonzza.
„Meglőn, amit s mint akartam” – ujjong Mirígy abban a hitben, hogy
ezek után most már neki és csak neki fog teremni Tünde csodás arany almafája.
V.
FELVONÁS
Kietlen tájakon át az Éj
országába vezet Tünde útja. Itt találkozik a gyász megszemélyesítőjével, a
jövendő titkait rejtő, titokzatos Éjkirálynővel. A fény elől bujdokló, gyászba
borult Éj s a kezdetet és véget egyaránt túlélő, nem földi hatalom elborzasztja
a mulandóság terhét és menedékét is cipelő tündérlányt. A fényhazából a földre
menekülő bujdosó, a földi szerelmet választó Tünde ráébred, hogy Tündérhonból
számkivetve most már be kell érnie a földdel, s ezentúl századok helyett rövid
gyönyört ígérő órákra zsugorodik az élete. Megérti, hogy el kell hagynia az Éj
birodalmát.
Csongor vágyaitól bódultan kergeti
a hármas úton az álmok elérhetetlen, csábító tündérét, de kínjai jutalma késik.
Vészterhes vándorútján régi ismerősökkel találkozik. A hajdan nagy célokról és
reményekről számot adó, a maguk útján induló vándorok – a Kalmár, a Tudós és a
Fejedelem – vert hadként vonulnak, kifosztva és megcsalatva. A Kalmár
elvesztette összehordott kincsét, és szegényen rá sem ismernek hajdani hívei. A
Fejedelem, aki megszenvedte a hatalom magányát, immáron árulás, bosszú é
gyilkos harag boldogtalan áldozata lett. A Tudós csak a tudás határáig jutott,
ott toporogva vergődik saját kétségei közt, reményt vesztve, és élhetetlenül. Csongor
a zsákutcába került sorsokkal szembesülve úgy érzi, csak a magány rejtekében
találhat nyugalmat, ott, „ahol ember nem
hagy nyomot”.
Tünde vándorútjának végén
hervadásra ítéli a férfihűség képét is hordozó szerelem fáját. Mirígy, mivel
másképp nem képes rá, tíz körmével próbálja kivájni a szerelem csodafáját.
Korábbi szövetségesei, az ördögfiókák most már egymással összebékülve az ő
vesztére törnek. Tünde a véletlenül kihallgatott csetepatéból megérti a
történteket. Rájön, hogy cselvetés áldozata lett. Szolgálatába fogadja a jutalomra
váró ördögöket, akik a láncra vert Mirígy őrzésével bizonyíthatják hűségüket.
Csongor erejét, hitét és
reményeit vesztve búcsúzik a világtól. Miközben kedvesének szép szeméről, s a
gyönyörről álmodik, nem is sejti, hogy az ördögfiókák, akik megkötözték, most
már Tünde szövetségesei, az ő szolgálatában állnak. Ám a durva kötelékeket a
tündérlány a szerelem rózsaláncára cseréli. Időközben Ilma és Balga is egymásra
találnak. Csongor ismét álomba merül, és sorsüldözött áldozatként megadással
fogadná Tünde kezéből akár a halálos ítéletet is. Szerelmese azonban nem
halálra, hanem életre, szenvedés helyett gyönyörre, örök boldogságra ítéli.
A rengeteg viszontagság,
szenvedés után most már a bajoktól távoli, csendes boldogság az, amit
választottjának ígér, s hogy örömben, kéjben élnek majd együtt. Ígéretét a
távolból tündéri hang, énekszó kíséri:
Éjfél
van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra
hanyatlik az égi ború,
Jőj,
kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren
maga van csak az egy szerelem.
Földes Anna
(Forrás:
77 híres dráma 162-169. old. – Móra
Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése