Bilincset zörget őszi szélviharban
Idők Urának ősi szent keze.
Pereg, pereg virág s levél kihaltan
S labdázza játszva ősznek vad szele.
Hiába nyög, hiába sír az erdő,
A jajgatóknak irgalom csak nem jő.
A friss harasztot zörgető titánok
Kacagva tépik fáknak kérgeit.
A simatestű bükkfaóriások
Pattogva szórják águk végeit.
A tölgy is fázva, megalázva hördül,
Mint kósza árnyék hajlik ki a ködbül.
Bilincsbe verve áll a tépett erdő,
Csupasz faágak néznek ég felé.
A lomha köd, mint óriási felhő,
Riadva, félve ütközik belé
S hogy testét szúrja tenger dárdahegybe:
A vére hullt az ősi rengetegre.
… A véres, könnyes, csöndes erdő mélyén
Magasra tartja egy fa ott magát!
És zöld ruhát cipelget ága élén,
Mert végigélte daccal a csatát.
Fenyő! Ez él! Ez nincs bilincsbe verve!
Az őszbe, télbe ő az erdő lelke!
Forrás: A Természet 21.
évf. 21-24. sz. 1925. dec. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése