Szobotka Tibor (1913-1982): Éjjel

Az öregasszony ágya megreccsent, erre alig mert lélegzetet venni. Behunyt szemmel feküdt, hátat fordítva az anyjának, de érezte, hogy ő sem alszik. A szoba nem volt egészen sötét, éjszakai gyakorlatot tartó repülőgépek berregése hallatszott és a zaj valahogyan világított is. A repülőgépek hol közelebbről, hol távolabbról búgtak, de zajban és csendben mindketten csak arra figyeltek, hallatszanak-e valamerről ismerős léptek? Semmi sem hallatszott, csak néha vonatfütty, autótülök, még ritkábban sietős léptek, melyek nem álltak meg a ház előtt.

Elise most kinyitotta szemeit. Meglepődve látta arcát a szemközti tükörben, soha nem hitte volna, hogy éjszaka, a sötét szobában, ilyen kitűnően, éles vonásokkal adja vissza képét a tükör. Látta a két markáns vonalat a szája mellett, erős, energikus állát, vöröses, festett haját, izmos kezét, mely a takarón feküdt. Ez az arc soha nem vésődött be egy férfi lelkébe sem, soha, még a háború alatt sem, mikor hálás sebesülteket ápolt, akik kis verseket írtak hozzá, apró ajándékokat adtak neki, mikor felgyógyultak s aztán később, a frontról még egy-két lapot küldtek, majd elfelejtették. Mindenki elfelejtette s ő is megpróbált mindenkit elfelejteni. Most ötvenegy éves volt, sokat dolgozott, mert későn kezdte a munkát és be kellett hoznia a fiatalokat, az apja meghalt, bátyja megnősült és itt él az anyjával, kettesben.

Észrevette éjjeliszekrényén a Bibliát és azt a kis, népszerű filozófiát, amelyből vigasztalódni szokott. Imádkozni is próbált, de hiába, az ötvenegy céltalan éve szembenézett vele a homályos tükörből és torkára forrasztotta a kegyes szavakat.

Vártak, a lány és az anyja, némán feküdtek egymás mellett a sötétben.

Valahogyan egyszer csak idekerült a házba Cecil. Távoli rokon, fiatalember, vidékről jött, eleinte senkit sem ismert. Hálás volt, hogy vendégül látták, hangos volt és jókedvű. Elise szeretett odamenni hozzá, néha megsimogatta a haját, mely göndör volt és illatos, puha, néha szorongatta a kezét. Elhitette magával, hogy nem érez semmit, vagy csak annyit, amennyit egy anya érezne akkor, ha megsimogatná felnőtt fia haját. De belül, a szíve mélyén tudta, hogy hazudik. Látta a fiú félénk, tétova, látszatra tréfás, de valójában komoly elhúzódását, valahányszor közeledett feléje és sejtette, hogy a fiú is tud mindent. Amikor pedig rajtakapta az anyját egyszer, amint a horgolása mögül nézte őket, ő éppen Cecil karosszékének támláján ült, keze a fiú karján és mindketten nevettek, akkor tudta, hogy az anyja is tud mindent. Mit? Szerelmes volt Cecilbe? Nem, szerelmes határozottan nem volt, de valamit meg kellett volna mondani Cecilnek, az anyjának, mindenki mindenkinek tartozott egy vallomással,l amelytől megkönnyebbült volna, ehelyett hallgattak és gyötrődtek. Cecil egyre többet járt társaságba, egyre gyakrabban maradt ki éjjel, az öregasszony egyre többet morgott a horgolása mögött, míg Elise a fiú zoknijait stoppolta. A házba lassan beköltözött valami feszültség; néha, ha csendben voltak, úgy érezték, a lélegzetét is hallják valakinek, egy láthatatlan negyedik él mellettük, vigyorog, sugdolózik, illetlen, beleszól mindenbe s ugyanekkor hallgat. Ha Cecil otthon volt este, Elise megpróbált vele elfogulatlanul beszélgetni, tréfálkozni, mint eleinte, amikor megérkezett és Cecil is mókázni akart, de akkor pillantása az öregasszonyra vetődött, aki karosszékében ült a rádió mellett, makacsul, összeszorított szájjal kötött és hallgatott. Ha néha mégis megszólalt, olyankor vékony, szenvedő hangon, mint akit mindenki kínoz, csak annyit mondott: a teát, az ajtót, a kertet. Mindketten ugrottak, ész nélkül teljesítették kívánságait, hátha így kibékíthetik, de az öregasszony hangtalanul, makacson tovább gyűlölködött. Mit gyűlölt, Cecil fiatalságát, azt, hogy közé és a lánya közé állt, hogy megzavart valamit, ami távolról sem volt boldogság, nem lehetett tudni. Ült, kötött, hallgatott, aztán felment a szobájába lefeküdni s mikor már nem volt ott, a karosszékéből még mindig úgy áradt a fagyos közöny, hogy Elise és Cecil alig mertek megszólalni.

Cecil, úgy látszik, hamar észrevette Elise simogatásának kettősségét, megérezte, mennyi benne a ki nem élt anyai ösztön és mennyi a többi ösztön, de az öregasszony gyűlölködésével nem volt mindjárt tisztában. Virágot hozott neki és cukorkát, régi tréfáival igyekezett őt megnevettetni, de aztán megdöbbenten vette észre, hogy az öregasszony egy-két nap múlva kidobja virágjait, a cukorkáihoz nem nyúl hozzá és vendégeit se kínálja meg vele. A vendégeken mérte le aztán minden kísérlete meddőségét. Ezekhez a süket öregemberekhez, akik egymással is kiabáltak, meg a vallásos vénkisasszonyokhoz, akik meglátogatták, az öregasszony barátságot, mosolygós és szívélyes volt továbbra is, csak akkor borult el a pillantása, ha ránézett, vagy ha a vendégek valamelyike őt említette. Ilyenkor Elise lépett közbe, mindannyian kétségbeesetten igyekeztek úgy tenni, mintha semmi se történt volna, de közben a felhők sűrűsödtek, az ég egyre feketébb lett, a forró levegőben villámok cikáztak.

Cecil kezdett kimaradozni esténként. Elise hamarosan megtudta, hogy megismerkedett egy lánnyal, az is dolgozik, csak este ér rá, akkor találkoznak. Amíg ezeket mondta, Cecil igyekezett elfogulatlan lenni, úgy beszélni, mintha mindennapos dologról lenne szó, igen, fiatal lány, csinos? Hát nem csúnya, na, olyan mindennapi, hiszen tudja. Elise tudta. Attól fogva gyötrődött minden éjjel, amikor Cecil későn jött haza, képtelen volt elaludni, másnap a reggelinél a fiú arcán kereste az áruló jeleket, talán megtudja, mi történt az éjjel, de Cecil felbontott egy-két levelet, átlapozta az újságot, esik az eső – mondta – vagy: ma meleg lesz – és ő is azt felelte: esik, igen. Néha, dobogó szívvel ennyit kérdezett: hogy mulatott az éjjel? – Mulattam? – felelte elbámulva a fiú. – Ez nem mulatás, legfeljebb egy kicsit beszélgetünk. – Ilyenkor Elise lehajtotta a fejét, elpirult és szégyellte magát. Cecil nem nézett rá, makacsul az eget kémlelte az ablakon keresztül, kockacukrok hullottak a teáscsészébe és hangtalanul itták a teájukat.

Az öregasszony többnyire hamar elaludt éjjel, mély, szuszogásából Elise tudta, hogy nyugodtan meresztheti nyitott szemeit a mennyezetre és várhatja a kulcs csikorgását a kapuban. Az óra tizenegyet ütött, aztán éjfelet, néha egyet is és Cecil még mindig nem jött. Aztán hallatszottak a léptei, az utca elején még vidáman, csattogva, majd, amint egyre közelebb értek a házhoz, elhalkultak, hazudni kezdtek, csoszogóvá, óvatossá váltak. A kapun már úgy lépett be, mintha alig érintené a küszöböt, a lépcsőkön felsuhant, mint az árnyék, mintha teste már régen otthon volna és most csak feledékenységből elhagyott lelke lopózna utána. Elise hallotta, amint becsukja maga mögött szobája ajtaját, felkattintja a villanyt, aztán csend lett, az anyja szuszogott ütemesen és hamarosan ő is elaludt.

De ma éjjel mintha mindent megbabonáztak volna. az egyet már régen elütötte az óra, de Cecilnek nyoma sem volt, nem hallotta anyja szuszogását és ebből tudta, meg ágyának gyakori reccsenéséből is, hogy az öregasszony ébren van. Nem mert szólni hozzá, nem mert ránézni sem, háttal fordulva feléje feküdt és arra gondolt, milyen rabságban tartotta ötvenegy éven keresztül. Még most is este hétkor kell otthon lennie, sohasem hagyhatja egyedül, azokkal járhat csak, akiknek társaságát anyja jóváhagyja, még olvasnia sem szabad azt, amit szeretne.

A repülőgépek most megint észbontóan berregtek, talán hat-nyolc is szállhatott el egészen közel a házuk felett. Aztán, mikor eltávolodtak, hirtelen felbukkant a sötétből az öregasszony hangja.

- Nem tudok aludni.

Úgy mondta, mintha Elise volna felelős a repülőgépek búgásáért. De Elise tudta, hogy miért teszi őt felelőssé.

- A te Ceciled megint nem jön haza.

Az ő Cecilje. igaz, az ő ötlete volt, hogy hívják meg, de annyira vágyódott ebben az egyhangú házban egy kis társaságra. Az anyja vonakodott, aztán hozzájárult. Azóta rég megbánta már hozzájárulását.

Elise hallgatott, meg sem fordult, szorongva várta anyja további szavait.

- Finom alak az a te Ceciled. Azt hiszed, nem tudom, hogy mindig éjfél után jár haza? Szép kis lány lehet az is, aki vele ilyen soká kimarad.

- Aludj, anyám.

- Nem tudok aludni, amíg mindenki nincs itthon. Amíg a lánc nincs felakasztva a kapura. Hát hogy gátolhat meg engem a vendégem abban, hogy a saját házamban akkor aludjak el, amikor akarok? Csak azért, mert a szeretőjénél van?

Elise a sötétben elpirult. Még sohasem hallotta anyjától ezt a szót. Erre a szóra, erre a fogalomra ebben a házban mg gondolni sem volt szabad.

 Csakugyan soha senki se gondolt rá?

- Nem a szeretője – mondta aztán halkan, de erőteljesen. Maga is csodálkozott, hogy a sötétség hogy felbátorította. – A mai lányok mások. Azok későn járnak haza.

- Csak az olyasfélék. Akik Cecillel összeadják magukat. A rendes lányok most is idejében jönnek haza.

- Anyám! – kiáltotta korholva, de egyben kétségbeesetten is Elise. Szenvedett.

- Nem hallgatok tovább! – rikácsolt az öregasszony. – Nem tűröm, hogy a saját házamban idegen legyek! Hogy a lányomat elidegenítsék tőlem!

- Ki idegenít el?

- Cecil! Mióta itt van, nem vagyunk boldogok Azelőtt boldogok voltunk, te hazajöttél este, varrogattál, olvastál, a rádiót hallgattad, vagy, ha vendégek jöttek, bridzseltünk. Most itt van Cecil, ostobaságokat beszél, a vendégek szájtátva hallgatják, te is. Velem senki se törődik.

- De anyám, hogy mondhatsz ilyet!

- Velem senkise törődik – ismételte makacsul az öregasszony, oda se figyelve a lányára. – De ennek véget vetek! Ebben a házban újra boldogság lesz és nyugalom!

- Hogyan? Mit akarsz csinálni?

- Megmondom! Egyszer végre megmondom Cecilnek, hogy menjen el, hogy hagyja a mi életünket! Azt hiszed, nem látom…

- Mit? – kiáltotta szenvedélyesen Elise. – Mit látsz?

- A te korodban – felelte kitérően az öregasszony -, már csak maradj az anyád mellett. Cecil erkölcstelen, hazudozó fráter.

- Nem igaz, sohasem hazudott.

- Mindig hazudott. Egy szava sem igaz. Pusztulni fog ebből a házból.

Elise hallgatott. A repülőgépek megint közeledtek, mikor megszólalt, így fel kellett emelnie a hangját. Csodálkozott, hogy mennyire nehezére esik.

- Mit akarsz csinálni?

- Mihelyt hazajön, megmondom Cecilnek, hogy pakoljon és keressen holnap máshol lakást. Örökké nem tarthatom itt vendégnek. Mi nem vagyunk gazdagok és te nem dolgozhatsz egy felnőtt férfiért.

- De meghívtuk!

- Meg, de nem hónapokra. És nem azért, hogy boldogtalanná tegyen bennünket, hogy elidegenítsen egymástól, hogy éjszaka későn járjon haza és ne hagyjon aludni! Ennek vége. Menni fog!

- Ne csinálj botrányt, az Istenért. Csak halkan, kevés szóval és ne éjjel. Mit fogunk mondani az ismerősöknek, akik érdeklődni fognak iránta?

- Összeveszett velünk, elment, hálátlan volt.

- Ez hazugság.

- Anyádnak mondod, hogy hazudik? Te… te…

Most felhangzottak az ismerős léptek. Előbb csattogva, diadalmasan, aztán amint közeledtek a házhoz, sunyivá, alázatossá halkultak. Az öregasszony felült ágyában és felgyújtotta a villanyt, hadd lássa, hogy még ébren vannak, miatta. A lámpa megvilágította arcán az ezer ráncot, fehér haja kibomlott és a kivágott hálóingben látszott petyhüdt teste. Elise rémülten nézte.

- Csak ne csinálj botrányt – suttogta.

A kapuban megcsikordult a kulcs, az ajtó kinyílt, belülről csörrenve felrakták a láncot, aztán a léptek megindultak felfelé a lépcsőn. Cecil szobája előtt egy pillanatra tétovázva megálltak, majd tovább indultak fel, az ő ajtajuk felé. Elise az anyjára nézett, aki mereven maga elé pillantva ült az ágyban.

Kopogtak.

Pillanatig egyikük sem szólt, aztán Elise halkan, kapkodva azt mondta:

- Igen.

- Láttam a fényről, hogy még ébren vannak. Nagy újságom van.

A öregasszony fel se pillantott, mintha nem is hallott volna semmit. Így újra Elise felelt:

- Igen? Mi az?

- Eljegyzem magamat.

- Sok szerencsét – mondta Elise, sokkal halkabban. Aztán: - Jó éjszakát.

- Jó éjszakát – köszönt kintről egy vidám hang és a botorkáló léptek távolodtak. Becsapódott egy ajtó, a villany kattant, aztán csend lett.

- Elise újra az anyjára nézett, aki moccanás és szó nélkül ült ágyában.

- Most már nem kell szólnod – mondta. – Úgyis elmegy.

- Isten akarta – szólt az öregasszony. – Újra boldogok leszünk.

Visszacsúszott az ágyba, leoltotta a villanyt. Egy darabig csend volt, a repülőgépek se hallatszottak, most nagy volt a sötétség a szobában. Aztán felhangzott az öregasszony egyenletes szuszogása.

Elise a hátán feküdt, a szemei nyitva voltak és a könnyei kétoldalt lecsurogtak a párnára.

Forrás: Új Idők LIV. évf. 13. sz. 1945. okt. 27.