Frothingham: A tíz hajadon

Egyszer Betlehemben esküvő volt. Az esküvő mindenütt érdekkeltő és fontos esemény s így volt ez örökké, mióta csak emberek élnek a földön. Sehol sem voltak azonban az esküvők ünnepélyesebbek, mint Judaeában. Nagyon sok tennivaló volt, mielőtt a fiatal pár, szépen kiállítva, egybekelhetett. A menyasszony szüleinek tanácsát ki kellett kérni a házasság felől. Az öregebbek összejöttek és megbeszélték. Szokásban volt pénzt fizetni, mégpedig vagy az ifjak adtak a menyasszony atyjának, vagy emez osztott ki közöttük.

Írásbeli nyilatkozatot kellett aláírni, kötelezettséget vállalni. Mindez olyan dolog volt, amiről a menyasszony semmit sem tudott. A fiataloknak eljegyzés után, mielőtt egybekeltek volna, nem volt szabad látniok egymást mindennap, mint nálunk. Nem sétáltak együtt a holdvilágon, nem utazták be az országot, nem ültek együtt magokra a társaságokban; hanem egymástól teljesen különéltek, még inkább, mint azelőtt; s tényleg nem is látták egymást a menyegző napjáig. S akkor sem olyan módon találkoztak, mint nálunk. Nálunk az a divat, hogy a vőlegény az esküvőre kijelölt időben barátaival a menyasszony atyjának házához megy, mindkét család tagjai egybegyűlnek, a pap elvégzi tisztét, a szertartás után nagy vacsora van, borral, virágokkal és szórakoztatókkal. Azután pedig a fiatalasszony hazamegy férjével. A zsidóknál a vőlegény nehány kortársa – rendesen legjobb barátai – kíséretében vidám menetben fáklyákkal, koszorúkkal és énekszóval megy menyasszonyához. Útközben találkozik egy csapat leánnyal, leendő párja barátnőivel, akik az ellenkező irányból jöttek. A kélt menet egyesül, a leányok visszafordulnak s az egész vidám csapat az eljegyezett háza elé vonul, hogy őt vidám örömkiáltásokkal fogadják s maguk közé vévén a fiatalember házához vezessék. Itt már a vendégek össze vannak gyűlve, az asztalok finom eledelekkel megrakva, zenészek húzzák a legszebb dalokat s az ünnepség a késő éjjeli órákban ér véget.

Azon alkalommal, melyről beszélünk, Betlehemben a két ház kissé távol volt egymástól, az előkészületek nagyobbak voltak, mint rendesen, a fiatal emberek egy kissé megkéstek s nem kezdhették vidám menetüket oly korán, mint tervezték. Éjfél felé volt már, midőn elindultak a vőlegény házától. A fiatal lányok, akiknek útközben velük találkozni kellett volna, szám szerint tízen, már szürkületkor elfoglalták helyeiket fényesen égő fáklyáikkal és kíváncsian néztek abba az irányba, honnan a vőlegénynek kellett jönnie.

Volt a leányok között öt, akik nem voltak szokva a késedelemhez és a várakozáshoz. Ezek nem voltak elkészülve késedelemre, az akadályokra és álldogálásra. Tudták, hogy körülbelül meddig tart el fáklyájuk s azt gondolták, nem is fog elégni egészen. A többi leány okosabb volt, ők gondoltak az út hosszúságára és az akadályokra. Így okoskodtak: az esküvők sohasem pontosak és mindig sok tennivaló van az utolsó pillanatokban, senki sem gondol az időre, mikor mindenki annyira el van foglalva. Amellett ez nagy esküvő is lesz, sok nép lesz együtt, sok előkészületet kell tenni, bizonyosan késni fognak. A vacsora nem lesz készen, a vendégek nem érkeznek meg a maga idejében; nem lesz baj, ha kissé több olajat veszünk, hogyha fáklyáink kiégnek, ismét megtölthessék. Lehet, hogy nem lesz szükség reá, de lehet, hogy lesz. Jobb többet venni, mint igen keveset. Így ők magukkal hozták az olajtartót is, midőn hazulról jöttek.

Képzeljük a tíz leányt egybegyűlve a menyasszony házának bejárata előtt, a kapu alatt, amint vígan nevetgélnek és beszélgetnek, mint fiatal leányokhoz ilyenkor illik. Egy órája már elmúlt, kettő is. Mi lehet a baj? – kérdezték egymástól. Sohasem jönnek már? Én még soha életemben nem várakoztam ennyit egy helyen – jegyzé meg egyik. - Valami szerencsétlenségnek kellett történni – szólt a másik. Nemsokára kezdtek elálmosodni s alig tudták szemeiket nyitva tartani. A ház fala mellé állították mécseseiket és leültek. Nemsokára egymás után szépen mind elaludtak. Alighogy elaludtak, zajos lárma riasztotta fel álmukból. Vidám nevetéstől zengett az éj, s világos volt a fáklyák lángjától. A legények kiabálták: „Föl, föl, jön a vőlegény, menjetek elébe és fogadjátok.”

Nagy zavar támadt erre a lányok között, felugráltak, ahogy tudtak nyújtózódtak, dörzsölték szemeiket és mécseseik után kaptak. De lám, majdnem egészen ki voltak égve, a mécsbélek meg voltak kormosodva s a láng éppen kialvó félben. Egy pillanat alatt indulni kellene, akik olajat hoztak kannáikban, gyorsan betöltötték a mécsesbe, a bél hamuvá égett részét letörölték s rögtön mentek tovább. A többi egészen fejét vesztette. Mit is tegyenek? Mégy nélkül nem mehettek, mécsük pedig ki volt aludva, s nem volt olajuk, hogy ismét megtöltsék. Zavarukban megrohanták társaikat. „Adjatok a tietekből.” De ezek azt felelték, „azt nem tehetjük, a miénk is aligha elég lesz, ha mi megosszuk veletek a magunkét, az összes mécses ki fog aludni. Menjetek gyorsan a boltba s vegyetek.”

A szegény leányok elfutottak a legközelebbi boltba, bizony elég messze volt, s midőn odaértek, be volt zárva és a boltos mélyen aludt. Kiáltottak és olyan zajt csaptak, hogy az egész utcát felzavarták. S mikor felébredt, még sok időbe telt, míg kinyitá az ajtót, s még többe, míg kimérte a kis adagokat az olajos korsóból. Így ellátva a leányok gyors lépéssel odébb álltak s lélekszakadva futottak. Hallották a zenét, látták a fáklyák csillogását a világos égbolton, csak még pár perc kellett volna, hogy a menetet elérjék. Megizzadva és lihegve igyekeztek gyorsítani lépéseiket, de ahelyett, hogy gyorsabban mentek volna, még lassabban mentek, mert már erejük fogytán volt. Midőn a házat megpillantották, az ajtó éppen nyitva volt, a fényes világítás belülről kiözönlött az éjbe, a menet zajosan tódult be s az utolsó pillanatban az ajtó be volt zárva. A szegény elkésett leányok lassították lépéseiket, de még elvánszorogtak a házig s kopogtattak az ajtón. Semmi felelet; olyan nagy lárma volt belül, olyan élénk társalgás és nevetés, olykor tányércsörgés és zene, hogy nem hallották meg őket. Végre a vőlegény észrevette, hogy valaki kiáltja: „Nyissák ki az ajtót” és tudakozódott, hogy kik vannak ott.

- Mi vagyunk – mondák -, a menyasszony barátnői.
- Honnan tudhatom én azt – volt a felelet. – Nem voltatok társaságában, nem jöttetek a többivel, mindenki itt van, aki ide tartozik. Nem bocsáthatlak be.

Ok nélkül mondták el a történteket, ok nélkül rimánkodtak már künn, hogy az éjjeli hűvösség egészen átjárta őket, eltávoztak fáradtan, szomorúan és szégyenkezve. Elestek a lakodalomtól, a mulatságtól, a köszönettől, szóval mindentől, csupán mert elfelejtették fáklyáikba kissé több olajat tenni. Már hetek óta várva várták ezt a nagy lakodalmat, új ruhákat készítettek, csinosították magukat, dicsekedtek társaiknak, hogy ők meg vannak híva a lakodalomba koszorúsleányoknak; s mind ennek egy kis gondatlanság miatt vége van. Haragosan álltak reményeik romjai fölött, elkeserítve a visszautasítás miatt. Nem voltak készen és kizárták őket. Csak éppen egy dolog hiányzott, az, amire abban a pillanatban szükségük volt és ennyi elég volt. Mindenük volt, csak olajuk nem, szépek, csinosak, okosak, elevenek voltak, csak olajuk nem volt. Mindenre el voltak készülve, ami csak megeshetik, csak éppen arra nem, ami megtörtént és az ajtó becsukódott előttük.

*

Szomorú történet s Jézus is szomorúan adta elő. Kérdezheti valaki, miért is mondta el? Elmondom. Ő tudta, hogy valami történni fog, amit barátai még nem is álmodnak és ami őket épp úgy meg fogja lepni, mint a vőlegény érkezte az ügyetlen leányokat. Gyakran mondá nekik, hogy mi fog történni, de ez még oly messze volt, hogy nem akarták neki elhinni, nem készültek reá. A mindennapi bajok legyőzésére elég erősek voltak és nem is képzelték, hogy valami olyan is fogja őket érni, minek elviselésére nem lesz elég erejök. Nem gondolták, hogy egy pillanat meg fogja lepni. Azt hitték, elég olajat töltöttek lámpáikba.

De egyszerre lecsapott rájuk, mint az égből a villám, ez a nagyon egyszerű baj, amelyet egy kis előre meggondolással elkerülhettek volna, ha figyeltek volna mesterük intésére: hiszen jól tudhatták, hogy előbb-utóbb be fog következni.

Mesterüket elfogták a katonák, elhurcolták, mint valamely bűnöst, hogy törvényszék elé állítsák. A tanítványok is, miként a leányok, elaludtak volt a Getsemáné kertjében. Egy nagy lárma ébresztette öl, a földről felugráltak, az éjszaka sötétjét az őrök fáklyáinak fénye világította meg. Mesterük, kire oly büszkén s oly fényes előkészülettel vártak, előttök állott, mint megalázott fogoly.

És vajon mit tettek akkor? Talán bátran vállalkoztak, hogy vele mennek, talán el volt látva lámpájuk szent olajjal, a hit és bátorság olajával?

Fájdalom, nem; egy pillanatig haboztak, azután kimentek. A tudósítás azt mondja, megfeledkeztek a mesterről és elszaladtak.

Nemde nagyon szomorú dolog ez? Abbahagyták volt mesterségüket, búcsút vettek otthonuktól, hogy őt kövessék, kiállottak sok gúnyt és szemrehányást, föláldozták idejöket, kiállottak sok nehéz utat, elfeledték édestestvéreiket, de a reménység erőt adott nekik mindezen megpróbáltatások közben, csak éppen a legutolsó pillanatban hagyta el őket. Valóban nagyon szomorú dolog. Nem lehet-e mélyen sajnálni, hogy még csak egy kevéssel nem volt több bátorságuk?

De megtörtént, Péter, aki büszkén dicsekedett, hogy ha kell, meg is hal a mesterrel, az egészből egyedül kísérte. Péter kísérte ugyan, de ő is jó távolról, nehogy észrevegyék, hogy a tanítványokhoz tartozik. Péter elment ama ház külső kapujáig, ahová Jézust vitték a katonák, de midőn észrevették, hogy ő egyik tanítvány, egyenesen megtagadta és esküjével is megerősítette, hogy neki semmi köze sincsen a fogolyhoz. A vőlegény összekötött kézzel jött, töviskoszorú volt a fején, éjfélkor jött és a szolgák lámpása kialudott.

Kedves ifjak! a ti olajotok is igen kevés, ha nem elég egy egész éjszakára. Ti igen gyengék vagytok, ha erőtök nem elég, hogy elvégezzétek a legnehezebb munkát is, ha a szükség úgy kívánja. Midőn Európában utaztam, néhány évvel ezelőtt, egy napon egy olyan forma helyhez érkeztem, mely kis patak medrének látszott; de a patak hiányzott, csak egy kicsi, csekély erecske csobogott lassan tova, alig mozdítván meg a fenekén levő kavicsokat, a nagyobb köveket már megkerülte, mert nem volt elég vize rajtuk áttörni vagy elég ereje, hogy tovalökje. Némely helyt olyan kicsiny volt, hogy azt hittem, mindjárt kimerül az ereje és megáll a gyöngeségtől. Távolról úgy látszott, mint egy szép ezüst kötél a hegy zugában. Egy gyermek átgázolhatta volna a patakot legmélyebb részén is anélkül, hogy térdéig ért volna; de ki hinné? egy roppant magas szilárd híd vezetett át rajta, oly hatalmas, mintha óriások építették volna.

A patakmeder közepén két roppant nagy kőoszlop emelkedett, támogatva a nagy magasságban fekvő és a nagyarányú íveket, szám szerint éppen hármat. Ezen oszlopok, melyek akár az égboltozat föltámasztására is elég erősek lettek volna, az ár folyásával szemben levő oldalon rettentő nagyságú védfallal voltak ellátva, melyek tiszta gránitból voltak, a végük felé ékalakúlag kiélesedtek. Ilyen alkotmány több havi munkába, ezer meg ezer dollárba kerülhetett. És vajon miért is építették oda? Miért a földnek éppen erre a helyére, ahol egyetlen deszkaszál megtette volna a szolgálatot az átjáróknak? És ámulva az emberi munka és anyag ily roppant pazarlásán, tovább folytattam utamat. Nyár volt. Néhány hónap múlva ismét azon az úton haladtam. A nagy esőzések időszaka volt. A hegyi patakok zúgva, bőgve rohantak le a hegyekről, elsöpörve mindent, mit útjukban találtak. Nagy fákat döntöttek ki gyökerestől és tovasodorták, mint egy darab forgácsot vagy szalmaszálat. Roppant szikladarabok részint a sziklákról szakadtak le, részint pedig a fövenyből mosattak ki, melyek gurultak tova az áradatban, mindent összetörve, zúzva maguk előtt.

A meder, mely ezelőtt oly száraz volt, egész merőben megtelt a tajtékzó szennyes víztől. Az egykor kis ér, most őrült áradat, mely zúgva ostromolta a híd lábait. Csaknem elérte az óriási oszlopok tetejét s a hatalmas ívek alig-alig voltak elég magasak arra, hogy átengedjék maguk alatt a féktelen vizet.

Minden hídlábnak gyémántból kellett volna lennie, hogy elmesse a hengergő szikladarabokat és megtörje az erdő fáinak erejét. Ha a híd nem lett volna olyan magas mint volt, az áradat elsöpörte volna. Ha nem lett volna oly szilárdra építve, darabokra tört volna. Éppen olyan alkalomra volt készítve, mint amilyen az volt. Az áradat minden évben legfennebb csak kétszer jelentkezett, sőt rendesen csak egyszer. És a híd ezért az egy áradatért volt építve. Az év többi részére egészen fölösleges volt, de erre az egy alkalomra szükséges. Ha abban a pillanatban nem lett volna ott épp annyi, mintha egyáltalában sohase is lett volna, mert ekkor volt szükség reá, ez volt a veszély ideje, ez volt az az idő, midőn a híd nélkül senki sem kelhetett át folyón.

De az ily óriási hidak, mint ez is, nem néhány nap alatt készülnek; az emberek nem várhatnak addig, míg az ár megindul, előbb kell a köveket lerakni. A munkát már nyáron meg kell kezdjék, folytassák és be is végezzék, midőn a folyó medre száraz; és a híd ott kell álljon egész éven át, akár van rá szükség, akár nincs, száraz és esős időben egyaránt, mint az emberi munkának, türelemnek és előrelátásnak bámulatra méltó alkotása, hogy ott legyen épp azon pillanatban is, melyben feltétlenül szükség van reá. Nem baj, ha az év 11 hónapján keresztül szükség feletti módon erős és nagy, csakhogy a 12-ikben elég erős legyen. De a szolgálat, melyet a tizenkettedikben tesz, bőven kárpótolja mind a költséget, mind a munkát és a befektetett pénzt.

Kedves ifjak! Megértettétek-e a híd és a hajadonok történetét? Gondolkozzatok róla és meg fogjátok érteni.

(Ford.: Varga Béla)
(Forrás: Nők Világa 3. kötet 1904. 4. és 6. sz.)