Alig ösmerünk magyar művészt, a ki oly elszigetelt helyzetben volna, mint Székely Bertalan. Nem tart és nem tarthat közösséget a modern festészeti hitvallásokkal. Nevét minden tíz évben egyszer említik a hírlapok. Munkái - monumentális falfestmények - nem kerülnek a műtárlatok termeibe. Semmi köze a közönséghez, a melynek ízléséhez nem hajlandó simulni. Hivatalos címe ugyan magyar királyi professzor, de nincs neki való iskolája. Az az ember, a kinek tanácsát oly gyakran kérte Lenbach és Makart, most piktor-nebulókat tanít. Sem díszes összejöveteleken, sem hivatalos reprezentációkon, kedélyes piktor-kompániákban nem látni az ő hatalmas fejét, bölcs és jóságos tekintetét. Ha igaza van Ibsennek, hogy az az erős ember, a ki egyedül áll, úgy Székely mindannyiunk legerősebbike. Olyan, mint a campagna mocsaraiban ténfergő kivert bivalybika.
Elképzelhető, hogy ez a nagy magánosság döntőn hat a művészetére. Egy ember, a ki reggeltől estig a maga bensője felé fordítja tekintetét, feltétlenül más, mint a ki fürge szereplője az életvásárnak, Más gondolatok, más vágyak, más ideálok alakulnak ki benna. S mert senki sem befolyásolhatja ennek a befelé fordult életnek fejlődését, tehát ez az élet is egyénibb, mint a piac-emberéé. Egészen a saját maga rakta fundamentumokon épül ki. Mindent magából vesz: munkálkodása tehát egyesegyedül az ő lelkét tükrözi vissza. Míg mi idekünn törjük magunkat ilyen vagy olyan művészeti irányért, az alatt ő kis műtermében problémákat ad föl magának s problémákat old meg. Ki tud róluk? Ki ösmeri a küzdelmeket, a hosszas és bonyolult munkát, a melyben ezek leszürődnek?
Néha azután - minden húsz esztendőben egyszer - készen láthatjuk annyi munka és szenvedély szülötteit, nagy falfestményeket valamely, Budapesttől messze eső város templomában.
Olvassuk a lapokban a fölavatás ünnepének részleteit, a jelenvolt méltóságok névsorát. De maguk, a sok küzdelem árán megteremtett művek el vannak zárva a magyar közönség elől. Székely Bertalant sokan csak úgy ösmerik, mint a mintarajztanoda tanárát. Hogy ő nagy művész, azt ugyan a saját tapasztalatukból édeskevesen tudják.
Pedig ha ezt tudnák is, még mindig jogunk volna keveselni az appreciációt. Hogy valaki nagy művész, azt könnyű odamondani; köszönetről, élvezetről, jelentékeny kulturális haszonról csak akkor lehet szó, ha nem pusztán jelzőt ragasztanak valakinek nevéhez, hanem erejének, talentumának lényegét is egész szivükkel felfogják, megértik. Semmi szüksége sincs kultúránknak arra, hogy valakit jelentékeny embernek nevezzenek ki. Csinált nagyságokban, fájdalom, mód felett bővelkedünk. A mire valósággal szükségünk van, az az, hogy mentül szélesebb rétegekben meg is érezzék, meg is értsék valakinek nagyságát, erejét, jelentőségét. Székely művészete is joggal megkívánja, hogy megértsék. Pedig ez nem a legkönnyebb feladat, mert éppen nem plebejus művészet az övé. Miután oly temérdek benső küzdelem, töprengés, elmélkedés révén jutott mostani magaslatára, lehetetlen, hogy egy szempillantás alatt helyesen mérlegelje meg valaki. Csak a ki maga is keserves művészi küzdelmeken esett át, tud ennek a művészetnek velejébe látni.
Fontosnak és szükségesnek tartjuk, hogy a magyar közönség ezzel a különálló nagy egyéniséggel megösmerkedjék. Némileg megkönnyítjük e feladatot azzal, hogy reprodukcióban közöljük itt Székely legújabb műveit, azokat a kartonokat, a melyeknek nyomán a mester a restaurált Vajda-Hunyad vár lovagtermét freskó-díszszel ékesíti fel. Itt természetesen csak az első vázlatokról lehet szó, mert a tulajdon-képeni nagy kartónok most foglalkoztatják Székely Bertalant. Kétféle anyag közreadása volt módunkban: az első, kisebb, színes kartónok, a melyek az egész freskóciklust bemutatják, azután az a két nagy, szénnel rajzolt kartón, a melyek eddig elkészültek s a melyek úgy kompozícióban, mint rajzban a végleges formát mutatják. Ez utóbbiak közül kettő van készen, a többi most kerül átdolgozásra. Valamennyi nagy problémákat old meg, valamennyi - az egész ciklus - a magyar múltból meríti anyagát.
Jó lesz mindenekelőtt néhány sorban megvilágítani az utóbbi momentumot. Székely tisztelői a magyar história legnagyobb festőjének ösmerik őt. Nem véletlen, hogy a magyar múltnak kultuszát tűzte ki életcélul. Kemény, erős fajtából való, olyan ember, a ki a székely faj tiszta szemével tökéletesen meglátta, nyilt eszével teljesen megértette azt a nemzeti tragédiát, a mely körülötte ifjú korában lejátszódott. Akkor a szabadságharc mezőin még nem mosta a mélységekbe a vért az eső. A szántóvető ekéje még sűrűn kicsorbult elhullott fegyverek acélján. Forradalmat szimatoló zsandárok kószálták be az országot és a középületekre kétfejű sast, sárga-fekete zászlót plántáltak. Halotti szagot fútt a szellő Pozsonytól Kolozsvárig. Árvák és özvegyek koldultak foszlott gyászruhában. A börtönök zsúfolva voltak, az egész világ teleszóródott menekült honvédekkel. Ezt a nagy katasztrófát közvetlen közelből látta Székely Bertalan. Tizennégy éves volt, a midőn Görgey letette a fegyvert. Éppen egy évvel azelőtt főbe akarták lőni az atyját, mert nem volt hajlandó a reakció szolgálatába állni. Ezek az impressziók mélyen belevésődtek a kolozsvári diák leikébe. Az utána következett halotti csönd talán még sötétebb nyomokat hagyott benne. Aztán misztikus legendákat hallhatott, a melyek akkor bejárták Erdélyt: a nagy katasztrófa utolsó - de szertelen, körvonal nélkül való árnyékai: a tizenhárom kivégzése, Batthyány főbelövetése, azután titokban tovarebesgetett legendák Petőfiről, a ki rongyokban, éhesen, bilincsekbe verve dolgozik Szibéria ólombányáiban, Tompa, a kit börtönbe zártak, Kerényi, a ki valamely Óperenciás világrészbe bujdosott, Eötvös, Horvát, a kik Svájc hegyei közé menekültek. Mi lesz velük?
Ezekkel az impressziókkal ment ki Székely Münchenbe művészetet tanulni. Drága, szomorú benyomások, a hatvanas évek költői szép versekbe öntötték azokat. De a nagy, búbánatos hangulat az akkori magyar művészek lelkén is uralkodott. Mint az írók, úgy ők is a dicső múltban fürösztötték meg szivüket, hogy kiszakadjanak a borzasztó jelenből. 1851-ben újra megnyílt a műegylet Pesten, s ugyanabban az évben festette meg Orlai Petrics Soma II. Lajos halálát. A következő évben ugyanő kiállította a "Búcsú csata előtt" című művét.
Megannyi lecsapódásai a szomorú korhangulatnak. Zách Feliciánt, Vak Bélát is megfestette, csupa szörnyű tragédiát, a hol az erőszak keze igazságtalanságokat végez. 1854-ben látták a pestiek Kovács Mihálytól Árpád fejedelemmé választását, egy évvel később Molnár József képét: Dezső önfeláldozását. 1856-ban került a nyilvánosság elé Madarász Viktor "A bujdosó álma" czímű képe, egy évre rá Thán Mór mohácsi ütközete. Látnivaló, hogy művészeink szine-java ugyanannak az országos hangulatnak hatása alatt kereste tárgyait és festette a régi dalt régi bánatokról. Vagy jobban mondva: ezek a tárgyak akkor maguktól kínálkoztak nekik. Ők mind Vörösmarty, Tompa, Arany hatása alatt állottak. Magyar érzés vezette e képek megalkotására, magyar korhangulatot fejeztek ki. Ez a művészet vezércikkező művészet volt. Ugyanabban az esztendőben, a melyben a nagy nemzeti dicsőség megéneklőjének, a Zalán futása szerzőjének szobrát leleplezték Székesfehérvárott, 1866-ban, megteremtette Székely Bertalan az ő mohácsi csatáját. És attól fogva máig szívós magyar daccal ez a hangulat uralkodik rajta. A magyar múlt az ő levegője. A magyar múltnak ő a legnagyobb festője.
A magyar olvasó bizonyára megérti e vázlatos sorokból az okot, a mely ezen atavisztikus hangulatok felé vitte a mestert. Egy egész népfaj hangulatát ragadta meg: magában véve is nagv cselekedet. Egy festőnél azonban ez még nem minden. A művészet géniusza általsétálja a népeket és korokat, sokat magára ölt belőlük, de azért megvan a saját kincse, megvannak a saját tulajdonságai is. Egy kép vagy szobor sokfélét mondhat el, de nemcsak vezércikktémákat. Egy képnek s szobornak megvannak a maga belső témái is, a melyek függetlenek a mű címétől.
Most, e bágyadt és nyugodt időkben, mi epigonok ráérünk annak a benső, tisztán művészi témának tanulmányozására is. Székely Bertalan művészetének taglalásánál alkalmunk van erre is, sőt kitűnő mértékben, mert a mester sohasem volt pusztán vezércikkező festő, mint azok, a kiket föntebb elsoroltunk, hanem mindenkor a maga művészetének fejlesztője is.
Természetes, hogy más utakon jár, mint ma az összes művészek. Az űrt, a mely közte és a mai művészet közt tátong, sem nem kell, sem nem szabad olcsó szerrel áthidalnunk. Egy azonban közös vele és minden idők java művészeivel: az ő művészete is formális művészet.
Szeretnők ezt a jelzőt tágabb értelemben venni, mint a mennyire a szó maga megengedi. A művészet formákban és formák által él. De nemcsak az a forma jön itt számba, a mely plasztikai feldolgozásban jelentkezik, hanem a tágabb értelemben vett szín-forma, silhouette-forma, vonal-forma is. Valamely képnek nem pusztán az a tartalma, a melyet a cím jelez s a mit esetleg táviratstílusban is elmondhatnánk, hanem fő-tartalma a rajzolási és festési elemek mentől erősebb és önállóbb kidomborítása.
Némely képnél nem is tudjuk, mi a tárgya. Például Rafael "Disputá"-ja és Tiziano "Égi és földi szerelme" még ma is hevesen viaskodó táborokba osztja a műtörténészeket: e képek novelláját senki sem tudja meghatározni, sőt címük is merőn önkényes. Miért emlegetik mégis az összes műtörténészek ezt a két képet a legnagyszerűbb remekek közt? Nyilván azért, mert nagyszerű festői megoldások, formális megoldások.
Hogy ennek mily fontos a szerepe, azt Székely Bertalannak itt közölt műveiből betűzheti ki az olvasó. A kis kartonok az első konceptust mutatják s ezek az első konceptusok teljesen kifejezik a csodaszarvasról szóló rege részleteit, a melyek alá Arany János verseit írta a művész. De ha a kis kartonok egy részletét megkeressük az ugyancsak itt közölt nagy kartonokon, észreveszszük, hogy jelentékeny átalakításokat végzett rajtuk a művész. Miért? Új alakokat komponált-e az eredeti konceptushoz, hogy beszéde világosabb legyen ? Más novellisztikus tartalmat vitt-e beléjük? Korántsem. Az összes különbség az, hogy a nagy kartónon egy-egy elváltozott gesztust látunk, egy ruházat redői más irányba omlanak, egy fej vagy kar más helyre került, mint eredetileg. Mi szükség volt ezekre a lényegtelen változtatásokra?
A választ azon kezdjük, hogy e változtatások éppen nem lényegtelenek, sőt a legfontosabbak, a melyek egy kép kialakításánál egyáltalán képzelhetők. Mert a kép artisztikumát nem az dönti el, hogy a rege leventéi híven elvégzik a képen azt, a miről a rege beszél. Ily feladatok megoldására bárki vállalkozhatnék. A festőnek azonban más problémái vannak.
A gesztust azért változtatta el, hogy a kar és kéz jobban töltsön be valamely helyet, ritmikusabb vonalat adjon. A ruházat redői azért öltöttek más formát, hogy lendülésük nyomatékosabban hangsúlyozza valamely csoport mozdulatát. A ki figyelmesen egybeveti a nagy és kis kartónok azonos csoportjait, feltétlenül megerti és megérzi ezeknek a változtatásoknak szükségességét. Vessünk egy tekintetet arra a kartónra, a mely ehhez a vershez készült: "S a leventék épen százan - megosztoztak mind a százon ..." Az első lovas, balra, a kis kartónon, előre lógatja lábát, a nagy kartónon kisebb szög alatt húzza hátra. Ezzel formnazsúfolódástól ment a rajz s intenzivebben jellemzi a jelenet szenvedélyességét. Ez ismétlődik a második lovasnál is. Ennél azonkívül még egy érdekes formális változtatást tapasztalunk. A lovas ölében sikoltozó leány balkarja a kis kartonon még elvész a lobogó ruha redői közt. Nem jut számára jellemző szerep, elcsenevészedett, hiányát érezzük. A nagy karton kiemelte ennek a karnak szerepét, de azonfelül fontos formális szerephez juttatta: azáltal, hogy a kar itt szabadon és hosszan kiterjed a lobogó ruha irányával párhuzamosan, bizonyos lendületet ad a mozdulatnak, a lendülés érzékelhető formáját megerősíti. A következő két lovasalaknál hiányzanak a ló-fejek, azokat az előző alak fedi el. A nagy karton segített ezen a hiányosságon: az érvényre juttatott lófejek nemcsak világosabbá teszik az előadást, hanem silhouette-jükkel betöltenek egy formálisan indokolatlan ürességet is.
Természetes, hogy az efféle szempontok csak azokat vezérelhetik, a kikben erősen kifejlett a vonalritmus iránti érzék, a melynek kitűnő példáját adta Székely Bertalan a nő-rablás nagy kartonjának csoportjainál. A részletek átdolgozásának jellemzésére itt is egymás szomszédságába állítottuk a nagy és kis kartónokat, a figyelmes szemlélő a mondottak után rájön az elváltoztatások formális okaira.
Ezt a formalizmust egykoron erősen kompromittálták a német művészek: az Overbeckek, a Kaulbachok és követőik. Ők is sejtettek valamit e problémákból, de nem a maguk érzésére és művészi élményeire alapították ezeket, hanem egyszerűen ellesték a régi mesterektől s gondolat nélkül utánozták a formai megoldásokat. Ezt a nagy formalisták, a Rafaelek, Lionardók egyike sem érdemelte meg tőlük. Székely Bertalan nem halad ilyen csapáson. Az a rengeteg tanulmány, a mit e részben végzett, egészen a saját tapasztalatain nyugodott s a saját lelkén szűrődött által. Nem is ösmerünk egyhamar valakit, sem itthon, sem másutt, a kiben a vonalritmus érzése erősebben fejlődött volna ki, mint a magyar mesterben. Ezúttal csak ebből az egy, de rendkívül fontos szempontból mutattuk be őt. Kiemelhettük volna még hatalmas stilisztikai érzékét, szólhattunk volna formakészültségéről. De ezúttal csak éppen a kartonok prizmáján át kívántuk őt bemutatni. Még csak egy szempontot ajánlunk az olvasó ügyelmébe. Azt, hogy minő ritka érzékkel tudta Székely Bertalan
e művek falfestmény-karakterét megtartani. Bizonyára feltűnik már reprodukcióinkon is, hogy a jelenetek háttere mintázva van: dekoratív vonalak, ornamentika szövi át a levegő-eget. A fal itt falnak jelentkezik, mustrával kipingált falnak. A nagy kompozíciók mint a fal festői dísze állanak elénk. E képek nem akarnak csalni, nem akarják azt hazudni, hogy itt reális tények folynak le előttünk. Pedig mily könnyű lett volna itt olcsó valószerű hatásokat kergetni! Székely azonban, a nagy és bölcs művész, ily hatásokat nem keresett. Megmaradt a művészet sajátos mezején: hatalmas formális, lineáris megoldásokat adott.
Az ősi Vajda-Hunyad vára megtalálta igazi festőjét. Olyan művészt, a ki a célnak megfelelő tökéletes munkát végzett.
Elképzelhető, hogy ez a nagy magánosság döntőn hat a művészetére. Egy ember, a ki reggeltől estig a maga bensője felé fordítja tekintetét, feltétlenül más, mint a ki fürge szereplője az életvásárnak, Más gondolatok, más vágyak, más ideálok alakulnak ki benna. S mert senki sem befolyásolhatja ennek a befelé fordult életnek fejlődését, tehát ez az élet is egyénibb, mint a piac-emberéé. Egészen a saját maga rakta fundamentumokon épül ki. Mindent magából vesz: munkálkodása tehát egyesegyedül az ő lelkét tükrözi vissza. Míg mi idekünn törjük magunkat ilyen vagy olyan művészeti irányért, az alatt ő kis műtermében problémákat ad föl magának s problémákat old meg. Ki tud róluk? Ki ösmeri a küzdelmeket, a hosszas és bonyolult munkát, a melyben ezek leszürődnek?
Néha azután - minden húsz esztendőben egyszer - készen láthatjuk annyi munka és szenvedély szülötteit, nagy falfestményeket valamely, Budapesttől messze eső város templomában.
Olvassuk a lapokban a fölavatás ünnepének részleteit, a jelenvolt méltóságok névsorát. De maguk, a sok küzdelem árán megteremtett művek el vannak zárva a magyar közönség elől. Székely Bertalant sokan csak úgy ösmerik, mint a mintarajztanoda tanárát. Hogy ő nagy művész, azt ugyan a saját tapasztalatukból édeskevesen tudják.
Pedig ha ezt tudnák is, még mindig jogunk volna keveselni az appreciációt. Hogy valaki nagy művész, azt könnyű odamondani; köszönetről, élvezetről, jelentékeny kulturális haszonról csak akkor lehet szó, ha nem pusztán jelzőt ragasztanak valakinek nevéhez, hanem erejének, talentumának lényegét is egész szivükkel felfogják, megértik. Semmi szüksége sincs kultúránknak arra, hogy valakit jelentékeny embernek nevezzenek ki. Csinált nagyságokban, fájdalom, mód felett bővelkedünk. A mire valósággal szükségünk van, az az, hogy mentül szélesebb rétegekben meg is érezzék, meg is értsék valakinek nagyságát, erejét, jelentőségét. Székely művészete is joggal megkívánja, hogy megértsék. Pedig ez nem a legkönnyebb feladat, mert éppen nem plebejus művészet az övé. Miután oly temérdek benső küzdelem, töprengés, elmélkedés révén jutott mostani magaslatára, lehetetlen, hogy egy szempillantás alatt helyesen mérlegelje meg valaki. Csak a ki maga is keserves művészi küzdelmeken esett át, tud ennek a művészetnek velejébe látni.
Székely Bertalan színes kartónjai - Vajda-Hunyad részére a ciklus első képe
Fontosnak és szükségesnek tartjuk, hogy a magyar közönség ezzel a különálló nagy egyéniséggel megösmerkedjék. Némileg megkönnyítjük e feladatot azzal, hogy reprodukcióban közöljük itt Székely legújabb műveit, azokat a kartonokat, a melyeknek nyomán a mester a restaurált Vajda-Hunyad vár lovagtermét freskó-díszszel ékesíti fel. Itt természetesen csak az első vázlatokról lehet szó, mert a tulajdon-képeni nagy kartónok most foglalkoztatják Székely Bertalant. Kétféle anyag közreadása volt módunkban: az első, kisebb, színes kartónok, a melyek az egész freskóciklust bemutatják, azután az a két nagy, szénnel rajzolt kartón, a melyek eddig elkészültek s a melyek úgy kompozícióban, mint rajzban a végleges formát mutatják. Ez utóbbiak közül kettő van készen, a többi most kerül átdolgozásra. Valamennyi nagy problémákat old meg, valamennyi - az egész ciklus - a magyar múltból meríti anyagát.
Székely Bertalan színes kartónjai - Vajda-Hunyad részére a ciklus második képe
Jó lesz mindenekelőtt néhány sorban megvilágítani az utóbbi momentumot. Székely tisztelői a magyar história legnagyobb festőjének ösmerik őt. Nem véletlen, hogy a magyar múltnak kultuszát tűzte ki életcélul. Kemény, erős fajtából való, olyan ember, a ki a székely faj tiszta szemével tökéletesen meglátta, nyilt eszével teljesen megértette azt a nemzeti tragédiát, a mely körülötte ifjú korában lejátszódott. Akkor a szabadságharc mezőin még nem mosta a mélységekbe a vért az eső. A szántóvető ekéje még sűrűn kicsorbult elhullott fegyverek acélján. Forradalmat szimatoló zsandárok kószálták be az országot és a középületekre kétfejű sast, sárga-fekete zászlót plántáltak. Halotti szagot fútt a szellő Pozsonytól Kolozsvárig. Árvák és özvegyek koldultak foszlott gyászruhában. A börtönök zsúfolva voltak, az egész világ teleszóródott menekült honvédekkel. Ezt a nagy katasztrófát közvetlen közelből látta Székely Bertalan. Tizennégy éves volt, a midőn Görgey letette a fegyvert. Éppen egy évvel azelőtt főbe akarták lőni az atyját, mert nem volt hajlandó a reakció szolgálatába állni. Ezek az impressziók mélyen belevésődtek a kolozsvári diák leikébe. Az utána következett halotti csönd talán még sötétebb nyomokat hagyott benne. Aztán misztikus legendákat hallhatott, a melyek akkor bejárták Erdélyt: a nagy katasztrófa utolsó - de szertelen, körvonal nélkül való árnyékai: a tizenhárom kivégzése, Batthyány főbelövetése, azután titokban tovarebesgetett legendák Petőfiről, a ki rongyokban, éhesen, bilincsekbe verve dolgozik Szibéria ólombányáiban, Tompa, a kit börtönbe zártak, Kerényi, a ki valamely Óperenciás világrészbe bujdosott, Eötvös, Horvát, a kik Svájc hegyei közé menekültek. Mi lesz velük?
Székely Bertalan színes kartónjai Vajda-Hunyad részére - A ciklus harmadik képe
Székely Bertalan színes kartónjai Vajda-Hunyad részére - A ciklus negyedik képe
Ezekkel az impressziókkal ment ki Székely Münchenbe művészetet tanulni. Drága, szomorú benyomások, a hatvanas évek költői szép versekbe öntötték azokat. De a nagy, búbánatos hangulat az akkori magyar művészek lelkén is uralkodott. Mint az írók, úgy ők is a dicső múltban fürösztötték meg szivüket, hogy kiszakadjanak a borzasztó jelenből. 1851-ben újra megnyílt a műegylet Pesten, s ugyanabban az évben festette meg Orlai Petrics Soma II. Lajos halálát. A következő évben ugyanő kiállította a "Búcsú csata előtt" című művét.
Megannyi lecsapódásai a szomorú korhangulatnak. Zách Feliciánt, Vak Bélát is megfestette, csupa szörnyű tragédiát, a hol az erőszak keze igazságtalanságokat végez. 1854-ben látták a pestiek Kovács Mihálytól Árpád fejedelemmé választását, egy évvel később Molnár József képét: Dezső önfeláldozását. 1856-ban került a nyilvánosság elé Madarász Viktor "A bujdosó álma" czímű képe, egy évre rá Thán Mór mohácsi ütközete. Látnivaló, hogy művészeink szine-java ugyanannak az országos hangulatnak hatása alatt kereste tárgyait és festette a régi dalt régi bánatokról. Vagy jobban mondva: ezek a tárgyak akkor maguktól kínálkoztak nekik. Ők mind Vörösmarty, Tompa, Arany hatása alatt állottak. Magyar érzés vezette e képek megalkotására, magyar korhangulatot fejeztek ki. Ez a művészet vezércikkező művészet volt. Ugyanabban az esztendőben, a melyben a nagy nemzeti dicsőség megéneklőjének, a Zalán futása szerzőjének szobrát leleplezték Székesfehérvárott, 1866-ban, megteremtette Székely Bertalan az ő mohácsi csatáját. És attól fogva máig szívós magyar daccal ez a hangulat uralkodik rajta. A magyar múlt az ő levegője. A magyar múltnak ő a legnagyobb festője.
A magyar olvasó bizonyára megérti e vázlatos sorokból az okot, a mely ezen atavisztikus hangulatok felé vitte a mestert. Egy egész népfaj hangulatát ragadta meg: magában véve is nagv cselekedet. Egy festőnél azonban ez még nem minden. A művészet géniusza általsétálja a népeket és korokat, sokat magára ölt belőlük, de azért megvan a saját kincse, megvannak a saját tulajdonságai is. Egy kép vagy szobor sokfélét mondhat el, de nemcsak vezércikktémákat. Egy képnek s szobornak megvannak a maga belső témái is, a melyek függetlenek a mű címétől.
Most, e bágyadt és nyugodt időkben, mi epigonok ráérünk annak a benső, tisztán művészi témának tanulmányozására is. Székely Bertalan művészetének taglalásánál alkalmunk van erre is, sőt kitűnő mértékben, mert a mester sohasem volt pusztán vezércikkező festő, mint azok, a kiket föntebb elsoroltunk, hanem mindenkor a maga művészetének fejlesztője is.
Természetes, hogy más utakon jár, mint ma az összes művészek. Az űrt, a mely közte és a mai művészet közt tátong, sem nem kell, sem nem szabad olcsó szerrel áthidalnunk. Egy azonban közös vele és minden idők java művészeivel: az ő művészete is formális művészet.
Székely Bertalan színes kartónjai Vajda-Hunyad részére - A ciklus ötödik képe
Szeretnők ezt a jelzőt tágabb értelemben venni, mint a mennyire a szó maga megengedi. A művészet formákban és formák által él. De nemcsak az a forma jön itt számba, a mely plasztikai feldolgozásban jelentkezik, hanem a tágabb értelemben vett szín-forma, silhouette-forma, vonal-forma is. Valamely képnek nem pusztán az a tartalma, a melyet a cím jelez s a mit esetleg táviratstílusban is elmondhatnánk, hanem fő-tartalma a rajzolási és festési elemek mentől erősebb és önállóbb kidomborítása.
Némely képnél nem is tudjuk, mi a tárgya. Például Rafael "Disputá"-ja és Tiziano "Égi és földi szerelme" még ma is hevesen viaskodó táborokba osztja a műtörténészeket: e képek novelláját senki sem tudja meghatározni, sőt címük is merőn önkényes. Miért emlegetik mégis az összes műtörténészek ezt a két képet a legnagyszerűbb remekek közt? Nyilván azért, mert nagyszerű festői megoldások, formális megoldások.
Hogy ennek mily fontos a szerepe, azt Székely Bertalannak itt közölt műveiből betűzheti ki az olvasó. A kis kartonok az első konceptust mutatják s ezek az első konceptusok teljesen kifejezik a csodaszarvasról szóló rege részleteit, a melyek alá Arany János verseit írta a művész. De ha a kis kartonok egy részletét megkeressük az ugyancsak itt közölt nagy kartonokon, észreveszszük, hogy jelentékeny átalakításokat végzett rajtuk a művész. Miért? Új alakokat komponált-e az eredeti konceptushoz, hogy beszéde világosabb legyen ? Más novellisztikus tartalmat vitt-e beléjük? Korántsem. Az összes különbség az, hogy a nagy kartónon egy-egy elváltozott gesztust látunk, egy ruházat redői más irányba omlanak, egy fej vagy kar más helyre került, mint eredetileg. Mi szükség volt ezekre a lényegtelen változtatásokra?
Székely Bertalan nagy kartónja a ciklus ötödik képéhez
A választ azon kezdjük, hogy e változtatások éppen nem lényegtelenek, sőt a legfontosabbak, a melyek egy kép kialakításánál egyáltalán képzelhetők. Mert a kép artisztikumát nem az dönti el, hogy a rege leventéi híven elvégzik a képen azt, a miről a rege beszél. Ily feladatok megoldására bárki vállalkozhatnék. A festőnek azonban más problémái vannak.
A gesztust azért változtatta el, hogy a kar és kéz jobban töltsön be valamely helyet, ritmikusabb vonalat adjon. A ruházat redői azért öltöttek más formát, hogy lendülésük nyomatékosabban hangsúlyozza valamely csoport mozdulatát. A ki figyelmesen egybeveti a nagy és kis kartónok azonos csoportjait, feltétlenül megerti és megérzi ezeknek a változtatásoknak szükségességét. Vessünk egy tekintetet arra a kartónra, a mely ehhez a vershez készült: "S a leventék épen százan - megosztoztak mind a százon ..." Az első lovas, balra, a kis kartónon, előre lógatja lábát, a nagy kartónon kisebb szög alatt húzza hátra. Ezzel formnazsúfolódástól ment a rajz s intenzivebben jellemzi a jelenet szenvedélyességét. Ez ismétlődik a második lovasnál is. Ennél azonkívül még egy érdekes formális változtatást tapasztalunk. A lovas ölében sikoltozó leány balkarja a kis kartonon még elvész a lobogó ruha redői közt. Nem jut számára jellemző szerep, elcsenevészedett, hiányát érezzük. A nagy karton kiemelte ennek a karnak szerepét, de azonfelül fontos formális szerephez juttatta: azáltal, hogy a kar itt szabadon és hosszan kiterjed a lobogó ruha irányával párhuzamosan, bizonyos lendületet ad a mozdulatnak, a lendülés érzékelhető formáját megerősíti. A következő két lovasalaknál hiányzanak a ló-fejek, azokat az előző alak fedi el. A nagy karton segített ezen a hiányosságon: az érvényre juttatott lófejek nemcsak világosabbá teszik az előadást, hanem silhouette-jükkel betöltenek egy formálisan indokolatlan ürességet is.
Természetes, hogy az efféle szempontok csak azokat vezérelhetik, a kikben erősen kifejlett a vonalritmus iránti érzék, a melynek kitűnő példáját adta Székely Bertalan a nő-rablás nagy kartonjának csoportjainál. A részletek átdolgozásának jellemzésére itt is egymás szomszédságába állítottuk a nagy és kis kartónokat, a figyelmes szemlélő a mondottak után rájön az elváltoztatások formális okaira.
Ezt a formalizmust egykoron erősen kompromittálták a német művészek: az Overbeckek, a Kaulbachok és követőik. Ők is sejtettek valamit e problémákból, de nem a maguk érzésére és művészi élményeire alapították ezeket, hanem egyszerűen ellesték a régi mesterektől s gondolat nélkül utánozták a formai megoldásokat. Ezt a nagy formalisták, a Rafaelek, Lionardók egyike sem érdemelte meg tőlük. Székely Bertalan nem halad ilyen csapáson. Az a rengeteg tanulmány, a mit e részben végzett, egészen a saját tapasztalatain nyugodott s a saját lelkén szűrődött által. Nem is ösmerünk egyhamar valakit, sem itthon, sem másutt, a kiben a vonalritmus érzése erősebben fejlődött volna ki, mint a magyar mesterben. Ezúttal csak ebből az egy, de rendkívül fontos szempontból mutattuk be őt. Kiemelhettük volna még hatalmas stilisztikai érzékét, szólhattunk volna formakészültségéről. De ezúttal csak éppen a kartonok prizmáján át kívántuk őt bemutatni. Még csak egy szempontot ajánlunk az olvasó ügyelmébe. Azt, hogy minő ritka érzékkel tudta Székely Bertalan
Székely Bertalan színes kartonjai Vajda-Hunyad részére - A ciklus hatodik képe
e művek falfestmény-karakterét megtartani. Bizonyára feltűnik már reprodukcióinkon is, hogy a jelenetek háttere mintázva van: dekoratív vonalak, ornamentika szövi át a levegő-eget. A fal itt falnak jelentkezik, mustrával kipingált falnak. A nagy kompozíciók mint a fal festői dísze állanak elénk. E képek nem akarnak csalni, nem akarják azt hazudni, hogy itt reális tények folynak le előttünk. Pedig mily könnyű lett volna itt olcsó valószerű hatásokat kergetni! Székely azonban, a nagy és bölcs művész, ily hatásokat nem keresett. Megmaradt a művészet sajátos mezején: hatalmas formális, lineáris megoldásokat adott.
Az ősi Vajda-Hunyad vára megtalálta igazi festőjét. Olyan művészt, a ki a célnak megfelelő tökéletes munkát végzett.
Székely Bertalan nagy kartónvázlata a ciklus hatodik képéhez
Részlet Székely Bertalan Vajda-Hunyadi kartónjaiból
Székely Bertalan színes kartónjai Vajda-Hunyad részére - a ciklus hetedik képe
Részlet Székely Bertalannak a Vajda-Hunyadi ciklus ötödik képéhez készített nagy kartónjából
Részlet Székely Bertalannak a Vajda-Hunyadi ciklus ötödik képéhez készített nagy kartónjából
Részlet a Vajda-Hunyadi ciklus hetedik képéhez készített kis kartonból
Részlet a Vajda-Hunyadi ciklus hetedik képéhez készített kis kartonból
Részlet Székely Bertalannak a Vajda-Hunyadi ciklus ötödik képéhez készített nagy kartónjából
(Forrás: Művészet I. évf. 1902. 1. sz.)
(Forrás: Művészet I. évf. 1902. 1. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése