Gárdonyi Géza

A világtól elvonult életű Gárdonyi Géza csak látszólag volt remete: valójában alig kapcsolódott valaki jobban irodalmi életünk szakadatlanságába, mint ő. A maga elszigeteltségében is ezer szállal fűződött a magyar elbeszélő próza múltjához, s  belőle is nem egy sarkalló hatás fog tovább öröklődni későbbi íróinkra.

Múlt századvégi elbeszélő irodalmunknak ahhoz az ágához tartozott, amely egy bizonyos vonásában Jókai hagyományait sodorta tovább. Nem arra a bizonyos magyaros levegőre célzok itt, amely ezt a csoportot olyan élesen elválasztja a nyugati irányokhoz szorosabban kapcsolódó íróinktól. Elsősorban stílusukban fűződnek Jókaihoz, aki mondatainak megszerkesztésében, felépítésében és egymás mellé helyezésében az élőszó ritmusát, a hallgatóságnak beszélő magyar ember modorát akarja kifejezni. Ez az elbeszélő mód Jókaiból indul ki, de ami a mesternél még csak kezdet, az követőinek gyakorlatában egyre nagyobb jelentőségűvé válik. Már Mikszáth jelszóvá fogalmazza, és egyik fő céljának vallja, hogy mondatain keresztül lüktessen a magyar embernek még a „lélegzetvétele” is. Rövid mondatai, merésznek látszó szórendi elhelyezései, elbeszélő modorának a kezdésben bizonyos tempós szélessége, majd rohanóbb drámaisága – mind vidéki öreg urainknak, vagy a kukoricafosztás közben mesélgető parasztjainknak ösztönszerűen művészi mesemondásából fejlődtek tudatosan artisztikussá. Ha Mikszáthnak stílusában ott lehel még a lélegzetvétel is, Gárdonyiéból még a pipapöffentés szünetei is kihallatszanak. Nehéz volna írót elképzelni, akinek modora távolabb álljon a papíros ízű stílustól, mint az övé.

Éppen az élő beszédből való stílus-kiindulása teszi annyira tökéletessé a novellában. A novella eredeténél fogva nem olvasó közönség számára készült művaj volt, hanem egy kisebb, egy bizalmasabb kör számára előszóval elmondott elbeszélés. Az olaszok, az európai irodalom első jeles novellistái, a társaságokban is nagyon szerették a ben parlantét,  elbeszéléseikben is ezeket utánozták, s amikor novelláikat ciklusba foglalták és hallgatóközönségből fontak hozzájuk keretet (teszem Boccacio), voltaképpen az élőbeszéd fikcióját akarták kelteni. Gárdonyit éppen az a törekvése teszi olyan eleven hatású novellistává, hogy a magyar vidéki társadalomnak még ma sem kiveszőfélben lévő ben parlantei-t állítja maga elé mintaképül.

De ha így stílusában Jókaira mutat is vissza, felfogásban, tartalomban és szerkesztő módban a nagy mesemondótól merőben idegen. Jókai fantasztikumával szemben erősen realista szemű, világnézete és emberábrázolása is nagyobb mélységekig bátorkodik, komponálási módjában pedig a magyar elbeszélésnek Jókai után fejlődött újabb formáihoz csatlakozik

Ez az újítás egy rövid meghatározással kifejezve: a régies novellának rajzzá való szűkülése. A kiegyezés előtti novella a maga fő képviselőiben, Jókaiban és Gyulaiban az elmondásra szánt történetet epizódoktól mentesen ugyan, de lehetőleg teljes kidolgozásban mutatta be. Az új novella hézagosabb, vázlatosabb, néha befejezetlenebb, néha meg egy hosszabb történetnek csak végső kifejlését vetíti elénk. Gyakran nem a mese kedvéért készül, pusztán egy emberi jellem vagy érdekes miliő bemutatása céljából. Néha egész ábrázolása nem egyéb,m int egy élettitoknak kipattanása. Máskor meg egy megrendítő történetnek csak egyetlen egy kikapott jelenetét mutatja be, de úgy, hogy abban az egy sorsfordulatban egy egész emberi végzet szövevényes szálai szökkennek egy-két jellemzőbb vonalba.

Ez a vázlatosság, majdnem azt mondanám: balladaivá hézagosodott forma, a külföldi irodalmakban Washington Irvingen, Turgenyev-en és Bret Harte-on át fejlődött művészivé, nálunk meg Balázs Sándorral, Beöthy Zsolttal és Tolnai Lajossal kezdődik. Folytatja Mikszáth és markolóbb hatással Petelei István. Az utánuk fellépők kezében a rajz vázaltossága még összébb szűkül, és szinte azt látszik ambicionálni, hogy az elbeszélés beleférjen egyetlen hírlapi tárca keretébe. Ennek a tárcává szorított rajznak modern irodalmunkban Herczeg Ferenc mellett legnagyobb mestere Gárdonyi Géza. (Az én falum, Két katicabogár, Messze van odáig c. gyűjteményei) Az ő kisebb elbeszélései néha valóságos remekei az új elbeszélő modornak, és a maguk terjedelmi kicsiségében is gyakran nyitnak kilátást végtelen lelki perspektívák felé,m int ahogy a vízcseppben is a mérhetetlen ég tükröződik. Gárdonyinak némely rajza szerkezeti tekintetben keveset enged Maupassant és Csehov legjobb, kis novelláinak.

Többször megesik azonban, hogy Gárdonyi mondanivalója nem fér el ilyen szoros korlátok között, és szüksége van rá, hogy egész elbeszélői kényelmét és szélességét elénk terítse. S ha most már e felmerülő művészi szükséghez hozzátekintjük az élőszó visszhangoztatására való törekvését, csak természetesnek tarthatjuk, hogy éppen neki el kellett jutnia az ősi novellaformához, a keretes elbeszéléshez. (Hosszúhajú veszedelem)

De nemcsak a novellán s a tárcarajzon hagyta rajta művészi keze nyomát, - állandó értékeket köszön neki a magyar regény is. Különös érdeme, hogy a már kihalófélben lévő történeti regénynek ad új életet. (Egri csillagok, A láthatatlan ember, Isten rabjai) Kitűnően érti, hogy hogyan kell az elmúlt korok eseményeit eleven elképzeléssel, s adatismeretét minden fitogtató nagyképűség nélkül közölni a modern olvasóval.

Modern tárgyú regényei sok bájos és megkapó részletük mellett is kevésbé zavartalan benyomást tesznek. Néha érdektelenül alantjárók, néha meg bizonyos zavaros filozofálással terheltek. Gárdonyi írásainak elmélkedő részletein többször feszélyezőn érzik valami autodidaktaság, s megrázó élményein kívül talán az is egyik oka volt annak, hogy világfelfogásába bizonyos spiritisztikus és lélekvándorlási elemek is szövődhettek.

Gárdonyinak a magyar színpad is sokat köszön. Pedig ami a drámai összerobbantást, a jelenetek kihegyezését és a színpad virtuóz ismeretét illeti, nem volt elsőrangú színműírói tehetség. De hangjának frissessége, alakjainak életből metszése, dialógusának üdesége és humorának napsugara méltán tették népszerűvé egy-két színpadi munkáját. A bor határkő lesz népies drámáink történetében. Népszínműveink jól megfésült parasztjai itt vetkőznek rikító vasárnapiasságukból a hétköznap embereivé; sújtásos beszéd helyett nála a falusi nyelv egyszerű ritmusa lejt s a kényszeredetten érdekhajhászó és valószínűtlen mese helyébe a maga idilli voltában is jellemző, igaz és egyszerű történet lép. Fantasztikus játéka, A karácsonyi álom, látványosságtól zsúfolt gépezetével és inkább epikus jellemével is Csongor és Tünde mellett legbájosabb mesejátékunk, s fő ötletének eredetiségével, verseinek csengő muzsikájával és a benne lüktető szívvel a Nemzeti Színház új színrehozatalában is bizonyosan meg fogja kapni közönségünket.

Igen, a benne lüktető szívvel! Különösen ezzel. Hideg, olykor cinikus, az élethajszába vagy a kínzó töprengésekbe fáradt íróink és költőink köréből a magyar közönség bizonyosan sokszor fog még menekülni Gárdonyi szívéhez, mely a kisemberek sorsával, s az élet igájába alázatosan görnyedő lelkekkel mindenkor együtt dobbant. Nem kínos analízist, nem lázongó dörömbölést, nem keserű lemondást vagy hervadt fanyalgást fog itt találni, hanem megnyugvást, fölemelő biztatást, a humornak olvasztó derűjét és igaz magyarságot, édes honit. Mit amikor a nagyvárosi életből fáradtan vidékre menekülünk valamelyik nagynénénk muskátlis ablakaihoz és ódon bútorai, befőttes üvegjei és pipázó férjeura mellé. Igaz, nem a régi magyar kúriák gondatlan levegője már ez sem, az új viharok itt is megtáncoltatták már a régi port, a mai lélek sóhajai szakadnak fel már itt is, de valahogyan azért mégis – otthon vagyunk.

… Gárdonyi Géza egyik novellája kezdetén ártatlan gúnnyal emlegeti azokat a régi sablonú novellákat, melyek valami fantasztikus történetet ezzel végeznek: Akkor aztán fölébredtem! S neki is, ugyane novellája (Álom és ébredés) felébredéssel végződik, de mi mást ért ő ébredésen, mint előzői! Az ő hőse abból az álomból serken fel, amit életnek eveznek, és arra a reggelre virrad, amit a közönséges halandó halálnak hisz. Most, amikor ő maga is életből halálra ébredt, s meglátta azt a tartományt, amelyből nem tér meg utazó, s amelynek titkait olyan sóvár kíváncsisággal fürkészte, - talán jó okkal érzi jobb valóra ébredtnek magát, de a magyar közönség még jó ideig fog korai koporsójának üregébe egy fájdalmasan felszakadó miért-tel meredni.

Galamb Sándor

Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.