Délelőtt hűvös
templomok
takarják titkukat.
A zsoltár istenhez lobog,
- nekik csak ő maradt,
beszélnek hozzá, jólesik,
és felel rá a hit.
Hideg térdeplők rácsain
halál ólálkodik.
A szólni-kényszer oly nehéz,
már nem, bírják tovább,
a vízhez szólnak, míg a kéz
lendíti a kupát,
a zsírhoz, míg a vacsora
sercegve összesül,
a falhoz, székhez - s bánatuk
már nincs is egyedül.
Beszélnek s válaszol nekik
a börtön-szűk szoba.
Óh tárgyak társa, hű a szó,
jóság, tündér-csoda!
S a fiú, akit kergetett
forgószélként a vágy,
örökké karját emeli
arculütni magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése