Jókora
vércseppek. Néhány gyors egymásutánban elveszített, odahullott vörös vércsepp a
kövezeten, amelyeket igaz (igaztalan?!!) ügyért ontottak az előbb. Nem vezetnek
sehova sem. El sem lehet indulni a nyomokon. Az ember nekiiramodnék, és akkor,
püff, egyszer csak véget érnek, eltűnnek, megfoghatatlanul fölszáradnak,
ellégiesülnek, köddé válnak. Mintha a pasast egy gépkocsi vette volna fel. Csak
úgy rendelésre a járdaszél mellé siklik egy olyan hatalmas fekete óceánjáró,
kivikszolt, fehér, hatajtós szerelmi álomjacht, a néger egyenruhás sofőr
kiugrik a volán mellől, nem, egy erre a célra rendszeresített legénységi
állományú inas pattan ki, a járdához legközelebb fekvő ajtóhoz siet. Föltárja.
Mintha egy palota kapuit nyitná meg, akár ha egy rég lezárt lakosztályhoz
mutatná az utat, íme, uraim és hölgyeim, a régi tulajdonos visszatért, a palota
valódi ura, annyi gaz bitorló után végre birtokába veszi jogos örökségét.
Közben kissé meggörbül, meghajlik egy árnyalatnyit, így tanították a londoni
(westoni kerület) hírneves, még 1679-ben, IV. György országlása alatt alapított
groom-képzőben. Hogy II. Károly uralkodott volna akkortájt? Mondja, kérem, van
ennek jelentősége? Kit érdekelnek az uralkodók, a koronás tökfejek? Fő, hogy
már 1679-ben is tudták, miként kell elegáns, feltűnésmentes, mesterien
begyakorlott mozdulatokkal megszüntetni a vérnyomokat. A vérző embert
betessékelik a kocsiba (ad libitum: akkoriban négylovas címer nélküli
rangrejtett hintóba éjfekete lovakkal, csillogó sárga lószerszám feszül a lovak
farán és szügyén, és természetesen nem szükséges semmiféle biztatás, fölös
ostorcsattogtatás, hogy elsuhanjanak), és köddé válnak.
Nincs
az a szimatmester, aki rájöhetne, hová vezetnek tulajdonképpen az elragadott,
elsinkófált, bűnszövetkezetileg felfogott vércseppek. Hiszen itt, kérem
tisztelettel, bűnpártolás ténye forog fenn, magyarázta tanárosan, mintegy
önkéntes rendőrségi szóvivőként a köréje gyűlt tömegnek. Jó, nem éppen tömeg,
de lehetnek vagy negyvenen. Mindenféle alakok. Esetleg olyan is, aki sokkal
többet tud az ügyről, csak tartja a száját. Megfigyelőként van jelen. A banda
megbízottja. Eszébe villant, hogy valamelyik környékbeli ablak függönye mögül
most is figyelhetik az embert. Távcsővel. Mindent följegyeznek. Ezek ma már nem
írnak. Olyan kis diktafonba, vagy hogy a fenébe hívják, mondják be az észlelt
adatokat, mozzanatokat, töredékek szilánkjait.
Fénykép
készül róla sorozatban, gyorsan csattogó készülékkel, olyan a tekercs, mint egy
jól hordó ismétlőfegyverrel kilőtt tár, róla a névtelen, az abszoluté
nevenincs, vétlen kisemberről, akinek egyetlen erénye/hibája, hogy feltűntek a
vércseppek, holott kenyérért indult, meg valami sört is kellene szereznie, mert
mégiscsak eljönnek a hollandok egy könnyű vacsorára, azok a derék hollandok,
akik úgy kilenc évvel ezelőtt az általános forradalmi euforikus forrponton
segélyt hoztak, rengeteg illatosított papír zsebkendőt, hogy legyen mibe
belesírnunk a felszabadulás és a volt keserűségek öröm- és bánatkönnyeit. A tömeg
sem marad le a fotókról, akik környezettanulmány részleteit képezik, a
részleteket, melyek majd a kinagyítás során válnak fontossá.
Túl
sok filmet látott már ahhoz, hogy csak úgy bugyután, teljesen ártatlanul
szemlélje az események utójátékát, hiszen ezeket a vércseppeket fontos
eseményeknek kellett megelőzniük, amit az amerikai esküdtszéki tárgyaláson a
zseniális Perry Masonok és Ben Matlockok oly briliáns elmeéllel fognak a vád
képviselői elé tárni, az esküdtek hüppögnek a megilletődöttségtől, egyesek
lesütik a szemüket, mások egyenesen a védőbeszédet mondó jogzseni hibátlan
fogsorára tapadnak idegileg, még arra sem mernek gondolni, hogy ez a
porceláncsattogtató egy egész dáriusi kincseskamrába került; az öntelt,
pöfeteg, savanyú leheletű államügyészek csak hápognak és Propranololt kapkodnak
be, percenként négyet víz nélkül marokból, zsebből... miegymás, ahogy a műfaj
klasszikus szabályai előírják.
Nem
kellene szólni a rendőrségnek, kérdi egy nyúlszőr kalapos, akinek szemmel
láthatóan még a hatvanas években szereztek kabátot rokonai a frankfurti vagy
kölni Caritastól, attól az igazitól, nem a kendervári szélhámosok nagyipari
szövetkezetétől.
A
rendőrségnek, kérdez vissza, de csak hogy időt nyerjen. Egy pillanatra
fölvillan benne, hogy maga is kezébe vehetné az ügyet, amolyan magánnyomozóként
el kellene indulnia faggatózni, azért mégiscsak feltűnő, hogy egy török vagy
szír, szóval egy afféle mesésen idegen, ezeregyéccakás, közel-keleti névvel
cicomázott zöldség- és húsüzlettől alig néhány lépésnyire vérfoltok terültek
szét a járdán; kérdezősködne, mutogatna valami fényképet, kivágna az újságból
egy kamu arab fickót, és megszondázhatná a környékbeli korcsmákat,
csapszékeket, lebujokat, bárokat, bögrecsárdákat, borkiméréseket: nem láttak
errefelé sertepertélni egy ilyen sötétebb képű fickót, valaki csak elkezdene
csiripelni, mondana egy halom oltári zagyvaságot, amiből aztán kis észmunkával
csodálatos eredményekre lehet ne jutni, meglepő következtetések ugorhatnának a
napvilágra. Betáplálná a számítógépbe a lehetőségeket, biztosan a
Word-műsornak, ennek a Mrs. Microsoftnak, aki mégiscsak amerikai, eszébe jutott
már egy magándetektív-programcsomag is, amit a számítógéppel együtt adnak,
hiszen végeredményben emberéletekről van szó odaát is, a klasszikus szervezett
bűnözés honában, mindenesetre megkéri a gyermeket, akibe már egy halom pénzt
öltek bele, hogy számítógépes, informatika és kontrainformatika órákra járjon,
most úgyis ilyen kurzus járja, ez is jobb, mint az álszerény keresztény kurzus,
ami naponta újságban, utcán, közhivatalban, műsoros délutánokon, a tövöben
szemforgató vetélkedőkre sarkallja amúgy józan barátait is, õ a maga részéről
nem vallásos, nem is volt, a templomokban sincs kedve hivalkodni, de ezt
manapság nyilvánosan hangoztatni nem ildomos, mert az embert mindjárt leokádják
jól előkészített közhelyekkel, zsebükben az öntapadós matrica, amelyet az
ateisták, közömbösök homlokára ragasztanák, megtámadnák, kiközösítenék, nem
vetnének neki egy darab kenyeret sem, ha végül is koldusbotra jutna ennyi
reform és eurokomfort után, na hiszen...
Kellene
mégis szólni az egyenruháknak. Van valakinél mobiltelefon?
Nincs.
Az persze nincs. A maroktelefon-tulajdonosok nem állnak meg bámészkodni. Dolguk
van. Nagyon sok feladat vár reájuk. Azt sem tudják, hol áll az agyuk, a
brókerük, a részvényeik. Részvét? Ki beszél itt részvétről?!!
Jobb
volna értesíteni a zsernyákokat, belátja, be kell látnia, mindig is mondták
neki, maga Edmund úr, nem az a kimondott hőstípus, maga csak ne hőzöngjön,
örüljön, hogy lyuk van a fenekin (ők közvetlenebb kedélyességgel fogalmaztak),
inkább szuszogjon azon. Hiszen a vércseppek a járdán mégsem a magánügyek
kategóriájába tartoznak. Csak az a feltűnő, hogy kísérletet sem tettek az
árulkodó cseppek eltüntetésére, a nyomok összezavarására. Siettek, gyorsan el
kellett tüntetni a tetemet, hullát, jó: a sebesültet, az áldozatot. Arra
számíthattak, hogy majd a járókelők széthordják, a talpukon elviszik a város
minden utcájába, mint a véletlen kutyaszart, mint a rossz címre kikézbesített hányódó
táviratokat, amelyek semmit sem mondanak már, elbitangolnak azzal a néhány
cseppel, a polgárok amúgy sem járnak földre szegzett fejjel, igaz, egyre
kevesebben vannak olyanok, akik gyakorta föltekintenének a városi égre, csak
mennek, sántáinak, könyökölnek, sietnek, lökdösődnek, tiporják egymást
szárazon, vízen, buszon, gerincferdítő társastaxiban, önérzetesen a mások
önérzetét, üdvös dolog ez, kissé sportosabbak leszünk tőle, vannak saját
kárvallottjaink is, akiket mi tehettünk tönkre, szomorítottunk meg,
következésképpen mégsem vagyunk olyan védtelen csórók, akikbe egy államilag nem
segélyezett vak is belerúghat.
Csakhogy
azzal nem számoltak, akad a városban egy ember, egy olyan kíváncsi nyugdíjas
alak, vagy mondjuk úgy: ráérő, szemlélődő típus, amolyan bölcselkedő hajlamú,
hajlott korú egyed, amelyből minden városban visszamaradt egy-kettő, véletlenül
élve hagyták, elfelejtették kivonni a forgalomból, az aggódó gondviselő rokonok
nem voltak eléggé talpraesettek: az öregek otthonában, a szeretetházban ásít
utána még egy göröngyösre hengerelt priccs, a mellékelt pitbull vigyorú
ápolóval és a holland szeretetcsomaggal, két világháborús szamovár és egy
műfogsorfrissítő (vadkender- és tearózsaillatú) elmés oldat műanyag pohárban,
oldalán pajzán egy jelenet a Bor és Kulimász c. argentin szappanoperából.
Nem
számítottak egy szemfülesre, egy kotnyelesre, akinek feltűnnek a közel-keleti
alapítású cég előtt húzódó vércseppek. Származhatnak kurdoktól, mindenféle
napihírekben szereplőktől, ő már semmin sem lepődik meg, manapság a hírek itt
történnek a városban, a fejünk búbján, az állunk alatt, a közvetlen
közelünkben, a mi ruhánk szélébe kapaszkodnak a bosnyákok, a szerbek a
katolikus templom elõtt kéregetnek, az albánok az oroszpiacon jatagánt árulnak,
és közben csempészett ASSOS cigarettákra gyújtanak, a kormányőrség tisztjeivel
bratyiznak, egyik botrány a másikat éri, a férfiak nem nőkben, hanem milliókban
kérik a végkielégítést, és akkor az ember ne legyen gyanakvó és figyelmes?!!!
Az
utca embere hamar ráun a tét nélküli látványra. Nem jelenik meg előtte az
áldozat, a tettesek fantomképe, Fantomas, a denevérember, kísértet nyista,
senki nem akarja szemük elé bűvölni a vérbefagyott, földön- és rendkívüli
hullát. Szétszélednek. Mennek az infarktus, a tachicardia, a vérmérgezés,
szúnyogok terjesztette agyhártyagyulladás, a lájmkór és a parlagfüvek után. Egy
félóra múlva már nem is emlékeznek arra, hogy néhány vörös foltot láttak a
járdán, egy mitugrász nyugdíjas ízetlenkedett a közelében, riadozott, habogott.
A nyúlszőr kalapos nem hívja a rendőrséget, hiszen azok éppen kilencedszer
vonultak ki bombariadóra a 23. számú általános iskolába, most köröznek egy
szélhámost, aki Wanderbiltnek és/vagy Rockefellernek adta ki magát, nagy
pénzeket és buszbérleteket csalt ki szegény özvegy halaskofáktól és a
Ritz-fürdő utolsó élő pénztárosától...
Késő
estére kerül haza. Otthon?? Ne túlozzunk. Menedékhely. Megszokás.
Rutin-fekhely, rutin-tévé, rutin-karosszék, szőrehagyott műanyag pléd, könyvek,
hírlapok kupacban és elolvasott levelek. Egy betűzött képeslap a tükör
keretében, megfakult dalmát tengerpart. Ezt küldte a nagyobbik fia. No, nemcsak
ezt.
Reggel
lemegy az utcára. Megveszi az újságot, nem fizet elő, mert akkor este olvasná a
friss híreket. Valaha újságíró volt, még mindig érdeklik a világiak, a
lejátszódó "történések".
Marhaság.
Olvasva semmi sem olyan borzalmas, mint a szemérmetlen tévéhíradóban.
Az
első oldalon azonnal szemébe ötlik a cím: Ismét vörös festékkel mázolták be
ismeretlen tettesek a városunk határában álló helységnévtáblákat.
Nincs
kitűzve vérdíj, semmit sem ígérnek a nyomravezetőnek.
A
telefonért nyúlna, de meggondolja magát, és bekapcsolja a rádiót. Népzenét
sugároznak. Mezőségi legényest.
(Forrás:
Látó – Szépirodalmi folyóirat - 2000. január, XI. évf. 1. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése