Ó zengjen érte hála,
ha benne még a máglya
lobogva ég s a tűz
messzi szívemre tűz:
mely most mint árva gálya
lebeg és gondja rája
nincsen tán senkinek,
csak tart a semminek,
mint lankadt hold az égen
s magános fénye ébren
virraszt az éjszakán.
S nincs vágya semmi... Tán
csak az, hogy hajnalt érve,
ha holtan is, de fényre
jusson az éj után.
Itt árva szív csupán!
De messze égi tájon
átleng majd, mint az álom
- nem tudja senkise -
s a kéklő semmibe
úgy száll majd egyre feljebb,
mint illat száll s a felleg...
... Most csak mint árva gálya
lebeg az éjszakába
sötétség tengerén
s csak álombeli fény
egy messze szív sugára...
Jól tudja: gondja rája
nincsen itt senkinek.
Csak tart a semminek,
nincs célja, védtelen,
s reá a végtelen
bűvös magánya
vár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése