(Egy embergyűlölő
órában)
Hozzád, kellemetes gyászban ülő Magány!
Hozzád tündökölő sírüregéből
az
elmés Balgatagok dühzajogásinak!
Hozzád! ott az öröm meghala már nekem.
Elhervadt Tölgyöm alá siet,
hol csendes Kalibám nádtetejére pörg
szárúlt gallyairól a leesett haraszt,
hogy mind lepje be azt, ami kecsegtető.
Ébredtétől egész
béragadó
szemig
őröngésiben
ott tapsol az Oktalan
fényes mostaniján; s vak rohanással üt
vázképére sebet Fő Aranyistenén.
Benned Lelkemet én mennyei szárnyakon
látom mostanim és kellemetes jövőm
ígért boldogulás századi karjain:
üdvösség mosolyog nékem örökre itt.
Ott a Balgatagok Föld növényein
árulják örökét, Irgalom és Kegyét
a Kertésznek - egész Nemzeti kény szerént -
kalmárként szereik becsbetevésivel:
Felmetszik kebelét Isteneiknek, és
a pénzes Gaz előtt tárva
találni; de
a pénzetlen Igazt meg se tekénti a
koldús adni ki kész Mennyet egyébbaránt.
A Természeti Rény hamvaiban se van,
élő vedreit is más piperék
fedik:
egy halmon nyüzsög a szép remek - emberek -
s ország a neve, és - öszveszövetkezés.
Egy halmon nyüzsög az, mint valamelly halott
emlékoszlopa a sír tetején; de a
jámborság leszorúlt lelke alatta nyög,
és nincs más, ki? magát csak maga könnyezi.
A Szűlők, mikor a lelkek alig
libeg
már kék ajkaikon, mégis az ott nyögő
majd árván maradók bús zokogásikon
is örvendenek e vég uzsoráinak.
Mérges szájról ered csókja Baráti Név-
szív-kalmárainak, s szent öleléseik
közt lopják meg azon gyáva Gyanútalant,
lelkét aki nekik híven od'áldozá.
Még mások, kiket a tarka szerencse csak
mintegy alva vet a boldoguláshoz, és
mindenhez csupa sors vagy kabalák viszik,
majmok, tökkelütött balgatagok - gazok,
kik csak könnybe borúlt szembe' lelik fel a
nagyságok tükörét, és ha kegyök felett
a Mennyekre sohajtsz: ördögöt intnek elé.
Ártatlan mulatás! meg ne ijedj szegény!
És osztán mikoron mindezeken te fel-
fordúlt szívvel eredsz négy falaid közé:
akkor hív Hitesed tárt öleléssel, és
kézcsókkal Dedeid futnak elődbe: Vak!
Párod bájpoharat csak maga hasznaként
kíván tölteni, és - gyermekeid vevők
elkábult Atya, tűzindulatod felett,
hogy csókért örömöd - véredet add nekik.
Így tolják nyomorúlt emberi fajzatok
nálloknál becsesebb lelkek elé az éjt;
míg a sír fenekén megszabadúlni vélt,
bűzhödt testi felett a
Maradék - kacag.
Benned, boldogulást Lengedező Magány!
benned nincsenek illy ördögi angyalok:
alkotmány magad, és vagy magad alkotó,
egy lét benned az egy Isten, az egy magam.
Nem színlel csalogánydallal előttem itt
egy símúlt kebelű Próteus
is veszélyt,
nem tréfálja meg itt ájtatos'ágomat
hátamnál nevető Parthenopék
szeme.
Minden törzsök előtt állva
találom az
oltárt, a hidegen tündökölő nap egy
Istent játszik elé, akit imádhatok,
s a végboldogulás itt mosolyog le rám.
S a sárgult levelek húlltok az őszi
szél
hangjával csevegik sírba vivő Telem
jöttét - tárt temetőm szenteli Istenem -
a végtort üli a bétemetett Tavasz.
Oh szent, drága Magány! egy menedékem a
mézzel kent viperák mérgeitől - siess!
szánjál el nekem egy hűlt üreget;
rebeg
elbágyadt kebelem megpihenés után.
S elhervadt tetemem Mennyei része csak
csendedben susogó Geniusod legyen:
könnyem s bánatom öntsd - ne Facsaróihoz -
a zordon szeleket. Széles ez a világ!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése