Lonkay Antal (1827-1888): A séta

Schillernek legszebb elégiája. A műfordítás elvei szerint.

E költeményre Schiller, a nagy német nemzet méltó büszkesége, maga is sokat tartott; Humboldt pedig és Herder nem győzték magasztalni. 1795-ben, a Horákban jött az ki először Elegia cím alatt, mintegy például arra, miképp fogta el Schiller az elégiát, melyben a természet, mint az erkölcsi szomor és tisztán emberi vágyak tárgya tüntettetik fel. Az embert a tisztán természeti élettől átvezeti a művelődés minden fokán, egész az elfajult műveltségig, hol is a költő viszont a változatlan természet keblén találja magát, hogy annak még vadonjában, még nyers alakzataiban is vigaszt találjon.

Légy üdvöz pirosan ragyogó ormoddal, o hegység!

S mely rá fényt áraszt, légy te is üdvöz, o nap!

És ti, vidám térség, susogó hárs, s te, kit az ágak

Ringatnak, vigadó légi lakók serege.

És te nyugodt kék bolt, mely végtelen árban ömölsz el

A zöld erdőkön s messze a barna hegyen,

S én körülem, ki a szűk szobabörtönt végre nem üli,

S örvendő szívvel szárnyad alá menekül.

Engem üdítve foly át szellőid balzsamos árja,

S jól enyhíti a fény tiszta hatálya szemem.

A viruló ligeten verseng sok váltakozó szín;

Ám kellembe megy át a deli versenyezés.

Messzeterülő rétszőnyeg szabadon fogad engem;

Nyájas zöldjén át keskeny utacska kigyóz.

Szépen dong a foglalatos méhecske körültem,

S hajlad a pillangó a vöröses füveken.

Forrón süt le a nap, csend van, csak a röpke pacsirta

Csattog a lég derüjén s szerte kerengve dalol.

Már suhog a szomszéd csalit és le-lehajlik az éger

Szép koronája, s a szél zúg az ezüst füveken.

Ambroziás éj fog körül engem, s illatos és hűs

Díszfedelet lelek a bikkfa dus árnya alatt.

A sürü erdőben egyszerre letűnik a táj, s fel

Engem kígyózó keskeny utacska vezet.

Ágak lombjain át csak loppal hat be csekély fény,

Közbe meg a magas ég kékszinü arca mosolyg.

Hirtelen elszakad a fátyol. Megnyílik az erdő,

S meglepi két szememet fény-erejével a nap.

A távnak, ely eltérül itt, nincs vége határa,

És a világ szélét kék hegyi pára teszi.

Mélyen alattam a hegynek gyors meredékü tövében

Hömpölyög a zöldes tükrü folyócska hamar.

Vég nélkül van az aether fent, vég nélkül alant is:

Szédül a ki felnéz, borzadoz a ki lenéz.

Ám a végtelenül magas és végnélküli mély közt

A vándort karfás út viszi bizton alá.

A gazdag partok mosolyogva vonúlnak előttem,

S hirdeti a díszló völgy is a boldog ipart.

Nézd ama sok vonal ott! mely képez birtoki mesgyét,

a szőnyegbe belé mind maga szőtte Ceresz;

Isten irott kedves törvénye: mióta kiűzve

Durva világunkból, eltüne a szeretet.

Ám szabadabban irongál a szép rendü mezőn az

Országút, mint egy tiszta fehérnye szalag;

Mely majd erdőben vész el, majd hegyre kigyózik;

A sima víztükrön száz tutaj úszik alá.

Sokszorosan viszhangzik a csordakolomp a mezőkön,

És viszhangot kelt olykor a pásztori dal.

Partot s hegylejtőt élénk falvak koszorúznak,

Másokat eltitkol sok csalit ága-boga.

Szántóföldjének még jó szomszédja az ember:

Viskóját békés birtoka fekszi körül.

A venyigék alacsonra csinált ablakra fonódnak,

S kunyhót átölelő ágakat ölt ki a fa.

Ah boldog földnép! ki nem érted még a „szabadság”

Szót, s együgyü törvényt tartasz a barna mezőn.

Vágyad ez egy: hogy munka után békével arathass,

S mint napi munkád, szint úgy forog élted is el!

Ah! de ki foszt meg e szép látványtól, oly idegenség

Tölti be rögtön a tájt, s már idegenb mezejét.

A mi előbb egymásba vegyüle szeretve, különvál,

S az csak egyenlő már, a mi hasonlatos is.

Rendek képződtek, s a nyárfák büszke családja

Szinte nemes rendben díszesen állt fel amott.

És lőn annyi szabály, választék s annyi jelentmény:

Büszke király jöttét hirdet e szolgacsoport.

Távol a dísz-kivilágítás őt hirdeti szinte;

Tornyos város kél szikla-talajbul elő.

A Faun-istenkék a messze vadonba lökettek,

Ámde az áhítat kőbe is életet önt.

Már szorosabbra s közelbre jutott emberhez az ember,

S forrongóbbá lett benne a sürge világ.

Sok féltékeny erőt látok harcolni: sokat szült

harcuk; még többet szüle szövetkezetök.

Tettre hevít sok ezernyi kebelt egy gondolat, egy szív,

Melyet lángjaival szent s csak egy érzet ölel.

Ég az apák törvényeiért, és küzd a hazáért;

Itt édes honi föld hantja takarja porát.

Mennybül alászállnak s állítnak díszlakot a meg-

Szentelt tájakon a boldog olümposziak.

Mindegyikök hoz kedves ajándokot: és pedig első

Ceresz jő s ad ekét; Hermesz a horgonyokat;

Bakkhosz a szőlőtőt, Pallász meg a zöld olajágat,

S Neptun is ünnepien hozza a harci lovat,

Két arszlán fog bé szekerébe az istenek anyja,

S a szives Akropolis tárt kapuján berobog.

Szent bástyák! körötekbül szállt távol szigetekre

Erkölcs, művészet s a szelid emberiség.

E nyájas kapunál törvényt a bölcsek irának,

S harcba rohant a hős a honi istenekért.

Karjaikon csecsemőkkel anyák a falakra jövének,

S míg engedte a táv, néztek a tábor után.

Ekkor az isteneket, szentélyre borúlva, imádták

Dicsteli győzelemért s jó haza tértetekért.

Volt dics, volt diadal, de csak a szép hír jöve vissza;

Tettetek érdemeit hirdeti a felirat:

„Vándor! ha mégy Spártába, jelentsd ott, hogy  mi elestünk

A honi törvények rendje s parancsa szerint.”

Bék véletek, szeretett hősök! hol véretek omlék

Szebb a zöld olajág s ízletesebb a gyümölcs.

Mert szabad, élénkül az ipar, szent birtoki joggal

Nagy vizi nádasból, Herme! parancsokat osztsz.

Fába suhintva repül éles bárd, nyög bele Drüász,

S a hegyek ormairól dörgve zuhan le fatörzs.

Szárnyra kel a nagy kő s tova mozdul a sziklatömegből;

Bányák mélyeiben férfiu jár fel alá.

Vulkán vastönkjét kalapácsok ütése puhítja,

Szikrát szór az acél férfias öklök alatt.

Táncra hevült orsóra fonódik aranyszinü szép len,

S cérnahurok közt a fürge vetőke futos.

Távoli révszélről kormányos szól a hajókhoz,

Melyeken a belipar más honi földre uszik.

Ott meg a többi hajó idegen terménnyel, öröm közt,

Érkezik, árbocain leng az örömkoszorú.

Halldsza! minő élet téren s rakodó-csiga mellett

Száz nyelv zürzavarát hallja csodálva füled.

Rakja halomra a föld termékit a gyors kezü kalmár;

Mit forrón ápolt Afrika hó sugara;

A mit Arábia nyújt a legszélsőbb Thúle kinálgat,

Mindazzal szaruját tölti Amalthea meg.

Majd a tehetségnek fiakat szül az égi szerencse,

S kél a szabadságból égi müvészet elő.

Életutánzólag nyújt élvet a szemnek a festész,

S márványt a véső érzeni szólni tanít;

Szép ion oszlopokon nyugszik művészetes égbolt,

S teljes Olümposzt a Pantheon egymaga rejt.

Mint nyíl, mint Iris szökelései, könnyüden állnak

A hidak a zajló nagy folyam árja felett.

Ám szoba csendében vonalaz nagy terveket a bölcs,

S elmélkedve kiles szellemet, a mi teremt;

El-les erőt s a delej, hogy mit szeret és mit utál; és

Kérdi: mi a dörgés, kérdi: mik a sugarak?

Szörnyü csodás véletlenben törvényt, bizonyost les,

S jár nyugvégek után a tünemény utain.

Néma a gondolat, és az irás neki testet ad és szót,

S azt sok századon át hordja s beszéli a lap.

Most a csodáló szem meglátja, hogy oszlik a tévköd,

S fut képeivel az éj a hasadó nap előtt.

Békóit széttépi az ember, a boldog! o csak ne

Tépne ki békóval tiszta szemérmet együtt!

Ész s vad vágy egyaránt fennen kiabálja: „szabadság!”

Szent természettől vágyva szakadnak el ők!

Ah! s a horgonyokat, mik a partnál intve tanyáztak,

Felrántják, s a hajóst a vihar árja viszi.

Végetlenbe ragadja el őt, eltűnnek a partok,

S vízhegy közt a hajó árbocsa nélkül eseng.

Göncöl csillagit a felleg beborítja, nem áll már

Semmi meg; ingadozó a kebel istene is.

Eltün az életből hűség s hit, a szóbul igazság;

Ajkakon a szent esk csak hitegetve hazud.

A szív legbensőbb titkába is elhat a rosz nyelv,

S szét különíti a két tiszta baráti szivet;

Majd elnyel ha tekint, ártatlanságot elárul,

S rágalmmal harapó mérge halálra viszen.

Megfertőzve a szív leszen árú, s a szabad érzés

Égi nemességét elveti a szerelem.

Szent jelvényidet, igazság! a csalás bitorolja,

S a természetnek szentteleníti szavát, -

A legdrágábbat, mit a szív örömélvbe talált fel;

Már csak a nem-szólás rejt igaz érzeteket.

Ál jog a szószéken s ál egyszerüség a mezőben;

Törvényrém őgyelg a fejedelmek előtt.

Éveken át, sok századon át tud a holt-aszat állni,

S állhat az élettelj csalfa alakja soká,

Míg felzúdul a természet s az idő meg a szükség

Súlyos vas karját a rohadékra teszi;

S mint tigris,mely a vas rostélyt szétzúzta s legottan

Iszonyuan szétnéz: merre az ősi vadon?

Úgy keres elvesztett természetet, átka dühével,

Fölkelt emberiség, városi hamvak alatt.

Nyíljatok oh hát meg, falak! és a fogoly szabadúlván,

Térjen az elhagyatott barna mezőre megint!

Ah de hol állok? Nincs út. Elül hátul meredekség,

S tátongó mélység útamat állja nekem.

Messze maradt tőlem sok kert eleven keritése,

Emberi kéz minden kis nyoma messze maradt.

Csak sok nyers anyagot látok,m elyből fakad élet;

S a nyers durva anyag vár müvelő kezeket.

Sziklarovátkokról a zápor zúgva szakad le,

S a fa gyökére alatt tör haragudva utat.

Oly vad, borzasztó vad e táj! népetlen a légkör,

Melyben a fellegeket sas köti össze velünk.

Emberi  baj vagy kéj elvesztetth angjait, a mely

Szél ide hozhatná, nincs neve Aeol előtt.

Hát egyedül vagyok-é igazn?a te kebleden ismét,

Szent természet! oh és ez csupa álmadozás;

Borzasztó álom, mely az élet szörnyalakával

S a szakadó völggyel szinte alászakadott.

Tisztábban veszem éltemet át a te tiszta kezedből;

Vedd most vissza merész ifju reményeimet.

Nem függő akarat célt s rendet váltgat örökké,

S jő azonegy tett más új s új alakban elő;

De te szelíd természet, az ó törvényt hiven őrzöd,

S vagy maradandó szép és örökifju anya;

Megtartod te a férfiunak, mit bölcs kezeidre

A játszó gyermek vagy heves ifju bizott;

Egy keblen táplálgatod a sokváltakozó kort,

Egy ég kékje alatt, egy virulat mezején

Járdal a legrégibb s mai nemzék gyermeke együtt,

S lásd, a Homérra sütött nap mosolyog le ma is.

Forrás: Új Magyar Muzeum V. évf., IV. füzet, április, 1855.