Lengyel Balázs: Katajev számadása

Valentyin Petrovics Katajev (1897-1986)

Forrás: www.wikipedia.org

Ritka szerencsés író az, aki élete során azt írja meg, amit fiatalon nagyjából maga elé képzelt. Úgy és azt, amire készült. De nem, ilyen író nincs is, ilyen szerencsés vagy talán szerencsétlen, aki ki tud tartani a művészi útjáról formált első érett látomása mellett. A mű az idő, az élmények és a lehetőségek függvénye. A véletlenek kitett, kiszolgáltatott, képlékeny és semmisülésre kész holmi. Előre megtervezni? A balzaci vagy zolai példa végletes kivétel. Még leginkább az akaratunktól független írói hang az, ami egy pálya véletlen alakulása közben a legállandóbb – bár azt is mennyi kifürkészhetetlen hatás módosítja.

Ha volna ilyen: öregen, a megírt művek után, számadásra kényszerülni fiatal énünk előtt, az volna csak a meglepetés! Mármint meglepetés a fiatalnak – és persze mind a fiataloknak, akiket éppen betölt jövendő pályájuk látomásos előképe. Nem a csaknem szükségszerű dezillúzióra célzok; a vágyak és a megvalósulás közötti csaknem örökös szakadékra. Világhírű, kitűnő íróról beszélek, nincs ok a dezillúzióra. Arról van szó csupán, hogy a megvalósulás, az élet más.

Min csodálkozhatna a fiatal Katajev, ha most az öreggel, a pályája csúcsán álló Katajevel szemtől szemben állna? Nem azon, hogy világhírű író lett, hanem azon, hogy ő írta A távolban egy fehér vitorla című kitűnő ifjúsági regényt s három kötetnyi folytatását (Tanya a pusztán, Odessza katakombáiban, Téli szél), s gyaníthatóan ezekkel a könyveivel lett igazán népszerűvé. Huszonnégy esztendő telik el az első kötet és a tetralógia utolsó kötete között, s ez alatt a gyorsan eliramlott negyedszázad alatt mindössze három könyv került ki a különben termékeny Katajev tolla alól (Én, a dolgozó nép fia; Ványa az ezred fia; A szovjetek hatalmáért), s azok is rokon célúak, rokon tendenciájúak, rokon módszerűek a tetralógiával.

Miért csodálkozhat a fiatal Katajev ezeken a gondosan megmunkált, a maguk műfajában kitűnő könyveken, amelyeknek szolid minősége, mondanivalója, szépsége neki is csak tetszésére lehet? Egyáltalában min csodálkozhat? A műfajukon, az írói céljukon.

Nem, mégsem mozgunk csupán a feltételezések síkos területén. A fiatal Katajevet nem is olyan nehéz megidézni: írt egy sereg novellát s egy sok nyelven megjelent szatirikus regényt, a Sikkasztók-at (1927), melyet magyarra a harmincas években még sárközi György fordított, és az ifjúkort betetőző vállalkozásként megírtra a Hajrá!-t (1932), regényalakként, ha áttételesen is, elevenen él a tetralógia Petya figurájában; s végül az öreg Katajev Gyógyír a feledésre című könyvében (1967) érzékletesen elénk is varázsolja őt éppen kialakulása éveiben.

Mit mondanak róla a novellák és mit a két regény? Azt, hogy más, nyugtalanítóbb s egyben egyetemesebb célok lebegtek előtte annál, mint ami ifjúsági könyvben egyáltalában megvalósítható. A fiatal Katajevet a háború két utolsó éve s főként a forradalom tette íróvá. Regényeinek központi témái nyomós bizonyítékot szolgáltatnak ebben a kérdésben. De fölösleges is a témákat számba venni, maga Katajev így vall. „Bármilyen voltam is, életemet és műveimet a Forradalomnak köszönhetem. Csak egyedül neki. a Forradalom fia vagyok.” S hozzáteszi még egy gondolkozásra késztető, súlyos tartalmú mondattal: „Meglehet, rossz fia. De mégiscsak fia.” Ne bolygassuk egyelőre ennek a korántsem szó szerint értendő mondatnak valódi jelentését. Álljon csak itt a fiatal Katajev a forradalom fiaként, akit a nagy klasszikus orosz irodalom nevelt. Mi az, ami őt a klasszikusokhoz kapcsolja? A jellemző jegyek közül emeljünk ki csupán kettőt. Elsőként azt, hogy az írás alapja nála is, mint a klasszikusoknál, a pontos és személyes megfigyelés. Vonatkozzék a megfigyelés tárgyra, emberre vagy társadalmi jelenségre, áthatja valami szolid, nem erőszakolt eredetiség, valami személyes felfedező jelleg. Másodiknak azt, hogy a megfigyelést nemcsak az írás végső összefoglaló jelentése hordozza, hanem megfigyelés-sorozatokat tartalmaznak a próza elemi részei is. A jelzőtől, a mondattól a bekezdésen és a jelenetezésen át így pontos és egyedileg felfedezett valóságdarabokból készül a prózai épület; megmunkált, nemes és időtálló anyagból. Egy nagy stílus bőséges tapasztalatkincse áll e mögött a résztől az egészig terjedő míves megformálás mögött, olyan kiérlelt stílusé, melyet meghaladni, továbbfejleszteni vagy félrevetni csak nagy invenciót igénylő, nem kevésbé igényes, más stílusteremtéssel lehet. De a fiatal Katajev bármivel is kísérletezett a későbbiek során, ebbe a klasszisokba nőtt bele, ezt a realizmust tanulta. Méghozzá kitűnő tanítványként. Idézünk ide bizonyításként egy puszta leíró részletet az 1925-ben írt Rogyion Zsukov című novellából. (A novella egésze, maga a téma: a Patyomkin cirkáló egy matrózának története, jellegzetesen „a forradalom fiának” választása – s a továbbiakban lesz még róla szó.) Katajev itt a románoknak megadott cirkáló matrózainak fényképezkedését írja le egy kaszárnyaudvaron.

„Húsz esztendővel ezelőtt, Constanta román városban, egy július végi délután, a kaszárnyaudvaron papsajt és csavart vadmályva nőtt. A tengerről nyári szél fújt, amely erős és sós volt, akár az uborkalé. Lobogtak a matrózgallérok és a szalagok. A lóistállónál, hasig érő gaz között, piszkos, dölyfös kecskebak állt. A bozontos kötelet megfeszítve és teveorrlyukait kitágítva, mozdulatlanul bámulta a magukat fényképeztető embereket meg a fotográfust. S míg az a kazetta fakeretét csattogtatta és beállította az objektívet, az udvaron ringó járással ment át egy feltűzött szoknyájú, öreges külsejű, fiatal román asszony, és teknőből szennyvizet loccsantott ki. A kecske dühösen félrehőkölt, m szakállát, és megrázta szakállát, és újra ámultan kővé meredt. A szappanos víz a földre kókadt szárak között duzzadt, szivárványszínű buborékokkal sistergett, és nyomban suhogva száradni kezdett. A fényképész leguggolt, bal kezét felemelte, és a jobbal gyorsan levette a lencséről a védőkupakot. A kikötőből hajókürt öblös zúgása áradt. A matrózok természetellenes pózba dermedtek.”

Ezt a fényképezkedést Katajev nem láthatta. De hogy látott hozzá hasonlót vagy legalábbis azokat az elemeket, amelyekből a jelenetet összerakta, látta és premier plan-ban fényképezte le írói emlékezetében, az egy pillanatig sem kétséges. leírása csaknem költői élességű megfigyelések sora: a tengeri szél, mint az uborkalé, a csavart vadmályva, az elhasználódástól bozontos kötél, a dölyfös kecske teve-orrlyukkal, amint félrehőköl, és azután újra ámultan kővé mered, a szappanos szennyvíz, amely a kókadt szárak között szivárványszínű buborékokkal sistereg, a feltűzött szoknyájú (figyeljük a leírást!), öreges külsejű, fiatal román asszony stb. Mennyi sokatmondó, tartalmas megfigyelés egy különben nem jelentős részletben. Katajev csaknem pazarló ( mi magyarok ezt a szappanos vizet József Attila szemével láttuk meg), s úgy halmozza az egyéni megfigyeléseket, mint aki birtokolja már egy nagy stílus művészi hitelességének rejtett titkait.

De a részletről az egész felé fordulva, csináljunk egy kis számvetést a fiatal Katajev témáiról. Arról, hogy mi az, vagy melyek azok az általános érvényű megfigyelések, amelyek írásra késztetik. Az első néhány háborús írástól eltekintve – Katajev részt vett az első világháborúban -, ezek a témák a forradalom fiai témái: a változásban levő élet, a harcokban és a harcok után, egy-egy markáns jelensége rögzül bennük. Így igaz, csakhogy ez a megállapítás mégis félreértésre vezet. Egy elnagyoló, romantizálásra hajlamos irodalom formálta ki számunkra ezeknek az éveknek az összképét; képzeteinkről egy színpadi függönyt kell lefejtenünk-félrehajtanunk, hogy a Katajev látta valóságig elérjünk. Ha így cselekszünk és bátran számításba vesszük, hogy a forradalom bár nagyszerű lendületet ad az ember fejlődésének, de máról holnapra mégsem változtatja meg, akkor érkezünk csak el annak a kavargó világnak a kapujához, melyről Katajev hírt ad. A novellák földrajzi színtere Odessza, ez a déli kikötőváros, mely mélyen beleírta magát Katajev egész életművébe; lelki színtere a történelmi változás mindennapjait jól-rosszul átélő ember képlékeny belső világa. (Hányan érzékelik egy történelmi változás aprólékos mozzanatai közt, hogy valójában mit élnek át; hányan tudják, hogy mit hoz magával és mit nem?) Mélyen rejlő általános emberi tulajdonságok, régi berögződések, új jegyek – egyfelől a pillanatnak való magaátadás, másfelől forradalmi, csaknem utópisztikus szenvedély vegyül itt egymással, s hozza létre a kor emberének, erős és teljes színképét, élességében csaknem bizarrt, melyet nem kétséges pozícióból vetít elénk egy hibátlan prizma. Mígnem – ahogy múlnak az évek és apránként kijegecesedik a szovjet  társadalom első évtizedének struktúrája – vele együtt erősödik fel vagy formálódik ki Katajevben az a szatirizáló hajlam, amely ráirányul a társadalmast kihasználó emberi különösségek és ügyeskedések egész burjánzására. Novellák sora mutat ebbe az irányba (Mihaszna Eduárd, Probkin elvtárs, A mintapéldány), míg 1926-ban megírja első nagyobb prózai vállalkozását, a híressé vált Sikkasztók című regényt. Számunkra a Sikkasztók Ilf és Petrov-szerű szatírája a korai szovjet pénzgazdálkodásnak (Petrov nemhiába Katajev testvére), melyet a sikkasztó pénztárosok rövid időre a maguk paradicsomává tudnak változtatni. A regény, a novellákkal szemben, fordít valamit az írói megfigyelés lencséjén: a belső dolgok helyett inkább a társadalmi vonatkozásokat veszi célba, s felfedezései csaknem maliciózus felfedezések. Katajev a képzeletnek szélesebb teret nyit, bátrabban színez, a valós jelenségmagokat kisarjasztva-felnövelve csaknem képtelen mesei termésükkel együtt tárja elénk.

 

Ugyanez a tendencia: a belső világ mellett egyre nagyobb külvilág, másfelől egyre szabadabb, tágasabb asszociatív írói képzeletmozgás teljesedik ki az ifjúkort lezáró regényvállalkozásban, az 1931-32-ben írt Hajrá!-ban. Sőt, pontosabban szólva a belső elemeknek fiatalon megtanult és nem egy novellában mesterien gyakorolt (Kések, Apa) minuciózus rajza háttérbe is szorul, írói jelzésekre redukálódik, hiszen a Hajrá! csaknem a nemes irodalmi riport és a regény határán a magnyitogorszki óriás építkezés egyetlen napjának egyetlen munkaverseny eredményének a története. Cselekményét látszatra csupán az feszíti, sikerül-e a betonkeverő brigádnak napi műszakja alatt meghaladnia a harkovi betonkeverők minapi világcsúcsát, s új, még mindig meghaladható világcsúccsal az élre törnie. Az első ötéves terv óriás építkezéseinek végletes hangulata tölti be a regényt, melynek témája csakugyan a vad hajrá. Katajev itt egy később sablonossá vált regénytípus egyik korai prototípusát formálta ki – nyilván akaratlanul. Az irodalom azonban nem technika: a prototípus nem hasonlítható az utána gyártott termékekhez. A keletkezés időpontjában Katajev szempontjából különben is nem elgyötört sablon, hanem bizonyos fokú újítás, témaköri hódítás volt a termelés irodalmi ábrázolása. A már-már úttörő feladatot regénytechnikai újítással, helyenként csaknem avantgarde stíl-módszerekkel oldotta meg. A sokfigurás, több szálon futó cselekmény ugyan huszonnégy óra leforgása alatt játszódik, de ezt a klasszicista tömörítést ellenpontozza a szerkezeti játék, az, hogy az első fejezet közvetlenül a regény lezárása előtt iktatódik a szövegbe, s a regény tárgyias ábrázolását felborítva, itt az író személye is váratlanul előtérbe kerül. (A regényt valójában ő mondja el, de „úgy mintha mégis más mondaná”.) Kijegecesedett stílusát pedig expresszív és szürreális elemekkel vegyíti el (ilyenekkel például: „Robbantották az ércet a hegyen: annak a gyakori szabálytalan dörgése hallatszott ide. Lágyan tört a levegő, mint a palatábla”; vagy: „A híd kőpillérei, pofájukat a víz alá merítve, konokul nekidülleszkednek az árnak. A hab járma bugyborog a pillérek ragyogó nyaka körül.” „Vasúti őrház… megtapad a sziklán, mint a mágnesrúd. Fölötte az uráli fenyő keskenytollú nyila.” „Zuhanva ér a visszhang a földszintre, és dirib-darabokra törik, mint valami szekrény”). Majd ezeket az erőteljes stíluselemeket többsz9ör ismétlés útján felfokozott jelentéssel ruházza fel, jelképi tartalmakkal telíti. Így éri el, hogy a magnyitogorszki környezet, a sztyeppe, a por, a meg nem szűnő szélvihar és a nap, amely úgy „lángol, ahogy az izzás a magnézium szalagon végigszalad” és sugarai alatt „a barakkok kátránytetejének párái reszketnek, mintha éterrel öntötték volna le a tetőt” – így éri el, hogy a környezet, az építkezés speciális tája egyszerre legyen egyfelől éles kontúrú tényleges helyszín, másfelől egyetemes jelképe a környezetnek, a kemény adottságoknak, a kíméletlen körülményeknek, melyek között az ipart megalapozó roppant összépítkezés folyik szerte az egész Szovjetunióban. Mert – ne tévedjünk – Katajev azért mégsem egyetlen műszak technikai újítását és emberi erőfeszítését írta  meg; nem egyetlen hajrát ábrázol a Hajrá!.

Íme, hát a fiatal Katajev pályaképe: klasszikusokhoz kötődő indulás – költő valló eredeti megfigyelőkészséggel -, majd két regény új stílust kereső és már-már teremtő merészséggel, tágasabb asszociatív kapcsolások, expresszív, szürrealista elemek, erőteljesebb jelképiség, a regényformának óvatos bontása, időjáték, az író személyiségének belerajzolása a hagyományosan tágyiasított regényszövetbe: mindez kétségtelen úttörés abban az irányban, hogy a megfigyelt, a forradalom által létrehozott új valóságnak megfelelőbb, kifejezőbb művészi formája teremjen. jelentékeny írót ígérő nagy vállalkozás!

Az irodalomtörténet élettelen nyelvén így, vagy ilyesféleképpen jogosult ez az összegezés. Csakhogy ne örüljünk neki, mint egy felfedezésnek. Igaz, igaz, de ezek azért többnyire csak jól-rosszul összeszedett idegen pávatollak. Kártyáinkat ideje az olvasó elé kirakni.

Már céloztunk is rá: az öreg Katajev 1967-ban írt Gyógyír a feledésre című regényében (sajnos, magyarul nyelvrontás számba megy ez a cím) számot adott fiatalkora írói fejlődéséről, elmondta, kitől mit tanult, milyen művész igazságok hatottak rá eszméltető erővel. Két mesterével-barátjával való kapcsolatát állítja elénk a regényíró mély plaszticitásával, az egyik a klasszikus Iván Bunyin, a Nobel-díjas költő és prózaíró, a másik a futurista Majakovszkij. Mire tanította Bunyin? Már részben ismertetett dolgokra, arra, hogy hogyan lehet a klasszikus realizmus varázslatát létrehozni. Ilyesfélékre:

„… tapintat, pontosság, rövidség, egyszerűség, de persze és ezt sokszor hangsúlyozta – nem arra az egyszerűségre gondol, ami rosszabb a tolvajlásnál, hanem arra, ami a mondaton és az egyes szavakon végzett igen nagy munka következménye; az embert körülvevő dolgok teljesen önálló látására gondol, ami nem jelenti senkinek az utánzását – legyen az Lev Tolsztoj vagy akár Puskin. A jelenségeket és a tárgyakat tehát teljesen önállóan kell látni, és teljesen egyénien kell írni róluk, minden elképzelhető irodalmi befolyástól és emléktől mentesen.”

„Ráébredtem, hogy a költészet egyáltalán nem az, amit költészetnek tartanak, hanem többnyire az, amit egyáltalában nem tartanak költészetnek. Nem kellett kutatnom utána, valahonnan kikaparnom. Itt volt mellettem, látható helyen, a kezem ügyében, csak érzékelni kellett költészet voltát. És az életnek költészetként való mély érzékelése most korlátlanul hatalmába kerített… Hányszor láttam azelőtt az ismert utcai kintornást, de csak most, Bunyin szemével rápillantva értettem meg, hogy a kintornás is költészet, és a majma is költészet és az Odesszából Fontanba vezető út is költészet… bármelyik pillanatban átváltozhatnak műalkotássá, csak figyelmesen beléjük kell pillantani…”

és mit tanult Majakovszkijtól és a futuristáktól? Álljon itt egy példa a nagyobb asszociatív távolságú s egyben tömörítő kifejezésmódra, melyet az ifjú Katajev egy futurista versgyűjteményben talált, fel se figyelve arra, hogy a versnek, melyből a képet kiemelte, írója Majakovszkij:

„… ezeket a sorokat találtam: „Elnémult gőzhajók fülében horgony fülönfüggője ég.” És ekkor én, a klasszikusokon nevelkedett diák, akit már kissé megérintett Bunyin varázslatos realizmusa, elolvastam ezeket a futurista sorokat, hirtelen magam előtt láttam a kikötő lenyűgözően élénk ábrázolását, és meghallottam az oly ismerős gőzhajókürtöt, ezt az annyira mély, basszus hangú és oly áthatóan harsogó erős hangot – amely alighogy felbődült, s tűzoltófecskendőként kilövellte az áttetsző, izzó gőzsugarat, amely csak egy idő múlva alakult át az ember feje fölött összefüggő felhővé, és meleg esőt hintett az utasok fejére, arcára, s mindenki rémülten bedugta a fülét az ujjával és kitátotta a száját, hogy megmentse a dobhártyáját -, szóval alighogy felharsant a kürt, máris újból csend borult a világra. Ezért a gőzhajó kürtje örökre hozzákapcsolódik a kikötőben hirtelen beálló mély csendhez. Rájöttem, hogy az elnémult gőzhajók egyáltalán nem futurista modorosság, hanem csodálatosan realista ábrázolás, inverzió, abban az időben teljesen új módszer, költői felfedezés, amely abból állt, hogy a költő a süketség érzékelését az emberről átvitte a tárgyra. A gőzhajók élőlényekké váltak, vastestű nőkké, akik súlyos fülükben a horgonyok fülbevalóit viselték.”

Nem kétséges, hogy ízlésfordító, kifejezésmódot átalakító felismerésről számol itt be Katajev. Arról beszél, hogyan jött rá egy új, sebesebb gondolkozásmódot igénylő, tömörebb stílus nyitjára. Új stíluséra, mely a maga analógiájával a valós világ dolgait még tapinthatóbbá tudja tenni. A felfedezés maga persze nem pusztán a később csodált barát, Majakovszkij hatása és érdeme, hanem az egész forradalom utáni szovjet irodalomé, legfőképpen a költőié, akik a legnyugtalanabbul törtek az új tartalmak adekvát költői tolmácsolására. Katajev nem hiába indult költőnek és nem hiába őrizte meg prózaírói életműve ellenére egész élete alatt a költészethez való mély kapcsolódását, az epikai művek mögött a lírikust. A prózaíró fiatal Katajev kialakulását nyomon követve például az öregkori vallomás Alekszandr Blokhoz fűzi ízlésének egy fordulatát és fordulatféléjét. A Havas éjszaka című kötetről így beszél:

„Nem állítom, hogy annak idején tetszett nekem a Tizenketten. Sok minden miatt taszított, mint ahogy először mindig taszítja az embert az új, még ismeretlen, teljesen eredeti irodalmi forma, amely nélkül nincs új tartalom, kivált akkor, ha ez az új tartalom a forradalom. A forradalomra (kifejezésére) még nem voltam elég érett. De már annak idején is megrendített a Tizenketten hallatlan festőiségével, élethű, pontos, tárgyilagos, nem realista, hanem materialista, hasonlíthatatlan festőiségével.”

A végső fordulatot, a felajzottságot új stílusteremtő merészsége azonban mégis megint Majakovszkijtól kapta. A Gyógyír a feledésre című könyvében így vall:

„Az intellektuális „nemtörődömség”, amely fütyül minden általános véleményre, a legritkább merészség, amellyel valaha is találkoztam, és csak ezen adomány birtokában lehet eredeti dolgokat alkotni…

Röviden szólva, nem Bunyinnak kell lenni, hanem legalábbis Majakovszkijnak.”

Az újító merészségén túl, különben még a Hajrá! címötlete is Majakovszkijtól való. Az Időinduló című verséből. „Gyerünk hazám, hátul ne járj! A kommunizmus jő! Idő ne állj! Hajrá idő!” Amikor ezt a verset Majakovszkij egy négyrét hajtogatott vonalas papírlapról Katajevnek felolvasta – ezt is a Gyógyír a feledésre könyvből tudjuk -, Katajev azt mondta. „Hajrá! Nagyszerű cím az ötéves tervről szóló regénynek. – Hát akkor írja meg ezt a regényt – felelte Majakovszkij. – Mondjuk, a magnyitogorszki építkezésről. A címet: Hajrá!, magának ajándékozom.”

De elég az idézetekből. Könnyen szaporítható sorukkal csupán azt akartuk alátámasztani, nem személyes kritikusi felfedezés vagy netán belemagyarázás a fiatal Katajev kötődése a klasszikusokhoz, majd átfordulása, stílusteremtő útnak indulása más epikus kifejezésmód irányába. Az író – késői vallomásában – maga is így, ilyesféleképpen térképezi fel művészi pályakezdését.

Csakhogy… - és itt a megdöbbentő fordulat Katajev pályáján – csakhogy a Hajrá! utáni negyedszázad új regényeiben, azokban, amelyeken az író népszerűsége nagyrészt alapul, nincs további jele az ifjúkor teremtő vállalkozásának. ezek a regények, mint mondottuk, értékes, szolid, ifjúságnak szánt munkák. Az öreg Katajev a fiatallal való számadásában – abban, amit gondolatmenetünk elején némi merészséggel elképzeltünk -, persze hivatkozhat ara, hogy ifjúságnak szánt olvasmányban kevésbé lehet az olvasót gyötörni vagy megütni, s így az élet valamilyen keserű vagy felemelő igazságának átélésére kényszeríteni; kevésbé lehet feladni neki egy összetettebb, áttételesebb stílus tartalmas, de megoldandó rejtvényeit, azt az újszerűt, amihez némileg hozzá kell szokni, hogy pontosan értse az ember a belezárt közléseket; kevésbé lehet széttörni a megszokott regényformát és nyugtalanabb, többértelmű cselekményvezetéssel terhelni az olvasót. Mindezt mondhatná az öreg Katajev, és lehet, hogy igaza is volna. Mondhatná tovább, hogy ő ezekben a regényekben nemcsak igényes íróra valló művészi körültekintéssel dolgozott, mindig megkeresve egy-egy mintaszerűen megoldott jelenetnek a feladaton túlmutató mélyebb összetevőit, hiteles, emberi magvát, hanem azt is hozzátehetné, hogy ő egybegyűjtötte és felhasználta az új regények írása közben mindazt az életanyagot, mindazt az írói mondanivalót, amelyet a fiatal létrehozott és kimunkált. A pályakezdés idején írt novellák anyaga, figurái, életérzése ott van. A távolban egy fehér vitorla vagy Tanya a pusztán című regényekben.

Igen, ott van – mondhatná erre a fiatal -, de hogyan? Megjelenik ismét az apa, a vidéki tanár, akinek esett öregségét, megindító elmagányosodását, szeretetvágyát, harcát a mindenből való kikopással és a pusztulással oly megrendítő mélységgel tárja fel a lelkiismeretfurdalásból született egykori novella-remeklés. Igen, de hogyan van ott? Egy jó árnyalattal mindig magabiztosabban, derűseben, sikeresebben, levetkőzve magáról az élettől való elidegenedésnek, fia iránti szeretete viszonzatlanságának, öregkori elmagányosodásának tragikus légkörét. S ha az alapjegyek hasonlóak vagy tán azonosak is, mégis más apa ez, az ifjú olvasókra tekintettel levő regénykoncepció megfényesítette alakját, megfényesítette sorsát, s főként harmonizálta azt az apa-fiú viszonyt, melynek végső mozzanatairól nem dezilluzionálva, de az élet oly keservesen kegyetlen törvényeire ráébresztve beszél az Apa című novella.

És ott van A távolban egy fehér vitorla című regényben az apa és a sok, itt-ott már felvillantott gyerekkori élmény mellett Rogyion Zsukov figurája is, az 1925-ben írt novella hőséé, a Potyomkin cirkáló matrózáé. Csakhogy mennyire átalakítva és felnövelve. Rogyin Zsukov már a novellában is igazi hős volt, akinek forradalmi tette, majd üldöztetése és elbukása (a magára maradt menekülőt végül is tőrbe ejti és elfogja a cári rendőrség) önmagában már megindító, mozgósító, új forradalmi tettre késztető történet volt. A távolban egy fehér vitorla kezdő fejezetei nyomon is követik a megrázó novellát. Csakhogy a tragikus végponton, a tőrbeejtés pillanataiban a regény egyet fordul, a keserves valóságból átlép a gyönyörű legendába: Rogyion Zsukov megmenekül, kivágja magát a rendőrkopók láncából, és örökre eltűnve a spiclik, besúgók, detektívek szeme elől, legendás alakként vezeti Odesszában a munkásosztály forradalmi harcát. Úgy, ahogy ezt egy lelkiismeretes írói munkával megírt, eszményeket adó és eszményesítő ifjúsági regény megköveteli.

De a Sikkasztók és a Hajrá! – mondhatná erre a fiatal Katajev – más viszonyban van a valósággal, bár egy jottányival sem kevésbé hajtja át a forradalom szelleme. Más, felfedezői úttörői viszonyban. Az egyik regényfajta az írói képességének kereteihez alkalmazkodva, a másik a kifejezési formák tágítása, az íróilag ábrázolható valóság határainak újabb és újabb előrevivésével: az eddig el nem mondott kimondása, az ismeretlen meghódítása.

Mire az öreg Katajev a maga védekező pozíciójában ennél a képzeletbeli számonkérésnél csupán azt mondhatja: jöttek olyan évek, amelyekben a forradalom fia nem tehetett mást, minthogy legendába írta a forradalmi harcot. Jöttek évek, jött egy olyan közszellem, amely tehetségének java termését gyanakvóan nézte. De nemcsak ezt mondhatja, hanem ezt is mondja az életére visszapillantó, öregedő Katajev a Szentkút-ban. Itt, ebben az 1962 és 65 között írt regényben, amely a maga bontott, modern formájában szokványos értelemben se nem regény, se nem önéletrajz – erről még lesz hó – Katajev végig követi életének, ha nem is az eseményeit, hanem a közérzet-történetét. Hosszú-hosszú éveket jellemez úgy – a regény jelképekkel dolgozó kifejezésformájának megfelelően -, hogy együtt kellett élnie a „beszélő macskával” és a „harkályemberrel”, aki besúgó, hízelgő, harácsoló haszonleső, minden új üldözője”. „Úgy éltünk egymás mellett – vallja itt Katajev -, mint két kényszermunkára ítélt rab, akit egyazon karikára láncoltak. Én viaskodtam a halállal, végemet jártam, ő meg – nyomasztó útitársam – könyörtelenül taszított valahová: messzebb és mindig messzebb. Már a betegségemmé lett, ő fészkelte be magát bélrendszerem titokzatos üregeibe, vagy még mélyebbre, ő volt a kínzó felduzzadt daganat … szüntelenül mérgezve a vérem, amely görcsösen makacsul lüktetett az aortában, s erőlködve késztette összehúzódásra a kimerült szív izomzatát.

Hogyha ezt a daganatot hamarabb kimetszették volna!”

A jelképes daganatot – mi se akarjuk Katajevnél konkrétabban értelmezni – persze idővel mégis kimetszették. A vele élt évek utóhatása mégis annyi, hogy egyfelől Katajev, a forradalom fia, keserű öniróniával ma is úgy fogalmaz „lehet, hogy rossz fia”, másfelől egész újat teremtő írásmódját movizmusnak vagyis a mauvais francia szót lefordítva rossz irodalomnak, elhibázott irányzatnak nevezi. Új könyveinek hangsúlyos, visszatérő kérdése pedig ez. „Ki adja vissza nekem az elveszett időt?”

Ne tévedjünk: nem az elmúltat, hanem az elveszettet. Hogy Katajev a két szó között tudatosan választott s hogy ég és föld a különbség a két rokon tartalmú kifejezés között, azt a későbbi írások világosan elénk tárják. Katajev ugyanis – hosszú-hosszú évek után – ahhoz tért vissza, amit fiatalon abbahagyott, pontosabban: új írásaiban onnan lépett merészen előre. Az utolsó évtized új könyveiben, a Leninről szóló Kis vasajtó a falban, majd a Szentkút és a Gyógyír a feledésre című írásokban formai és tartalmi szempontból alapvető a változás. Amivel a Hajrá!-ban kísérletezett, a regényforma bontásával, az itt már új prózai művaj kiérleléséig ért be. „… olyasvalamit keresek – definiálja maga a Gyógyír a feledésre egyik bekezdésében -, ami nem hasonlít a regényhez. A bonyodalom hiánya nem elegendő számomra. Azt szeretném, hogy maga a szerkezet legyen más, olyanféle, mint egy emlékirat, amelyet nem az illető, hanem valaki más írt… A „regény” szó már nem határozza meg könyveinket, amelyeket írunk. Más nevet szeretnék neki adni.”

„Egy emlékirat, amelyet nem az illető, hanem valaki más írt” – emlékezzünk csak a Hajrá!-ra, végfejezete elé tett első fejezetére! A regényben szereplő író figurájából egyszerre csak kilépve nem azt fedi-e fel ott Katajev, hogy valójában az egész történetet ő mondta el, úgy mintha nem ő mondta volna. Csakhogy, a mi a Hajrá!-ban alig több egyszeri írói fogásnál, ezekben a hatvanas években írt regényekben már általános szerkesztési alapelv. Katajev egyes szám első személyben beszél itt – és persze nem úgy, mintha ez az egyes szám első személy pusztán képzelt regényhőse vallomása volna -, mégis a személyes történet elbeszélése közben tárgyiasít, alakot vált, kitalált figurát ábrázolva, abba magát belopva regényként mondja tovább a saját történetét. (Lásd például a Gyógyír a feledésre könyvben Rjurik Pcsolkin újságíró találkozását Zabolotnij bandájával s megmenekedését a haláltól.) Persze az alanyiság és a tárgyiasabb regényesítés váltakozása, az előadásnak ez a két műfaj, emlékirat és regény közöttisége, csak egyik jellemzője annak a prózai formának, amelyet Katajev létrehozott. Ha kedvünk volna a modern regénytechnika eszközi felfedezései felől kiindulni és úgy tájolni magunkat, akkor elmondhatnók, hogy a Szentkút és a Gyógyír a feledésre című regényekben ott van minden új, amit századunk felfedezett és lehetővé tett. Ott van az időben-térben való teljesen szabad mozgás, látszólag kötetlen asszociációs pályákat követve, a való és a képzelt, a látvány és a látomás, az ébrenlét és az álom elkülönítetlen egybeolvasztása, ott a kiszámított kiszámíthatatlansággal fel-felbukkanó tudatáram, a jelenségek és a látomások vagy szürreális jelenetek jelképi felnagyítása, rejtett értelemmel való felruházása, olyan egyéni mitológiát hordozó szimbólumrendszerré érlelése, amely át-átvonul a regény horizontján meseien és mégis konkrétan, mint a tengeri látóhatár távolában az óceánjáró nagy hajók, s ott van végül az epika és az esszé szabad ötvöződése, cselekmény és gondolatok vagy gondolatszilánkok váltakozó áramlása egymással ugyan tágas összefüggésbe, de mégis anélkül, hogy az írónak magyarázkodva közbe kellene szólnia, vagy a szereplőkre rá kellene tukmálnia a gondolati anyagot.

Minden ott van vagy csaknem minden – hadd ismételjük meg a nyomaték kedvéért -, amit csak a XX. század a prózában ábrázolható valóság elmélyítésére, az emberi dolgok teljesebb átvilágítására, a közérzet és a sors pontosabb tapintására hasznosan kezdeményezett – és persze klasszicizáltan van ott, nem a formai bontás kísérletéért, hanem a másképpen el nem mondható tartalmak, epikai mondandók megjelenítése kedvéért. Katajev úgy újít, úgy rugaszkodik el a megszokottól, hogy közben az olvasónak fogódzókat ad. A Szentkút – mint mondtuk – egy élet közérzet-történetét összefoglaló álom, de Katajev az írói szabadmozgást biztosító álom-forma olvasói elfogadtatására egy operáció alatti altatás eredményeként tárja elénk ezt az álmot, így magyarázva, miért olyan, mint egy halál előtti visszapillantás az életre, miért olyan, mint a kihunyó tudatban lepergő végső filmszalag. A Gyógyír a feledésre című könyvébe pedig, mely megint csak önéletrajzi vallomás, emlékirat és fejlődéstörténet, belesző egy regényt a pártiskolás lány és a törzskapitány szerelméről. Csaknem szabályos regényt (címét is megadja: „A halál angyala”) egy szabálytalan szerelmi szenvedélyről, amelynek valós magját annak idején számonkérőleg, megírást sürgetve tárta az írók elé a korabeli kritika. Csakhogy a pártiskolás lány története, aki utasításra magába bolondított egy ellenforradalmárként gyanús törzskapitányt, majd belészeretett, majd a kölcsönös szenvedély lángolása idején forradalmi kötelességét teljesítve leleplezte, úgyhogy a szomszédos börtöncellában eltöltött éjszaka és a férfi hajnali kivégzése után őt egyenesen vihették az idegszanatóriumba, vihették évekre – ez az önéletrajzon végigvonuló történet, mely nem is itt zárul le a könyvben, hanem a jelenig csaknem eljutva fut tovább, a régi módszerekkel megírhatatlan. Ezt csak úgy lehetne megírni, idézi Katajev Oszip Mandelstam egykori véleményét, hogy „belészakadjon a szív.” Milyen kár –t eszi hozzá önironikusan Katajev -, hogy akkor még nem fedeztem fel a movizmust. A movizmust, vagyis mai írásművészetét, mellyel a könyvön végighúzódó egyik cselekményszálként elénk tárja ugyan a lány drámai életútját, de közben alig-alig jelenetez, jobbára csak a megrendítő tényeket közli, tudatosan elkerülve a hagyományos lélektani beleélést, mely – gondoljuk el – csupán írói kitalálás lehet; méghozzá olyan kitalálás, melyhez a kivégzés hajnala és a lány megtébolyodása miatt Dosztojevszkij zsenije sem volna elégséges.

Nem, Katajev, ha fogódzókat ad is, elveti az egykor annyit gyakorolt írói feladatot: a beleéléssel megjelenített, művészileg kiegészített történeteket. Másra vagy többre igyekszik, mint amire a regény hagyományosan képes; vagy legalábbis kevesebb átalakítással, kevesebb kitérővel, töményebben szeretné létrehozni azt, amit létre akar hozni. Mert az összes újítás mögött, amit oly sok tapintattal alkalmaz, idomít magához vagy éppen tökéletesít, hitelesítőként természetesen egy másképpen megszólaltathatatlan írói tartalom áll. Katajev öregedése alatt, az elkerülhetetlenhez közeledve, nemcsak azt fedezte fel, amire már Bunyin ráirányította a szemét, azt ugyanis, hogy maga az élet költészet, hogy minden költészet, csak rá kell tekinteni, hanem azt is átélhette, hogy a saját élete, a saját tapasztalatkincse és tudatvilága, a saját gyötrődéssel teli sorsa a legközvetlenebbül hordozza-tartalmazza ezt a költészetet. A költőnek indult és a megfigyelés költői erejével rendelkező prózaíró saját életén töprengve, abba „beletekintve”, elérkezett a legnagyobb lírai témákhoz, a múló idő, az emberi sors, az öregedés és a halál problémáihoz. Illetőleg ezek az örök, nagy témák nagy költőt igénylő rezonanciájukkal szólaltak meg benne. Ezért kellett a mesterségesen elakasztott nagyszabású ifjúkori útkereséshez visszatérnie és azt nagy ugrással tovább folytatnia. A Szentkút és a Gyógyír a feledésre az úttörő pályakezdés formateremtő betetőzése. Ha tetszik, a XX. századi regénykísérletek nyomán átalakított „regény”, melynek ugyan cselekményét aligha lehet formásan összefoglalni, tartalmát, jelentését, mondanivalóját kivonatolni de amely mint a nagy vers sokféle gazdag jelentésével, mélységével és szuggesztiójával az élet megrendítő, katartikus átéléséhez juttatja el az olvasót. Maradandó művek? Valószínűen.

Mindenesetre a fiatal Katajevnak azon a képzelt és képtelen számadáson nem volna oka csodálkozni rajtuk.

Forrás: Nagyvilág 1972/8., 1232-1239. old.