Alberto Moravia: Kép és szó

Forrás: www.irodalmijelen.hu

A könyv és a nyomtatott szó gyors hanyatlását jövendölő nézetek a kép és a vizuális kommunikációs eszközök – a mozi, a televízió, hirdetmények, képregények, útjelző-táblák stb. – látványos sikere után kaptak lábra.

Kevesen gondolkodtak el azonban azon, hogy a kép viszont annak köszönheti diadalútját, hogy az emberiség hatalmas tömegei – az új írni-olvasni tudók és a teljesen analfabéták – léptek a történelem porondjára.

Az írástudatlan – tagadhatatlanul-  különös tudatossággal reagál vizuális jelekre. Számára az egész világ tolmácsolásra és lefordításra váró vizuális jelek és szimbólumok hatalmas rendszere. Maga az írás eredete – a tárgyak képszerű megjelenítésétől a szimbólumok irányába történő lassú fejlődés – azt bizonyítja, hogy a primitív ember a szemét használja olyan feladatok megoldására, melyeknél a civilizált ember később már a fülére bízta magát.

Tehát először is nem annyira a könyv hanyatlásáról, mint a kép győzelméről van szó, s ez a győzelem sokkal kevésbé azoknak köszönhető, akik mindig is olvasta, hanem inkább azoknak, akik – akár tegnap is még – nem tudtak olvasni.

Ha ez igaz, s véleményem szerint igaz, akkor hamarosan szemtanúi leszünk a kép gyors hanyatlásának, s ezzel egyidőben a könyv újjászületésének. Más szóval, amint az írástudatlan emberek milliói megtanulnak írni-olvasni, valószínűleg elpártolnak a kép primitív és közvetlen nyelvétől a nyomtatott szó kifinomultabb, közvetettebb nyelve kedvéért.

Egyébként a modern ember alapvetően másképpen használja fel a képeket, mint az ősember. Az ősember világában a kép a kommunikáció első lépéseit jelentette, napjainkban csak átmeneti visszatérés olyan viszonyokhoz, amelyek talán csak időlegesek. A modern világ nem annyira primitív, mint amennyire ideiglenesen „primitívvé tették”. Vagyis a kép nyelvétől a nyomtatott szó nyelve felé haladásban ismét megfigyelhetjük az ontogenezis jelenségét (az egyén fejlődése), amely a filogenezist (az egész emberi faj fejlődését) másolja.

Ezt a hipotézist még elfogadhatóbbá teszi a zsebkönyv (paperback) kiadványok óriási forgalma. A hagyományos könyvtől nem csupán minőségben és árban különbözik a zsebkönyv, ez a két könyvtípus valójában alapvetően különböző.

A hagyományos könyv gyökerei mind a mai napig egy organikus, évszázadok óta tartó kulturális környezetbe ágyazódnak. A zsebkönyv viszont minden eddigi kultúra és az egész világ kultúrájának magjaival hinti be a szűzföldeket. Néhány év alatt földünk egész lakosságát – amely alighogy túljutott az írástudatlanságon -, minden előkészítés nélkül, harminc évszázad kultúrájával árasztotta el a zsebkönyv.

Fennáll annak a veszélye, hogy ez a kultúra nem asszimilálódik, csupán felhalmozódik, összesűrűsödik, és üres frázisokká meg szintetikus halmazokká redukálódik a megsemmisülés hatalmas őrlőmalmában. S ezek után a nagy tömegek nyilvánvalóan visszatérnek a képhez, az attól fogva egyetlen kommunikációs eszközhöz.

Valószínűleg ezt az utat követi a kínai marxizmus, mely elveti a múlt „burzsoának” bélyegzett kultúráját. Mao Ce-tung szerint a kínai nép olyan, mint egy üres papírlap, melyre bármit rá lehet írni. S hogy mit írjunk ere a papírra, még nem tudjuk.

Ugyanakkor azonban kép maga is elérkezett saját határaihoz. Az a tény, hogy a néző passzívan szemléli a képet, meg sem kísérli az értelmezést, végső fokon azt eredményezi, hogy maga a kép is veszít hatásából, áldozatul esik ennek a passzivitásnak. A televíziót vagy filmet nézők egyszerűen nem látják, hogy mi játszódik le a szemük előtt a képernyőn vagy a mozivásznon; vagy ha látják is, valójában nem fogják fel. A passzivitás elsorvasztotta koncentráló erejüket, s szinte a vakságig figyelmetlenné tette őket.

Természetesen „látják” az útjelző táblákat, vagy a lóhátról lövöldöző cowboyt, de amit „látnak”, nem több, mint szellemi reagálás, következésképpen kommunikációt nélkülöző feltételes reflexre adott válasz. Marshall McLuhan ezt ismeri fel, amikor megállapítja, hogy „maga a kommunikációs eszköz a mondanivaló.”

A könyv hanyatlása tehát ilyenformán semmiképpen sem tekinthető biztosnak. Ha figyelmen kívül hagyjuk azt az alapvető tényt, hogy a könyv egy természeti adottságból ered, vagyis abból a természetes emberi képességből, hogy az ember szavakat tud kiejteni, s ezeket szervezett beszéddé formálja, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a könyv is szavakból áll, s ezek a szavak is – bizonyos feltételek között – költői alkotások, képek. Tehát nincs alapvető különbség a könyvek által sugallt képek és a képernyőn megjelenő képek között. Valójában csak egy – méghozzá fontos – különbség van: a képernyőn megjelenő kép nem nyújt lehetőséget a képzelet játékára. Ez a kép önmagával egyenlő.

Ennek ellenére különbséget kell tennünk olvasás és olvasás, könyv és könyv között. Bizonyos könyvek olvasása nem egyéb, csak egyszerű fizikai gyakorlat. A tömegfogyasztásra gyártott, tartalmukban és stílusukban konvencionális könyvek „értékei” nem jutnak el az olvasó tudatáig, aki csak átfut a szavakon. amikor a szem az egyik frázistól a másikig, az egyik közhelytől a másikig halad, „az olvasó” azt hiheti, hogy „olvas”, valójában azonban nem tesz többet, mint regisztrálja az egyaránt érthetetlen és jelentés nélküli verbális mechanizmus jelzéseit.

hogy a könyvet megfelelően lehessen „olvasni”, először jól kell „megírni”. ha igaz az, hogy a könyv válságban van, akkor ez nem annak a ténynek tulajdonítható, hogy a nagyközönség nem olvas, hanem annak, hogy olyan könyveket olvas, melyeket nem „írtak meg”, hanem csupán kinyomtattak.

Tehát a könyvet el kell gondolni és meg kell alkotni, mert különben nem könyv. Valóban, a könyv jövője az írás költői színvonalától, alkotó készségétől, leíró erejétől és fantáziájától függ. Csak akkor biztosíthatjuk a könyv jövőjét, ha sikerül könyveket „írni”; a könyv el fog tűnni, ha megelégszünk puszta kinyomtatásával.

Forrás: Nagyvilág 1972/8., 1239-1240. old.