2014. márc. 15.

Lluís Alpera: „Az emberélet útjának felén…”





Lyukas talpa alatt az éjszakának
a Mindig hangját azonos dobhártya
fogja fel, mint a joghurt-ragyogást vad

kinyílt pupillád, hogy álmaid álma
ne fulladjon vak félelem-verembe.
Szánt szándékkal hullsz hosszú hallgatásba,

kancsal tehén csöcsét markolva csendbe:
a föld édes színét szopod ki, szédült
földét, melynek elveszett történelme –

s egy lapját most az istenek kezéből
kitéped – Emlékszel gyermeki vásott
tréfánkra?: „Kétszer kettő öt” – le és föl

járva fújtuk s ha egy nagyképű ránk szólt:
„Az nem lehet!” – annak prófétamódra
feleltük: „Isten titka ez!” és látszott,

hogy máris javunkra fordult a kocka.
Bizonygattuk, hogy vannak ritka számok:
isteni küldetésük az, hogy ócska

ál-igazságok s ördögi szabályok
fejét megtörjék. És mindig merészebb
próbákra áhítoztunk, csodavárók.

Gyerekek voltunk s más harcokra készek –
Rajtunk hány mély sebet vágott a vad kor!
Serdülő vágyak, férfikísértések

s életünk szép felét átléptük akkor.

Ford.: Képes Géza

Forrás: Nagyvilág XVII. évf. 8. sz., 1180. old.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése