(A
korabeli helyesírás meghagyásával!)
Itt ült ő. Szeliden meghajolt előtte
Mindenik fűszál, minden virág,
Én mellette ültem: öszszeolvadt lelkünk,
Nem hallók, mint mond a rosz világ.
Néma volt a sir. Mi édesen merengtünk
A jelen gyönyörvirágain.
Hallgatánk, de szivünk dobogása mondta:
’Két boldog van e sir hantain!’
Sir terült alattunk, benne a halál ült
Az enyészet mohos pamlagán,
S sir fölött a holtak közt elandalodva
Édelegtünk egymás ajakán.
Balra a tünő nap, jobbra a kelő hold
Küldtenek reánk szelid mosolyt,…
Mindeniknél szebb volt az ő pillantása:
Nem volt benne sem homály, se folt!
… Keblére hajoltam… szive hangosan vert,
Habzott benne a szent érzemény…
Megérezte szivem, mint fejlett szivében
Minden érzés lángzó vérerén.
S ujra itt ülök, hol egykor idvezültem,
Itt ülök… hajh! árván,
e g y e d ü l ;
Kedvesem sirjára n
e f e l e j t s e t tüzök:
M e g t ö r t s z
i v e m e t … emlékjelül!
Forrás: Csokonai Lapok 13. szám, 1850. aug. 14.,
Debrecen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése