Arany János lelki arcán az etikum annyira elhatározó vonás, hogy emberi egyénisége, költői hitvallása és költészete egyformán ezen bélyeget mutatják. Etikuma nem egyes jelenségeken átütő fénysugárzás, nem időnként fellobbanó tűzcsóva, nem csillagos éjtszaka megálmodott, de állandóan áloméletben maradó költői ábrázolás, hanem megszakítás nélküli lelkivalóság és életrealitás.
Egyéniségének alapérzéseiből fejlődik egyszerű, sima vonalakból megrajzolható, az acélépítmény határozottságát mutató, tűzben edzett férfijelleme. Költői hitvallása a géniuszát megbecsülő, az örök művészi szép szolgálatának felelősségtudatában kristályosodik ki. Költészeti irányzatában, szellemében és formájában szintén ez az esztétikai etikum valósul meg.
Egyéniségét, költői hitvallását és költészetét nemcsak ugyanazon etikai emelkedettség hatja át, hanem ez érleli meg bennük az emberi öntudatosságot, a művészi őszinteséget s ez alkotja közöttük a belső logikai kapcsolatot. Arany János költészete etikumokkal telítődik, mert költői hivatása etikumokból áll. Költői hivatása azért összegeződhetik etikai vonásokból, mert mögötte tiszta étoszként áll komoly, becsületes, tisztalelkű magyar egyénisége. Ebben rejlik Arany János emberi és költői egysége és örök befejezettsége.
Bölcsője nyolc testvére koporsójának árnyékában ringott. sok hervadást szenvedett családja életfájának késő őszi rügyfakadása volt. Öregedő szülők dúdolgatták szenderítő álomba, de anyja kebelén éhségűző táplálék helyett már csak melengető védelmet talált. Életerő asszonynénje emlőjéből szivárgott ványadt, törékeny testébe. Utolsó napsugár többszöri éjszakába borulás után, dolgos szülők visszaszálló, remegve várt boldogsága, tápláló anyává lett testvér megmentett ajándéka, mindez súlyos erkölcsi megterhelés egy induló élet számára.
Apjában két évszázados nemesi családjának higgadt magyar életbölcselet, kálvinista hitének boldogító öntudata, származásának és belső értékének büszke alázata mintázódik eleven szoborrá. Anyjában az imádsággal nevelő édesanyák példája újul meg. Öreg Károli Gáspár biblia-fordításán tanul betűszeretetet s Szenczi Molnár Albert énekein csiszolódik olvasni tudása. Düledező, gerendás kunyhóban mesemadár fésülgeti tarka tollú szárnyát gyerekfeje felett s reszketős ajakkal énekelt régi zsoltárokból száll feléje a magyar melódiák és ritmusok rezdülése. Kedvező erkölcsi indítás egy bimbózó élet számára.
Így azután természetesnek látjuk, hogy Debrecenből éhséggyötörten Kisújszállásra megy kistanítónak, konviktusi költséget szerezni s mikor rövid időre újból visszatér az ősi kollégium falai közé, színész-trupphoz űzi forrongó lelke és szülei tehermentesítésének vágya. De az is természetes, hogy mikor ábrándos idealizmusát kemény kézzel megtépi a rút valóság s „az öntudat kígyói éjjel-nappal marják”, mikor szíven üti világtalan apjának és ravatalon látott anyjának álomképe s lelkére rázuhan szülői akarattal dacoló engedetlenségének minden gyötrő következménye, akkor Máramarosból mardosó önváddal szívében, egy cipóval és egy ezüst húszassal zsebében elindul Szalonta felé. Hét napig vándorol, mígnem megtérő tékozló fiúként, lehajtott, sápadt orcával megáll az apai kunyhó küszöbén.
Ezt a megsemmisítően nagynak érzett tévedését egész életén át lelkében hordozza, mint bűnbánatos szégyenének megégett pernyéjét. „Törölt lap” ez ábrándos múltja könyvében. Kötelességtudata acéligájába kényszeríti önmagát. Elégeti verseit, megtagadja tépett lelke forrongó álmait, segédtanítóskodik s másodnótáriusságban áldozza maradéktalan önmagát. Kajlaszarvú, szőke tinókról passzusokat rajzol árkuspapírra s osztályos örökösödési pereknél mérőlánccal méri a földet. Csak éjszakától lopott órákban szürcsölget édes nektárt Shakespeare, Byron, Aristophanes, Sophokles és saját lelke aranykelyhéből. Ember és költő hérosi küzdelmében az önuralom és maga-legyőzés gyönyörű példája.
A szabadságharc és elnyomás sodrában nemzeti vágyak és aggodalmak hordozója s a nemzetért való felelősség és higgadt lelkiismeret embere. Erős erkölcsi fegyelmezettség kell a nemzeti követelés és nemzetért való felelősségtudat összeegyeztetéséhez.
A későbbi Arany lelki arcán elmélyülnek fiatalkori vonásai. Férfikorában ezekből alakul ki határozottsága, öregségében pedig életbölcsessége. Kötelességtudata megalkuvás nélküli. Érzésvilága napból származó egy-sugár, mely színekre bomlik élete prizmáján. Féltő gondosodása s lelke mélyén tiszta harmóniát muzsikáló hűséges szeretete kevés szavú, mint a magyar szív nagy érzésekben megmutatott szemérmes hallgatagsága. Szerénységében önérzetes, értéke ismeretében alázatos. Írja Petőfinek: „A dicséretet nem mások szájában, hanem önérzetem tisztaságát hordozza. Vidámsága lassú hullámzású, mint félig lehunyt szempillái alól csorduló elfojtott mosolygása. Férfiasan fegyelmezett fájdalma mélybúgású, mint a gordonka G-húrján játszott variáció nélküli zsoltár. Istennel szemben hívő, emberekkel szemben szerető szívű, irigység és féltékenység nélkül való. Életirányában egyszerű és józan, életszemléletében érzékeny, de bölcsen értékelő.
Lelki struktúrája teljesen etikai felépítésű. Az Istent megtapasztalt ember hitének alapján áll s kipróbált erkölcsi eszmények oszlopsorára borítja harmonikus életének betetőző kupoláját. Befejezett egyéniségű ember. Önéleti írásában azt mondja, hogy „Életem egyszerű volt, de nem nyugodt, folytonos küzdés, melyben én voltam a gyöngébb fél. Több eréllyel, kitartással tán lett volna belőlem valami, de ez mindig hiányzott belőlem. Tehetségem mindig előretolt, erélyem hiánya mindig hátravetett s így lettem, mint munkáim nagyobb része, töredék”. Ez a kritika legfeljebb költői munkásságára vonatkozik, nem pedig emberi egyéniségére. Mint ember kicsiszolt, befejezett egész ember, kiben mintázva látjuk az egyenes lelkű, erős jellemű, melegszívű, becsületes, istenfélő, emberszerető, faját megbecsülő, hamisítatlan magyar embert.
Petőfihez írott költői levelében mondja önmagáról:
Mi vagyok én? kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.
Jól esik az ember-Arany Jánossal találkoznunk, mert benne a megtisztult magyar férfi-ideállal találkozunk.
Arany János költői hitvallása is telítve van etikai tartalommal. Tanulmányai, könyvbírálatai s leveliben tett kijelentései gazdag lehetőséget nyújtanak arra, hogy hitvallását saját szavaiból állítsuk össze.
A művészet célja az örök szépség ábrázolása. A szép a jónak és igaznak kifejezése, az eszményített jó és igaz. Szép eszme nincsen jó és igaz nélkül, de az igazat és jót lehet széppé tenni a kifejezés által.
A költészet a valóság égi mása: szépíti és nőteti a dolgokat és személyeket. Fénytörés átlátszó habon, esős lég egy május-napon. Önmagánál szebb, dicsőbb természet, ez a költészet.
A költői mű alapeszméje nem is jöhet összeütközésbe az általános morállal. A költő festhet szenvedélyeket, ezek összeütközhetnek a morállal, a világrenddel, de a költő nem adhat azoknak igazat a küzdelemben. A nagy művek morális érzetet lehelnek.
Az idealizmusnak reálisnak kell lennie s a realizmus az idealizmus fényében jelenik meg. Az idealizmus reális életteljességet jelent, nem pedig ködös élettelenséget. A költő nem rúghatja ki lába alól e földi világot, nem repülhet a határozatlanságba, a nem létezőbe, hogy alkosson képzeletében soha szem-nem-látta fellegvárakat. A költő feladata nem az, hogy a reáltól borzadtában minden konkrét valóságból odasiessen, hol nincs szív és érzemény, hanem hogy az emberi szív rejtélyeit mennél igazabb kifejezés által tüntesse fel.
A költőt invenciója emeli tárgya fölé. A teremtő képzelet tulajdonképpen nem teremt, nem hoz elő új képzeteket a semmiből, hanem az észrevett, megfigyelt régiekből rakja azokat össze: alkot .Rajzol, elemez, kénye-kedve szerint gazdálkodik azzal is, ami csupa héj, külszín, esetleges.
Nem az elbeszélés egyes részeinek „kifestegetése” a fontos, hanem az alapgondolat vagy a cselekvés fő mozzanatának kiemelése. Valamely kész történetet felvenni, descriptiókkal, vagy a működő személy lelkiállapotának külső, nem tetteiben nyilatkozó rajzában itt-ott felékesgetni, könnyű dolog, de ez nem tarthat igényt a költészet nevére.
Alapeszmére, alaphangra, alapérzésre van szükség, melyből az egész kifejlődik. Összeütközés, bonyolódás, lélektani fejlés, cselekvény szükséges, mely belől az érzésben, elhatározásban, jellemben megy véghez. Az írónak meg kell ragadnia tárgyának költői oldalát, életet kell lehelnie a holt eseménybe, mely anélkül csak oly puszta anyag, mint a márvány, melyből a szobrász képezi alakjait.
Az igazi remekmű az eredeti benyomások frissességével, külsőleg a díszítménnyel, bensőleg igaz voltával hat. Nemcsak az újdonság, a változat, hanem a valódiság ama bájával ragadja meg a lelket, mely a költői hatás nélkülözhetetlen eszköze. Nem hiába emlegeti Byron annyiszor a truth (igaz) kifejezést: költeni, mégis igaz maradni, ez a nagy feladat, melynek megoldásától függ a poétai siker. A mestermű meséje, alakjai önkénytelenül nyomódnak az emlékezetbe: kereken áll előttünk a történet s élő személyekké testesülnek az alakok.
A költő részben mindig utánzó s ezen törvény alól a lángész sem teszen kivételt. A különbség csak az, hogy a lángész villámgyorsan szedi fel elődei értékeit, végül azonban akarva sem tud mintájuk szerint alkotni, mert eredeti ereje egészen mást hoz létre benne. De az utánzásnak a lángésznél is fontos szerepe van. Foszd meg az utánzás lehetőségétől, zárd el csecsemő korában minden érintkezéstől a költészettel, nőjön elszigetelve egy magányos szobában, adj neki bár alkalmat szelleme egyéb tehetségeinek kifejtésére, halmozd el bár minden tudománnyal, csupán a költészetnek minden sejtelmét zárd el tőle hermeszileg, ne halljon soha egy népdalt, ne olvasson egy költeményt, tanítsd meg bár ráadásul a mérték és rím mesterségére is, de ne költői darabokon, hanem egyes összefüggetlen szavakon. a te született költőd, ha lángelme is, sohasem fog megszólalni, valameddig ez elkülönzés tart, legfeljebb oly rímjátékot farag, aminőt eléje adtál.
Igazi költő számára mindez mégiscsak matéria, őt született hajlama teszi művésszé. Ez a született hajlam nem csupán mennyiségi, hanem minőségi tekintetben is végtelenül különféle. Nemcsak a kisebb, vagy nagyobb fokozatban, a belteljes erő több-kevesebb mértékében különbözik, hanem irány, minőség, színezet tekintetében is az egyéniség sokféleségének árnyalatosságait tünteti elő. Történet, monda, tanulmány soknak élettelen anyag csupán, másnak egy mellékesen odavetett szó, egy homályos záradék olyan mag, mely a költő lelkében megfogamzva, gyönyörű virággá fejlődik.
A költő kora teremtménye. Kifejezője a közhangulatnak s irányjelölője a sokaság derengő sejtelmének. szellemi adottsága és történeti környezete belehelyezik korszakának sodrába, genie-je azonban azok fölé emeli. A kor követelései mellett, néha azok ellenére is, a lángész irányt szab a költészetnek. A genie korának szülöttje ugyan, de ritkán folytatója annak. Gyakran meghasonlik saját korával. A lángész által mutatott irány a társadalmi viszonyok, eszmék, kedélyek változásakor is érvényesül. Századok romjain iránya új életre kel s a genie idő- és korszelem-felettiségét mutatja.
A költő eggyé forr nemzetével. Költészete tükrében faja s hazája arcát vetíti. Nemzeti hivatást teljesít azzal, hogy énekel. Jeles költői olvasásával önbecsét növeli a nemzet, habár költeményei nincsenek elárasztva politikával, hazafisággal és frázisokkal. Költészetében életfenntartó erőt hordoz. Sújtott népek nem semmisülnek kora halálba, míg összezeng dalnok és nemzet érzelme. Éppen azért legyen a költészet egyszerűen nemes, erőteljes, a nép nyelvét megközelítő s ennek virágaival ékes, legyen általános és nemzeti. Így lesz előmozdítója a nemzeti újjáalakulás s az irodalomfejlesztés nagy művének.
A költészet küldő formájának értékeiről: a nyelvről, verselési technikáról külön tanulmányokban szól Arany. Aki eszmét test nélkül akarna érzékeink elé állítani, az felhő után kapdos, de nem költő. Keresse meg tárgya természetét, érzelme hőfokát, eszméi mélységét s idomítsa kifejezési formáit azokhoz.
Ez a meggyőződése csodálatos csiszoltságú műgondjában éleződik ki, melyet költői alkotások értékmérőjévé tesz s önmagával szemben érvényesít legszigorúbban.
Költői hitvallásának erős etikai hangsúlyát bizonyítja lelkiismeretének objektivitása. Fontos történeti forrástanulmányozást követel, s a költő megbízhatósági bélyegének tekinti az epikai hitelt. Hazug érzések meggyalázzák a költő lantját. Ellenben az átható mély meggyőződés, mint minden, ami lélekből jön, tiszteletre gerjeszt s ama valódiságot adja költészetének, mely sohase hibázza el útját az olvasó rokonszenvéhez. Légy meghatva erős hittől akármiben s tudd azt költőileg kifejezni: veled érzünk mi is bizonnyal, noha véleményben külön járunk.
Saját érzéseiben is realitásokat keres, mint hűséget a történeti eseményekben. „Nem akarok több érzelmet kifejezni – mondja -, mint van, s fő gondom az, hogy éppen annyit, se többet, se kevesebbet fejezzek ki. Óvakodom oly fokától a lelkesedésnek, hogy ne tudna mit beszélek és miért.” „Az érzelmeket én csak objektív állapotban tudom kezelni – írja Egressy Gábornak -. Ahol valami engem közelről mélyen sebez, ott hallgatok.”
Arany János a költői géniuszt isteni ajándéknak, a költészetet szent templomnak érzi. A költő Isten választott papja, ki az örökszép oltáránál Istennek mutatja be áldozatát. Hófehéren csillogó köntösben járul oltár elé, mint az ószövetség főpapja s bemutatott ajándéka makulátlan tiszta, mint a főpap által oltárra helyezett áldozat. Isteni akarat küldi, szent oltár várja, népének lelke rajta pihen és ő felel önmagáért, áldozatáért Istennek, embernek, időnek, örökkévalóságnak.
A költészet és örök szép elválaszthatatlanságában, a költő magasabb küldetésében és felelősségében rajzolódik elénk Arany költői hitvallásának etikai jellege.
Mint két külön medrű, lassú sodrában aranyszemcséket görgető patak érkezik költészetéhez emberi egyénisége s a költészetről kialakult hitvallása. Semmi sem vész el belőlük. Arany János istenfélő életszemlélete beleépül költészetébe. Jellemének komoly, sokszor komor vonásait felismerjük hősei jellemében, kik az ő szemeivel vizsgálódnak, az ő szívével szeretnek s elhatározásuk rejtett rugóit az ő erkölcsi eszmekörében találják meg. Költői hitvallása sem marad íróasztal mellett kialakult tudósi elmélet, hanem mint valami mélyből fakadt forrás, szűzi tiszta vizét földalatti erecskékben rászivárogtatja költészete mezőségére, akár virágos tavaszi rét legyen az, akár tarrá vert halotti temető. Emberi egyénisége erkölcsi vonásainak s költői hitvallása erkölcsi elgondolásának szintézise jelenti Arany János költészetének erkölcsi jellemét.
Költészete az erkölcsi tisztaság költészete, a költői becsületesség és hűség sugárzása, nemes érzések tartózkodó, tiszta zendülése: etikai, epikai és lírai hitel egymásba szőtt remeke. Igazsággal ellenkező szót, szennyes gondolatot papírra soha nem írt, eseményben, szívében mindig valót és tisztát adott.
Költészetének ez az átható erkölcsi jelleme nem csupán részletkérdésekben nyilatkozik, hanem költészete általános szellemében. Sugárzó napfényesség ez, mely költészetét akkor átvilágítja, midőn lelke gyötrelmes fájdalmának érző köveiből piramidot farag sötét árnyú ciprusok közé. Hívő költő. Erkölcsi világrendet érez maga felett. Élő, személyes Istennel van lelki kapcsolatban, ki az ő számára nem dogmatikum, nem vallási múzeumi tárgy, nem kegyeletes emlék, nem palettára szedett hangulat-festék, hanem életteremtő, életkövetelő és életet számon vevő hatalom: örök etikum. Az erkölcsi világrend ura kalásztelésben, pacsirta-énekben, orkán-rohanásban és szunnyadó némaságban, felülről szálló Igében és az emberi lélekbe írt isteni jegyekben proklamálja akaratát. Normát ad, életirányt jelöl, erkölcsi ideált rajzol, törvényt ül, megaláz és felemel, büntet és jutalmaz. Isten az élet teremtője, gondviselő lelke, követelése, logikája és végzete.
Nagy alkotásai alapfelfogásában ez a tiszta etikum érvényesül. Toldiban a történeti események összeszövődése mögött a jellemek küzdelme a vezetőfonál, mely végül is a jó győzelmére vezet. A hun monda trilógiájának tervezetében az erény és bűn átöröklődésének törvénye húzódik az eseményláncolat mögé. Apák bűne büntetése válik a fiakon s az ősök becsülete és tisztasága áldássá lesz késő unokák számára. Ez az etikai aláfestés komoly erkölcsi fenséget visz ezekbe a remek műalkotásokba.
Erkölcsi életszemlélete az isteni törvény sérthetetlenségében teljesedik ki. Költészetében a bűn elalkudhatatlan realitásának komor fensége mozdíthatatlan gránitfalként mered magasba. Átrepülni, magát rajta keresztülvágni erőtlen az emberi erő, bátorság és hatalom. Király és pór, gazdag és koldus, fehérlelkű leány és véreskezű gyilkos-asszony, öntudatlanul vétkező és öntudatosan bűnös összezúzódnak ezen a gránitfalon, mert büntetlenül senki se vétkezhet az örök isteni világrend ellen. Kund Abigél kacér játéka éppen olyan tragikus következményekre vezet, mint Bende vitéz orgyilkossal dolgozó gyilkossága.
A bűn tragikus felfogása megadja a bűntudat teljes erkölcsi komolyságát. A cselekedetet mérlegelő önvizsgálat mélyén születik ez a bűntudat s föleszmélés, bánat és kínzó öngyötrés állandósulnak benne. Nem pillanatmúlású sötét árnyék ez a lelkiismeret fehér vásznán, hanem állandóra rögzített folt, nem egyszer-kétszer szívünkre hulló égető méregcsöpp, mely fájó véresre mar ugyan, de azután engedi friss szövésű hámosodással bevonni a véres sebhelyet, hanem állandó kígyófészek, melyet az önvád kígyói marnak gennyesre s melynek véres szája éjjel-nappal pihenéstelenül saját bűnét kiáltja.
Arany János mély etikai megérzéssel psychikai, logikai és etikai kapcsolatot teremt bűn, bűntudat és büntetés között. Egy gyökérszálról hajtott organikus egységet ismer fel bennük. Utolérhetetlen finomsággal végigvezeti azt az igazságot, hogy a bűn adja meg a bűntudat tartalmát s a bűn magában rejti magát a büntetést is. Ennek az etikai elgondolásnak költői keresztülvitele teszi őt a lelkiismeret költőjévé. Ezért nem válik és nem válhatik ez nála egyhangú chablonná, mert hiszen minden bűn különböző bűntudatot és minden bűn a saját büntetését növeli. Hősei lelkiismereti bűnhődésének konstrukciójában leheletfinomsággal dolgozik, mint a brüsszeli csipkeverő mester. Változatos sokféleségén kívül a bűnös és bűnhődő ember psychológiai és etikai egységének elválaszthatatlanságát bizonyítja,mint az örök erkölcsi világrend lantos prédikátora. Az életet és szabadságot leigázó zsarnokokat önmagukat féltő, didergős lázálmuk bünteti. Bende vitéz hasztalan viaskodik szellemhőssé vált legyilkolt áldozatával, kardja csupán a levegőn vagdos sebet, ellenfele sértetlenül vív tovább. A tudatosan gyilkos Ágnes asszony véres leplét mossa szüntelen-hasztalan, Kund Abigél, az ártatlan kacérság öntudatlan gyilkosa, halovány orcával, énekelve szalad az utca során. A szívtelen mostoha elszalad egy ingben, fut a faluutcáján, házak előtt udvarokon, temetőn, nyomában mindenütt árnyékként kíséri a vizes kötéllel vert, éhes árva zokogása.
Az etikai elmélyülés természetesen a balladákban legszembetűnőbb, melyek tömör rövidséggel szinte érzékeltetik a lelkiismeret bűntudati és bűnhődési kapcsolatát. De hogy ez nemcsak a költői műfaj velejárója s nem csupán Shakespeare hatásának sugárzása, semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy hősei jellemfejlődésében s a cselekvények indító okainak kialakulásában a lelkiismeretnek állandó szerepet juttat. Embert taszító, nyűgöző és rabszolgává hajlító erővé válik az. lobbanás lelki válságok megindulását jelzi s forgatagából elhatározások és életfordulatok születnek. A lelkiismeret erőteljes érvényesülése nála nem műfajkövetelés, hanem költészetének állandó etikai eleme, mely a cselekmények és jellemek kialakulására dönt befolyást gyakorol.
Arany János költészetének etikuma tehát nemcsak egyes esetekben nyilatkozó jelenség, hanem állandó lelki fluidum. szenvedésben megtisztult, Isten-hitben megerősödött világnézetté lesz. Tápláló erejében nemesednek érzelmei és csillagként pihen sugárzó fénye életromjainak omladékkövei felett. Költői világnézetének etikai színezését szemlélve, nem jelent nehézséget fájdalmának és Istenbe vetett hitének összhangba simítása. Életbölcselete tiszta eszmények kéklő bércormáról nézi a kötelesség, embersors és küzdelem értékét, hite pedig koporsó sötétjében is világít, melyben porladozó halott helyett az öröklét jegyese szendereg. Megismeri az igazságok igazságát és a hit bizonyosságát: „Roncsolt anyagon diadalmasan megáll a lélek” és „elindul nem földi utakon”. Ez a fény sugárzik át életszemléletén, így lesz hitéből élet, hogy etikuma végső fokon ismét credóvá váljék.
Ugyanezen erkölcsi mélység jellemzi költészetének a nemzettel és hazával egybekapcsolódó alkotásait. A nemzetet édesanyának, a hazát történeti realitások álmainak és álmok realitásainak érzi. Róluk szólva vátesként beszél és új életet prófétál. Költészete nem feltörő forradalmi harci dal, mely tüzet gyújtó erővel végigszáguld sötétlő ember-erdőkön s életre gyújt, avagy sisteregve elégető, dicső, tűzhalálba merít, hanem mélyzengésű harmóniás ének, a honfi bánat, hivatáshit, nemzetféltő eleven lelkiismeret hangjainak egymáshoz illeszkedése. Deák higgadt államférfiúi bölcsességének és Széchenyi felelősségtudatos lelkiismeretének tükröződése. Oh, micsoda nemzeti érték az ilyen költő, ki lantján történeti válságok idején élő milliók vágyódásán kívül a jövendő nemzet élethimnuszát zendíti meg!
Azokra az etikai vonásokra vetettünk világító fénysávot, melyek Arany János egyéniségét, költői hitvallását és költészetét jellemzik. Nemes fémpróbájú ember: igazi aranyember. Szíve, életfelfogása és lelkisége szerint költői hitvallása sem lehet más, mint aranypróbás költői hitvallás. Egyéniségének és hitvallásának találkozásából sem születhetik más költészete, mint amilyen az övé: tiszta erkölcsi és művészi értékben csillogó.
Jelentősége keresése közben hasztalan állapítjuk meg Aranyról, hogy az öntudatos nagy művészek legélén áll költészetének eszmei és formai tökéletességével, hogy ő a magyar lélek kihasított élő darabja, a magyar gondolkodás és magyar jellem utolérhetetlen ábrázolja. Valami nagy tartozás-érzés marad lelkünk rejtekén. Közeledünk igazi jelentőségéhez, ha benne minden idők költőideálját, a művészet oltárának avatott papját látjuk, kire mindennapi kenyérként szüksége van nemzetünknek és felismerjük benne az élet tiszta szavú költőjét. Eszményeket kereső embervoltunk égő szükséglete ő. Az igazi ember örök tanítója, ki az igazság, szépség és jóság múlhatatlan költészetével egészlelkű és erős szívű magyarokat nevel. Költészete a költői, nemzeti és emberi erkölcs gyönyörűséges egyesülése.
KAPI BÉLA
Forrás: Budapesti Szemle 1933. 230. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése