Ama sötét hegy, mint egy ravatal,
Néz a jég-tengerszemre. Körülállják
Kőórjások, felhők foszlányaival,
Így gyászolván a természet halálát.
Lábuk elé hullt könnycseppjük a tó,
Megfagyva ott, a holtat sirató.
Az ősz havastetők mind hangtalan
Magányban néznek a színetlen égre.
A zivatar se néz ily komoran,
Mely csak pihenni jő e holt vidékre.
s a fellegosztó csúcsok szétverik
Vashomlokkal magának a viharnak,
A haragos villámnak fészkeit,
Még mielőtt a mennykövek lecsapnak.
Kürtjébe itt zivatar sose fú,
A mennydörgés nem átkozódik itt,
Sohsem látják az égi háború
Görögtüzét, olthatatlan nyilait.
De a borongás állandó. S a csend
Halotti gyászt, megrögzött bút jelent.
Csak olykor, ha vadász vetődik erre,
Füttyent a hómezőn a mormota,
A zergék előörse, s mérföldekre
Veri a jelt sziklák gránitfala.
E titokteljes gyász vajon minek?
Mért temetői pompája a bércnek,
Mit tűz emelt föl s megvesz a hideg…?
Mulandóság, bérc-eltipró enyészet,
Itt a természet téged ünnepel,
Tudván, hogy néki szintén múlni kell!
Forrás: Papp Kincses Emese: 101 vers a Székelyföldről. Kriterion Könyvkiadó 2006. Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése