2024. ápr. 12.

Bartók Lajos (1851-1902): Kárpáti emlék

 

Ama sötét hegy, mint egy ravatal,

Néz a jég-tengerszemre. Körülállják

Kőórjások, felhők foszlányaival,

Így gyászolván a természet halálát.

Lábuk elé hullt könnycseppjük a tó,

Megfagyva ott, a holtat sirató.

Az ősz havastetők mind hangtalan

Magányban néznek a színetlen égre.

A zivatar se néz ily komoran,

Mely csak pihenni jő e holt vidékre.

s a fellegosztó csúcsok szétverik

Vashomlokkal magának a viharnak,

A haragos villámnak fészkeit,

Még mielőtt a mennykövek lecsapnak.

Kürtjébe itt zivatar sose fú,

A mennydörgés nem átkozódik itt,

Sohsem látják az égi háború

Görögtüzét, olthatatlan nyilait.

De a borongás állandó. S a csend

Halotti gyászt, megrögzött bút jelent.

Csak olykor, ha vadász vetődik erre,

Füttyent a hómezőn a mormota,

A zergék előörse, s mérföldekre

Veri a jelt sziklák gránitfala.

E titokteljes gyász vajon minek?

Mért temetői pompája a bércnek,

Mit tűz emelt föl s megvesz a hideg…?

Mulandóság, bérc-eltipró enyészet,

Itt a természet téged ünnepel,

Tudván, hogy néki szintén múlni kell!

 

Forrás: Papp Kincses Emese: 101 vers a Székelyföldről. Kriterion Könyvkiadó 2006. Kolozsvár

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése