Utam végén fáradtan
Kerestem a helyet,
Hol a természet keblén
Majd megpihenhetek.
Hol nem tép az irígység,
Nem sebez rágalom…
- Régi kedves tanyám hí:
Az erdő, a vadon.
Belépek templomába,
Meleg homály köszönt:
Faország bús derűje,
Álmatag, méla csönd.
A tündérszépek szépe
Még maga is aludt.
De idétlen kurjongat
S felkölti a kakuk.
Nevetem a csavargót!
Kakukszó nem vitás;
Az erdő is jól ismer,
Öreg komédiás!
S megszólal a komor jós,
Megszólal a kuvik:
Nem igai költő az,
Nem, aki hazudik!
Mosolyogva ébredez
A bájos álmodó,
Biztatja a világot
Víg füttyel a rigó.
Korholja a kakukot:
Halál örvényeit,
Kakuk, a te csőrödre
Bizonnyal nem kötik.
Amott harkály kopácsol,
Itt lombon, levelen
Hintázva, a mókus is
Suttyomba megjelen.
A néma művész nem szól,
De rá minden nevet;
Bohóc nélkül, lám, még az
Erdő se élne meg!
Nyájasan nézik a fák;
De vadgalamb eped
S elborúl bánatától
A vidám rengeteg.
Szerelmet búg. Az erdőn
Száz sóhaj röppen át…
S én mélázva hallgatom
Fájdalmas, bús dalát.
Haragszom az erdőre!
Mily zagyva lelke van!
Egyik lakója boldog,
Másik boldogtalan.
Minden cigánya mást zeng,
Más nótát muzsikál;
Összhangot e bozótban
Lelkem hol is talál!
Ott is,künn, a világban
Az élet ily bozót;
Sohase látjuk tisztán
A változó valót!
Ott is huhognak baglyok,
Sziszeg felénk a gáncs,
S még bandája se tűri
A keserű cigányt.
Fölcsattog, éppen mintha
Felelne énnekem
A dal szürke királya
A lomb közt odafenn
Nemcsak király, költő is,
Vágyat, reményt liheg;
Az erő is azért szép,
Mert ő szépíti meg.
Érzem az összhang báját,
Aminek hangot ad,
Álmok s dalok művésze
Az erdőn ő marad!
Tüzeli dalra kedvünk,
Bezeng földet, eget;
Ha sír s eped, akkor is
Vidítja lelkedet.
Dalold, dalold, királyunk,
Bűvös melódiád!
Boldog visszhangot rája
A dobbanó sziv ád!
Hirdesd varázshatalmát
Annak, mi tiszta, szent…
Dalaidban az erdők
Örökszép lelke zeng!
Forrás: Budapesti Szemle 1933. 230. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése