Amidőn
a t. kiadók megkeresésére, annyi idő után, éspedig hírlapi úton most először,
hozzászólok a Petőfi eleste kérdéséhez, teszem azért, mert e lapok első száma
hasábjain egy közlemény jelent meg, mely az általam 1861-ben kiadott „Erdély
története 1848-49-ben” című munkám 258. és 59.lapjait igazolják.
Irományaim
között 1877-ből egy kivágott Tárcát bírok, a lap címe nélkül, aláírva felelős
szerkesztő Lukács Béla; nyomtattatik Wodianer F. tulajdonos-kiadónál, mely
aláírásokból kideríthető, hogy a Tárca, mely lapban jelent meg.* (* E tárca eredetileg a „Neue Temes. Zeitung”-ban jelent meg;
innen fordította le a „Közvélemény” és adta ki 1877-iki 226-ik számában. Ez az,
melyre szerző hivatkozik. Cs. Gy.)
Petőfi
halálát az én „Erdély története 1848-49-ben” című munkám; a birtokomban levő
tárcacikk s a Petőfi Muzeumban megjelent Vajna-féle közlemény annyira egyformán
adjuk, hogy elmondhatom, miszerint hárman teszünk tanúbizonyságot.
Petőfi
halála körülményeiről, mint a Bem-hadsereg historiographusa nyilatkoztam, s azon nézetben éltem, hogy el van fogadva.
De felmerülvén a Manasses-féle koholmány, miszerint Petőfi Szibériában él, a
hírlapok hasábjain egy áramlat támadott, mely az általam megírtakat ignorálva,
Petőfi elestét a héjasfalvi útról a Külüllő partjára tette át. S mert most az
említett tárca mellett, mely Temesvárt éspedig katonai körből keletkezett, egy
szemtanú is bizonyít, eljöttnek látom idejét, hogy az általam megírtakat
emlékírói világításba helyezzem.
Petőfi
1849. július 24-én érkezett Kézdi-Vásárhelyre a királyhágón túlról. Bem, mint
tudjuk, 2 napi kirándulást tett Moldvába, egy kis sereg élén, mely az ojtozi
szoros nyílásában fekvő Onestig nyomult elő. Én visszamaradtam, hogy a
moldvaiakhoz intézett második proclamátiót nyomassam. Éjfélkor készen volt. A nagy vendéglőben voltam szállva, ahol
Dózsával kiteleltünk. Hajnalban arra ébredtem, hogy szobámban két ismeretes
hang költögeti egymást, Petőfi és Egressy Gábor. Tárgyunkra tartozik belőle az,
hogy mind a kettő nemzetőri ruhát viselt.
Ők
Moldva felé indultak. Bem pár óra múlva Kézdi-Vásárhelyre érkezett, sereg és
Petőfiék nélkül. Bemnél jelentkeztem. Asztalnál ült egymaga, tábornoki ruháján
asztalkendővel fedve étkezett. Kérdésemre jelezte, hogy Petőfiék is
megfordultak.
Külön-külön
Maros-Vásárhely felé rohantak. Mint történelmemben is írom, július 30-án
reggel, Vásárhely közelében a Vácmánon felfelé 4 szekér jött velem szembe; az
elsőben Bem ült Lőrinczy József
századossal, a másodikban Pünkösti
Gergely s a Nagy-Váradon most is élő Gyalokai
Lajos, s mire szekeremből kiugrottam, már a negyedik szekér állt velem
szembe: Kurcz Antal, a „Magazin”
szerkesztője s Bem titkára ült benne Petőfivel. Csak annyit tudtak mondani,
hogy Keresztúrra mennek. Lovaim ki lévén fáradva, nem tarthattam velök. Petőfi
ekkor is nemzetőri ruhát viselt.
A
csata júl. 31-én lefolyt. Az ágyúzást Maros-Vásárhelyt a Teleki-Théka emeleti
ablakából hallgattuk s azt hittük, hogy a Tordáról jövő Kemény Farkas csatázik.
Augusztus 1-én délelőtt a Sáros utcán a Macskási főtiszt három lovas fogata
jött velem szembe; Bem köpenyébe burkoltan ott ült az ülés egyik szögletében
egymaga, minden kíséret nélkül. Utána rohantam. A végeredmény az lett, hogy a
négy kocsiból és hét segédből Bem itt volt egyedül; Gyalokai még aznap este
Szombatfalvára ért Ugron Lázárékhoz; Pünkösti megmaradt, a többi pedig
odaveszett.
A
fegyvert aug. 25-én Zsibónál letettük. Míg a császári rendőrség nem szervezkedett,
a Zsibón kapott útlevél-forma, mit ott a polgári egyéneknek egy gränitzer
hadnagy az udvar közepén állított ki, sokáig elég volt. Mert divat volt a nem
comprimittáltat játszani, szekérre ültem s szeptember elején a segesvári
csatatér tanulmányozását vettem magam elé. A Héjasfalva és Segesvár közötti
országúton székelyekkel és héjasfalvi lakosokkal találkoztam, s azok engem az
útkanyarulaton, mely a völgyből Héjasfalvának tartva, egy kaptatónak megy, jobb
felé egy holdnyi kaszálón törökbúzásba vezettek. Itt esett el valaki, ki
mellett több iromány hevert – szóltak. Azonban az országúton császári katonai
őrjárat fegyverei villantak fel s szétoszlottunk. E forrás alapján határoztam
meg Petőfi elestének helyét.
Ha
az én adataimat a Vajna szemtanúja, s a „N. Temes. Zeigung”-ból vett tárcával
összevetem, arra a kérdésre: hogy elesett-é itt Petőfi, s mely helyen s mi
módon esett el? A három közlemény teljesen megegyezik. Szkurka, Vilmos-huszár,
Vajna szemtanúja, elhagyva a Küküllő partján húzódó tábort, Kőhalomnak,
illetőleg Héjasfalvának futott, s Petőfit lováról lehajolva segítette; de négy
lovas muszka közeledett, Petőfi őt elhagyva, szerinte balra, de sajátlag jobbra
a hegynek, a kukoricának ment; azonban alig tehetett 25 vagy 30 lépést, két
muszka lovas utána ugratott s Petőfi fejét a muszka felé fordítva, várta a
csapást s két kardvágás alatt elesett. Szkurka szerint e pont a csatahelytől
egy öreg ágyúlövésnyire s az útnak kanyarulatánál volt.
A
másik adat, a temesvári újságból vett tárca szerint Bem a Küküllő partján saját
kocsiján menekült, s mint itt is el van beszélve, a végpercben magát a
holt-Küküllő egy sáncába vetette, míg be nem esteledett. S itt meg kell
jegyeznem, hogy út látszik nem volt az illetőnek tudomása arról, hogy Bem
másnap Maros-Vásárhelyre érkezett, s onnan indult Szebennek. Valamint az sem
kell, hogy zavarjon, hogy Fejéregyházát Fejértemplomnak, Héjasfalvát
Ördögfalvának kereszteli.
A
kérdéses Tárca referense egy osztrák seregbiztos, ki öt kozákkal „Héjasfalva
felé követte a futókat. Szerinte Fejéregyházától Héjasfalváig csak két magyar
katona holtteteme feküdt. Az egyik zubbonyban (ki Kurz lehetett), a másik a két
helység között, mintegy fele úton, 3-4 ölnyi távolra az országúttó. Minthogy
mellette iratok feküdtek, elrendelte azok felszedését. A halott háton feküdt,
halálát dzsida-szúrás okozhatta,mellén vértócsa volt. Amint leírja, a tetem
középnagyságúnál kisebb és sovány, sárgás arcbőrrel, fekete bajsz, helyes szakállal
feküdt előtte. Kabátja, csizmája hiányzott, rajta finom ing s fekete nadrág
volt. Az iratok szerinte nevezetes katonai iratok voltak, köztök b. Kemény
Farkas és b. Stein jelentése; a saját iratai kabátjában lehettek, mit a
seregbiztos szerint a kozákok vittek el. A forradalom után bujdosásomban s
fogságomban azonnal megírt, s 1861-ben kiadott munkám 259-ik lapján ez áll: „Petőfi
ide nemzetúri ruhában s szekérrel jövén, gyalog nézte Fejéregyházától a csatát;
mely amint felbomlott, ő is futott. Hol az út Fejéregyházától Héjasfalvának a
hegy alá kanyarodik, s emlékoszlop emelésére oly szét rétség van, a hegyre
akart felkapni, a hegyoldalon akkor törökbúza zöldellt, itt vérzett el kozákok
fegyverétől.”
Pár
hét múlva a „Hermanstädter Zeitung”-ban közlemény jelent meg, mely megnevezve a
Kurcz fogatát, meg azt, hogy Héjasfalván fogatatott el, árverezésre tűzte ki. A
Petőfit látó osztrák seregbiztos tehette rá kezét, ki a Tárczában tévesen Bem
kocsiját vélte lefoglalni. Mint munkám is említi, Petőfit Kurczczal láttam egy
szekeren ide jönni. Mindig azt a nézetet tápláltam, hogy Petőfi azért tartott Héjasfalvának, hogy kocsijára kaphasson.
A
„Vasárnapi Ujság” legutolsó számában közlemény jelent meg, melyben egy új
szemtanú, Nagy László volt honvéd mellettünk vall. S ezzel azt hiszem, hogy a
további kutatás meddővé válik s a vitát bezárhatjuk.
Legközelebb
valaki, kit, ha jól emlékszem, a forradalomban dobbal nyakában láttam,
forradalomkori adataim hitelességét meg kívánta gyöngíteni; s lehet, hogy e
közleményeimet is hasonló sors éri. Engedjék meg a tisztelt kiadók felhasználni
az alkalmat annak kijelentésére, hogy módomban állt való adatokhoz juthatni. A „Forradalmi
Lapokat” Kolozsvárt mint szerkesztő kezeltem; Pesten, mint a
pénzügyminisztérium statisztikusa folytattam pályámat. Onnan Berzenczeihez
küldettem, kit Agyagfalván találtam; a telet Kézdi-Vásárhelyt töltöttem Pap
őrnagy oldala mellett, ki Háromszék védelmét intézte. Amint Bem bejött,
Debrecenbe mentem; onnan a kormány az erdélyi tábor históriographusának küldött
ki, az akkor bevett Szebenbe. Az ezen idő előtt lefolyt hadi dolgokat Czecz
tábornok a szebeni főhadparancsnoki szálláson mondta tollamba – s mert
mindennek szemtanúja nem lehettem, s mert Fejérvár ostromához másodnap
érkeztem, B. Stein saját kezű jelentését adta használatomra. Csányi körútjánál
kíséretében voltam. Ha valaki ennél is, ha nem is magasabb, de közelebbi és
tágosabb pontról láthatta Erdélyben a forradalmat, az előtt meghajlok.
Forrás: Petőfi-Muzeum 1888.
2. szám I. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése