„Színpad az egész világ” – mondja Jaques
az Ahogy tetszik-ben. Mi pedig
elmondhatjuk Shakespeare-ről. színpadja egész világ. Ha kihalna az emberiség, s
elpusztulna minden egyéb, amit alkotott, Shakespeare összes műveiből szinte
minden lényeges ismeretet rekonstruálni lehetne planétánk értelmes lakóiról.
Shakespeare műveiből
mindent megtudhatunk magunkról – ő maga azonban elrejtőzött művei mögött.
Életéről mindössze tucatnyi megbízható adatot ismerünk. Stratford-on-Avonben
született, keresztelésének napja április 26-a. Egy jómódú iparos-polgár, John
Shakespeare kesztyűkészítő fia volt. Fiatalon, 1582-ben nősült, a nyolc évvel
idősebb Anne Hathawayt vette feleségül, akitől egy lánya, majd egy fia
született. (Utóbbi korán meghalt, a leány, Suzanne azonban felnőtt, férjhez
ment, s az idősödő író még unokájának is örvendhetett.) 1587 körül Shakespeare
otthagyta családját, és Londonba ment; öt év múlva már sikeres színműíróként
említik. 1597-ben nagy házat vásárolt Stratfordban; két évvel utóbb az újonnan
épült londoni színház, a Globe egyik részvényese lett. 1609-ben adta ki
szonettjeinek 150 darabos gyűjteményét – a kortársak szemében ez (meg két fiatalon
publikált elbeszélő költeménye) nagyobb irodalmi rangot adott neki, mint drámai
művei. Valamikor 1610 és 1612 között felhagyott a színműírással, hazatért
szülővárosába, s ott halt meg, valószínűleg épp ötvenkettedik születésnapján;
sírja a város templomában van.
Drámaírói pályája,
amelyet az átdolgozásokkal s társszerzői ténykedéssel töltött „inasévek”
előztem meg, 1592-ben kezdődött, s első
szakaszát az irodalomtörténeti hagyomány a századfordulóig számítja. Ebben
az időszakban keletkeztek az angol történelem nagy alakjait felidéző krónikás
színművek, a királydrámák (köztük a II.
Richárd, III. Richárd és az V.
Henrik), a legfontosabb vígjátékok (Felsült
szerelmesek, A makrancos hölgy, Szentivánéji álom, Sok hűhó semmiért, Ahogy
tetszik, Vízkereszt) s két korai tragédia (Rómeó és Júlia, Julius Caesar).
A második periódus –
1601 és 1607 között – a nagy tragédiák időszaka (Hamlet, Othello, Lear, Macbeth, Antonius és Kleopatra); az ekkor
született néhány vígjátékban is több a keserű fintor, mint a derű (Szeget szeggel, Minden jó, ha vége jó,
Troilus és Cressida).
Feltűnően elkülönül
e kettőtől az utolsó alkotó szakasz
(1608-1612), amelyben mindössze négy regényes színmű keletkezett (Pericles, Cymbeline, Téli rege, Vihar);
ezekben a jó és rossz küzdelmét nem kataklizmák döntik el, a bűn diadala
átmeneti, a feloldás derűs. A Vihar
Prosperójának jelmezében maga a drámaíró mondott búcsút, varázspálcáját a
tenger mélyére vetve, színpadnak és életnek.
Nehéz eldönteni,
miben volt a legnagyobb Shakespeare: a jellemek százainak szuverén
megteremtésében, a dikció mágikus költőiségében vagy a színpad minden igényének
fölényes ismeretében. Alighanem mindháromban felülmúlhatatlan. S ehhez vetve
érdektelen, hogy önállóan cselekményt sosem agyalt ki, krónikák, mesék, novellák,
sőt nemritkán elődök és kortársak már kész színművei szolgáltak ugródeszkául
fantáziájának. Zsenialitásának arányai épp akkor bontakoznak ki igazán, ha
műveit összevetjük az alapanyaggal.
Hatása elementáris
volt, nem is annyira kortársaira, mint az utókorra, különösen a romantika
századában. Az ókori mintákat követő francia klasszicista drámával szemben az ő
példája felszabadító hatású volt egyebek közt Schiller és Hugo drámai
művészetére; a mi Katonánk is az ő adósának érezhette magát. Schiller és Katona
egyébként Shakespeare jellegzetes drámai metrumát, a blank verse-et
(ötös-hatodfeles rímtelen jambus) is felhasználta.
A Rómeó és Júlia
Shakespeare legnépszerűbb művei közé tartozik, forrása az olasz Bandello
novellája (1524). Korai tragédia, s a szereplők közül bőven szedi
áldozatait; ám ezek mégsem tragikus alkatok abban az értelemben, ahogy Hamlet,
Lear vagy Othello azok. Maga a darab az első felében inkább vígjáték, s még a
negyedik felvonás után is elképzelhető lenne a szerencsés kibonyolódás. A két
kamasz szerető lelkében nincs tragikus meghasonlás, egyetlen véletlen mozzanat
(János barát fatális feltartóztatása) zúzza össze őket. Drámai ellenlábasuk
tehát pusztán a végzet, amely a két viszálykodó családot bünteti az ő
halálukkal.
A művet valószínűleg
1595-ben mutatták be. A valódi Shakespeare-művet (ha eltekintünk egy német
átdolgozás 1793-as pesti bemutatójától) 1844-ben játszották először
Magyarországon Gondol Dániel fordításában. Azóta lefordította Szász Károly,
Zigány Árpád, Telekes Béla, Kosztolányi és Mészöly Dezső is.
A veronai
szerelmesek történetéből Benda, Gounod és Zandonai operát, Prokofjev
táncjátékot írt; hozzá kapcsolódik Berlioz dramatikus szimfóniája és
Csajkovszkij nyitányfantáziája.
A Julius Caesar Shakespeare második római
tárgyú tragédiája, a szerző Plutarkhosz
Párhuzamos életrajzok c. művére támaszkodott. Valódi hőse nem is a
címszereplő, aki a harmadik felvonás elején meghal – bár szelleme, szó szerint
és átvitt értelemben, ott lebeg a két utolsó felvonásban is -, hanem Brutus, a
nemes lelkű idealista, akit a körülmények a politika küzdőterére
kényszerítenek, s ott éppen erkölcsi igényessége folytán lesz oka önmaga és a
vállalt ügy bukásának.
Először valószínűleg
1599-ben került színpadra; hazai bemutatója 1842-ben volt, Vörösmarty két évvel
korábban készült, lényegében máig élvezhető fordításában; a szöveget utóbb
Arany, majd Szabó Lőrinc némiképp átigazította.
Talán a legismertebb
és legnépszerűbb Shakespeare-mű a Hamlet
dán királyfi c. tragédia. A történeti forrás Saxo Grammaticus XIII. századi
Chronica Danorum c. műve (ott a hős
neve Amleth); csak utalásokból tudjuk, hogy a históriát – francia előzmények
után – már 1587-ben feldolgozta egy angol drámaíró, vélhetőleg Thomas Kyd.
Shakespeare ezt a művet bizonyosan ismerte, aminthogy hasznát vette Kyd egy
másik, fennmaradt színművének, a Spanyol
tragédiának is, amelyben a gyilkost egy betétszíndarab segítségével
leplezik le. A példaképeknek Shakespeare azzal nő magasan fölébe, hogy nem a
hosszú vad gyönyörében tobzódik, hanem a humanista vívódásáról szól, akiben „az elszántság természetes szinét / A
gondolat halványra betegíti.” Hamlet tudja jól, hogy bosszút kell állnia,
ezt követeli a gyermeki szeretet, az apa síron túli parancsa, de még az
államrezon is; ám túl sokat tud és lát ahhoz, hogy a brutális tettre könnyen
elhatározza magát. Habozása vezet Polonius, Ophelia, Gertrud királyné és
Laertes halálához, s végül maga is bukik, megfosztva Dániát méltó királyától.
A Hamlet 1601-ben került színre.
Hazánkban először németül adták elő, 1774-ben Pozsonyban és 1776-ban Pesten.
Legelső magyar fordítását Kazinczy készítette 1790-ben egy német átdolgozásból,
prózában, s fél évszázadig ezt a szöveget játszották a magyar színpadok, majd
1867-ig Vajda Péter magyarítását használták. Ekkor készült el Arany máig
elevennek ható, költői értékben az eredetivel adekvát fordítása.
A tragédia nyomán
Liszt szimfonikus költeményt, a francia Thomas operát és Csajkovszkij
nyitányfantáziát írt; kortársaink közül Szokolay Sándor formálta ismét operává.
Az Othello, a velencei mór témájáért is az
olasz novellairodalomhoz nyúlt
Shakespeare; Geraldi Cinthiónál találta a meglehetősen alacsony színvonalú
féltékenységi rémtörténetet, amelyest aztán magasrendű humanizmusával
megnemesített, és talán legszilárdabb szerkezetű és legelementárisabb hatású
tragédiájává formált. Othello tragikus vétsége a korlátlan bizalom, illetve az,
hogy e bizalommal nem képes azt megajándékozni, aki valóban méltó rá. Jagóban
az erkölcsi gátlástalanság és az intrika zseniális szörnyetege áll vele
szemben; kettejük harcában a vértezetlen becsület van bukásra ítélve, amely
ráadásul még fel sem ismeri, hogy védekeznie kellene.
A művet 1604-ben
mutatták be. Magyarországon már 1794-ben előadták Boer Sándor magyarításában;
később Kelemen László, majd Vajda Péter, Szász Károly, Kardos László és Mészöly
Dezső fordították.
Operaszínpadra
először Rossini állította a művet, de mára kiszorította onnan az öregedő Verdi
kongeniális zenedrámája.
*
ROMEO
ÉS JÚLIA
Szereplők:
MONTAGUE és CAPULET, veronai nemesek; ROMEO, Montague
fia; JÚLIA, Capulet lánya; LŐRINC BARÁT, ferences páter; ESCALUS, Verona
hercege; PARIS GRÓF, a herceg rokona; MERCUTIO, a herceg rokona és Rómeó
barátja; BENVOLIO, Montague unokaöccse és Rómeó barátja; TYBALT, Capulet
unokaöccse DAJKA, Júlia dajkája.
I.
FELVONÁS
A Montague- és a
Capulet-ház szolgái összeverekednek Verona utcáján; Benvolio közbeveti magát,
de előkerül Tybalt is, aki kötekedő modorban hívja ki őt párbajra. Rövidesen a
két ellenségeskedő család feje is a helyszínen terem, a szóváltás és harci
lárma egyre hevesebb. Mindennek a herceg vet véget, aki ismételten megrója az
összeférhetetleneket, és vérpadot helyet kilátásba annak, aki még egyszer
összetűzést mer provokálni.
Romeo elpanaszolja
unokaöccsének, Benvoliónak, hogy elsorvad reménytelen szerelmében, mert
imádottja, Roza ügyet sem vet ár. Benvolio vigasztalja, s mivel közben hírét
veszik, hogy a Capulet-házban este nagy táncmulatság lesz, azt tanácsolja
barátjának. menjenek el, s ott annyi szép lányt fog találni, hogy többé rá se
akar majd nézni kegyetlen kedvesére.
A dajka szószátyár
közléseiből megtudjuk, hogy imádott kis úrnője, Júlia tizennégy esztendős.
Anyja közli a lánnyal, hogy a nemes paris gróf megkérte a kezét, s ajánlja, az
esti bálon Júlia vegye szemügyre jól a kérőt, tetszik-e neki, tudná-e szeretni.
Romeo és Benvolio,
valamint barátjuk, a sziporkázó szellemű tréfamester, Mercutio álarcosan
belépnek Capuleték palotájába. Tybalt hamar felismeri Romeót a hangjáról, és
fenyegetőzik, hogy rögtön vérét veszi, de a ház ura, Capulet a legszigorúbban
megtiltja neki, hogy megzavarja az ünnepséget. Romeo szeme megakad Júlián, csak
néhány lelkesült mondatot váltanak, de mindkettőjüket a villámcsapás
hirtelenségével keríti hatalmába a szerelem. Megtudják, hogy családjuk ősi
ellenségének gyermekébe szerettek bele.
II.
FELVONÁS
Benvolio és Mercutio
a bálból hazatérőben hiába keresik Romeót, aki már a magas falon át beugrott
Capuleték kertjébe.
Romeo a kertben
lopakodva megpillantja Júliát, aki megjelenik a ház erkélyén, és az éjnek
suttogja el vallomását, hogy Romeót szereti. Az ifjú felfedi magát, és ő is
fennen szárnyaló szavakkal vall szerelméről. Végül Júliát szólítja dajkája,
válniuk kell. Júlia megígéri, hogy ha az ifjú szándéka komoly, reggel elküld
hozzá valakit, s azzal üzenje meg, hol és hogyan házasodhatnak össze a
leghamarabb.
Romeo korán reggel
felkeresi Lőrinc barátot, a derék öreg ferences papot, aki gyóntatóatyja, s
akinek annyit panaszkodott Roza kegyetlenségéről. Lőrincet alaposan meglepi a
közlés, hogy lelki gyermekét egyik napról a másikra új és végzetes szerelem
ejtette rabul, mégis rááll, hogy a két fiatalt titokban összeadja, mert
reménykedik benne, hogy ez a frigy végre békét teremt majd a két viszálykodó
család között.
Romeo másnap
megjelenik a főtéren, s két barátja örömmel látja őt újra régi formájában, víg
szócsatázó kedvében. Jön a dajka, félrehívja Romeót; az ifjú megüzeni vele,
hogy Júlia jöjjön délután gyónni Lőrinc baráthoz, s ott meglesz az esküvő is.
A visszatérő dajka
megjátszott zsémbeléssel csigázza Júlia gyötrő kíváncsiságát, de végül átadja a
boldogító üzenetet neki.
Lőrinc barát
cellájában lejátszódik az igen szűk körű esküvő, még tanúk sincsenek jelen.
III.
FELVONÁS
Benvolio és Mercutio
cseveg Verona főterén; jön Romeo, majd más irányból Tybalt, és gyalázkodással
provokálja Romeot, akin előző este nem tölthette ki mérgét. Ő szelíden felel,
talányosan célozgat rá, hogy számára drága a Capulet név, s szeretetébe még a
sértegető is belefér. Mercutio nem képes ezt a puhán beszédet hallgatni,
párbajra hívja ki a kötekedőt. Romeo kétségbeesetten csitítaná őket, s közbe is
veti magát. Tybalt épp ezt használja ki, egy orv döféssel halálosan megsebzi
Mercutiót, aki még az utolsó perceiben is sziporkázó tréfákat ereget. Most már
Romeót is elhagyja a béketűrés, kihívja és rövid összecsapásban leteríti
Tybaltot. Elősereglik a polgárság, a két család feje, s megjelenik a herceg ő
Mercutióban a rokonát vesztette el, Tybalt életéért pedig a Capulet család kér
elégtételt. A herceg ítélete: száműzi a városból Romeót, aki egyébként már
előbb elmenekült a helyszínről.
Júlia türelmetlenül
várja az estét, az éjt – s ekkor hallja meg a dajkától, hogy Romeo megölte
Tybaltot. Az a gyilkost átkozza, Júliát pedig az ejti kétségbe, hogy újdonsült
férjét, akinek ő még nem is asszonya, az ítélet tán örökre eltávolítja tőle.
Gyötrődését látva a dajka felajánlja, hogy elmegy a paphoz, mert sejti, hogy
Romeo nála rejtőzik.
Lőrinc barát
igyekszik lelket verni Romeóba, aki szintén halálra vált a száműzetés ítéletét
meghallva. Megígéri az ifjúnak, hogy ha a közeli Mantovában telepszik meg,
legénye útján hírt tud adni neki mindenről, ő pedig majd igyekszik a kegyelmet
kieszközölni a hercegnél. Biztatja, hogy egy kurta nászéjre még van lehetőség,
de a hajnali őrségváltás előtt el kell tűnnie a városból
Paris gróf megismétli
a leánykérést. A gyászra való tekintettel Capulet szűk körű esküvőt helyez
kilátásba, de idejét sürgeti, harmadnap délelőttre tűzi ki. Feleségét bízza
meg, hogy lányával tudassa az örömhírt.
Itt a hajnal, a
szerelmeseknek ez az elválást jelenti. Jön Capuletné, és Júlia elképedve és
rémülten hallja a közeli esküvő tervét. Nem beszélhetvén az igazi okról, a
friss gyászra hivatkozva hevesen tiltakozik. Rövidesen a ház ura is jön, akit
kihoz a sodrából lánya ellenkezése. Olyan
hisztérikus dühvel és durvasággal ront neki a lányának, hogy felesége is
csillapítani igyekszik, sőt még a dajka is merészen rápirít; ő azonban egyre
jobban belelovalja magát a vélt sérelembe, amely családfői méltóságát érte, s
dühöngve elrohan. Capuletné sajnálja lányát, de nem hajlandó kiállni mellette.
A dajka most köpenyeget fordít, paris grófot magasztalja égig, Romeóra pedig
minden rosszat ráken. Arról beszél Júliának, hogy férje annyi, mintha nem is
lenne, nyugodjon bele szülei döntésébe. Júlia színleg felhagy az ellenkezéssel és
bejelenti, hogy gyónni megy Lőrinc baráthoz, mivel vétkezett a szüleivel
szemben, megtagadván tőlük a kötelező gyermeki engedelmességet.
IV.
FELVONÁS
Júlia
kétségbeesetten panaszolja Lőrincnek, milyen szörnyű helyzet elé állította
atyja – a pap egyébként az esküvő tervét már magától Paris gróftól hallotta. A
lány öngyilkosságot emleget, Lőrinc barát viszont egy kétségbeesett, de
reménnyel kecsegtető megoldást javasol. Titkos főzetet nyújt át, amelyet
Júliának az esküvő előtti éjszaka kell meginnia. Ez negyvenkét órára a halálhoz
hasonló állapotot okoz, s nyilván, a helyi szokás szerint, még aznap elhelyezik
őt nyitott koporsóban a családi kriptában. Lőrinc majd egy rendtársát elküldi
Mantovába az üzenettel, Romeo titkon visszajön, behatol a kriptába, s mire Júlia
magához tér, elviszi őt magával száműzetése helyére. A boldogtalan
fiatalasszony, aki már a halálra is elszánta magát, örömmel áll rá erre a
megoldásra.
Az esküvői
készülődés lázában égő házba a bűnbánó, engedelmes kislányt játszva tér haza
Júlia.
Eljött az éjszaka.
Szörnyű kétségek gyötrik Júliát. Nem is az rémíti igazán, hogy az üvegcse
halálos mérget is rejthet (a barát így könnyűszerrel megszabadulhatna
meggondolatlan tettének kínos következményeitől), hanem a gondolat, hogy előbb
ébred, mint ahogy Romeo a megmentésére érkezik, őt pedig az ősök rémes vázai és
Tybalt oszladozó teteme között az iszony megfosztja eszétől. Végül bátran
felhajtja az oldatot.
Capulet egy
háziasszony buzgalmával és gondosságával intézkedik a nászünnepség minden
részletéről. Egész éjszaka sürgölődött; reggel van, megjöttek a zenészek, s
megérkezik a gróf is; a ház ura lányáért küldi a dajkát.
Júlia élettelen
testét meglátva a dajka iszonyú jajveszékelésben tör ki összeverődik a ház,
mindenki döbbenten siratja a megboldogultat. Lőrinc barát, aki persze eljött,
hogy szere hatását lássa, a mennyei boldogság kilátásával vigasztalja a
kétségbeesett násznépet. A lakodalomra jött zenészek komikus jelenet során
távoznak a házból.
V.
FELVONÁS
Romeo legénye,
Baltazár lóhalálában siet Mantovába, s tudatja urával Júlia halálának hírét.
Romeo úgy dönt, hogy kedvesének kriptájában, az ő teste mellett vesz búcsút az
élettől; egy patikustól gyorsan ölő mérget vesz, s legényével visszaindul
szülővárosába.
János barát, akit
Lőrinc Romeóhoz küldött a fontos üzenettel, dolgavégezetlen tér vissza:
félreértés folytán pestisesnek vélték, és Mantova határában vesztegzár alá
került. Nem talált senkit, aki hajlandó lett volna a levelet a címzetthez
eljuttatni. Lőrinc barát feszítővassal és csákánnyal éjnek idején a kriptához
indul, hogy legalább ő legyen ott, amikor Júliába visszatér az élet; úgy
tervezi, hogy cellájában rejti majd el a lányt, amíg Romeo elő nem kerül.
Éjidőn Paris gróf
jelenik meg a kriptánál, hogy virágokat tegyen boldogult menyasszonya
ravatalára. Tanúja lesz, hogy Romeo feszítővassal esik a kripta fedelének.
Sírrablónak nézi, és nekiront, Romeo önvédelemből kénytelen leteríteni őt.
Utolsó kívánsága a haldoklónak, hogy Júlia mellett nyugodhassék; a kriptába
behatol Romeo ezt a kívánságot teljesíti. Júlia holtnak vélt kezét megragadva
kiüríti a méregfiolát, s szinte azonnal meg is hal. Az érkező barát rossz
sejtelmekkel lép be a felfeszített kriptába, s két halottat lát ott. Júlia e
pillanatokban tér magához. A barát szeretné magával vinni, de közeledők zaját
hallja, s elfut a kínos helyzetből. Júlia magához tér, s meglátja imádottja
élettelen testét. Mindent megért, és mert a méregből nem maradt már, Romeo
tőrét döfi szívébe. – Őrség jön, amelyet Paris apródja lármázott fel; hamarosan
megérkezik a herceg, valamint a Montague és Capulet családok is. A tragikus
történések rugóira, az események hátterére Lőrinc barát vet fényt, előadva a
titkos esküvő történetét s Júlia tetszhalálának okait és következményeit. A
herceg, aki már második közeli rokonát vesztette el, a viszálykodó családfőket
szólítja: ím az ég büntette őket gyermekeik halálával. Montague kezet nyújt
Capuletnek, és gyermekeik holtteste mellett örök békességet fogadnak.
*
JULIUS
CAESAR
Szereplők:
JULIUS CAESAR; MARCUS ANTONIUS; OCVTAVIUS; BRUTUS;
CASSIUS; CASCA; DECIUS BRUTUS; METELLUS CIMBER; CINNA; CALPURNIA, Caesar neje;
PORTIA, Brutus neje
I.
FELVONÁS
A néptribunusok
szétzavarják a Caesar diadalmenetére összegyülekezett római polgárokat, s
hálátlanságukat vetik szemükre, merthogy nemrég Pompeiust éltették, most meg a
Pompeius fiain győzedelmeskedő Caesart készek ünnepelni.
A Lupercaliák
ünnepén a nép ujjong, és Caesart élteti; eközben Cassius kipuhatolja sógora és
barátja, a sztoikus és visszavonultan élő Brutus nézeteit. Célozgat előtte
Caesar egyeduralmi törekvéseire és emberi gyengéire, szavaival a büszkeség és
honfiúi kötelesség tudatát ébresztgeti benne, és a sürgős cselekvés
szükségességét hangoztatja. Közben a színfalak mögül örömujjongást hallani;
kisvártatva jön Caesar, igen nyomott hangulatban. Cassius láttán megjegyzi
Antoniusnak: az ilyen sovány, égő szemű, folyton töprengő és önmagukkal szemben
igényes embereket tartja a legveszélyesebbnek. – Brutus és Cassius megtudja
Cascától, aki szintén a köztársaság híveivel. Mindháromszor elhárította a nép
ujjong tetszésnyilvánításától kísérve, de egyre feltűnőbb vonakodással, s végül
epileptikus roham tört ki rajta. Cassius aznap estére titkos megbeszélésre
hívja magához mindkettőjüket.
Vihar dühöng Rómában
az éjjel, különféle csodás és rémítő jelek támadnak égen és földön. Cassius
hívására összegyűltek a köztársaság hívei, hogy a Caesar elleni merénylet
tervében megállapodjanak. Brutusra nagy szükség lesz, mert az ő tekintélye és
neve feddhetetlensége igazolhatja erkölcsileg a készülő merényletet a római nép
előtt.
II.
FELVONÁS
Brutus ellensége
személy szerint Caesarnak, sok tulajdonságáért becsüli is, de éji töprengései
során arra jut hogy ha Caesar egyeduralomra kerülne, a hatalom megrontaná,
megrészegítené, s szétzúzná Róma szabadságát – ezért kell a kígyót még a
tojásban megölni. Ablakában leveleket talál, amelyekben névtelen római polgárok
kötelességére figyelmeztetik, és cselekvésre sürgetik – ezeket Cassius dobatta
be híveivel. – Hajnal van, Brutusnál két összeesküvő társával együtt Cassius
tesz látogatást. Beavatják őt tervükbe: még aznap, március idusán a szenátus
ülésén megölik Caesart. Úgy tervezik, hogy végeznek Antoniusszal, Caesar odaadó
hívével is, de ezt Brutus erőteljesen ellenzi: ne kezdjenek vérengzést, csak a
legszükségesebb, elkerülhetetlen áldozatot hozzák meg Róma szabadságáért.
Cassius, aki maga ajánlotta fel a vezéri szerepet sógorának, jobb meggyőződése
ellenére elfogadja érveit. – Portia, Brutus neje, a neves Cato leánya faggatja
férjét, mi ez az új keletű zaklatottság, töprengés és titkolózás körülötte.
Szemrehányást tesz, hogy nem osztja meg titkát vele, akiben egy férfi bátorsága
és lelkiereje lakik.
Caesart is felverte
álmából a rémes éjszaka. Calpurnia szörnyű álmot látott: férje szobrából száz
nyíláson át ömlött a vér. A papok baljós jeleket találtak az áldozati
állatokban. Felesége könyörgésére Caesar úgy dönt, hogy aznap nem megy el a
szenátus ülésére. Reggel az összeesküvők egyike, Decius Brutus érkezik a
házához, aki egyébként teljes bizalmát élvezte mindig. Az ő feladata, hogy
Caesart mindenáron rávegye a tanácsülésen való részvételre. Brutus Calpurnia
álmát ravaszul az ellenkező értelemre magyarázza, s bizonykodik, hogy Caesar
nevetségessé teszi magát, ha kiderül, hogy holmi babonák meg asszonyi sápítozás
tartják távol a fontos államügyektől. Caesar valóban megmásítja iménti
döntését, s indulás előtt még a többi szenátort, köztük leendő gyilkosait is
meginvitálja egy kupa borra.
III.
FELVONÁS
A szenátus felé
vezető úton Caesar irattekercset vesz át Artemidorustól abban a hitben, hogy az
egyike a kérelmeknek, amiket így szokott kapni. Átadója nyomatékosan unszolja,
hogy azonnal olvassa el, mert rá nézve roppant fontos – azt nem mondhatja az
összeesküvők gyűrűjében, hogy az ellene szőtt tervet leplezi le benne. Caesar
az iratot félretéteti, s belép a szenátus üléstermébe, Pompeius csarnokába. A
megbeszélés szerint Metellus Cimber omlik a lábai elé, és kérleli, hogy fivérét
engedje vissza száműzetéséből. Caesar alapos indokokkal kereken elutasítja a
kérést. A többi összeesküvő is esdekelve borul eléje, közben egyre közelebb
húzódnak hozzá, körülveszik. Dasca döfése adja meg a jelet. Mind belémártják
kardjukat – a szenátus be nem avatott tagjai rémülten szétszaladnak. – Antonius
bátran az összeesküvők közé jön, akik tettük sikerétől mámorosan, de a további
teendőket illetően kissé bizonytalanul álldogálnak a kiürült ülésteremben.
Tettük okait kívánja tudni. Színleg elfogadja érvelésüket, s bár hitet tesz
Caesar iránti odaadásáról, kezet fog velük, és hívüknek jelenti ki magát. Csak
annyit kér, hogy Caesarnak illő temetést rendezhessen, s ott beszédet
mondhasson. Ezt Cassius ismét hevesen ellenzi, de a nemes lelkű Brutus nem lát
veszélyt: előbb úgyis ő fog beszélni, Antoniusnak pedig majd közölnie kell,
hogy az ő engedélyükkel kapott szót, és őket nem illetheti vádakkal. Antonius
elfogadja a feltételeket.
Róma egyik közterén
Brutus lép a szónoki emelvényre, és szikár logikájú beszédében meggyőzi Róma
népét, hogy önzetlenül csak a haza üdvéért, Róma szabadságáért emeltek
fegyvert, amikor az egyeduralomra törő, bár más érdemekkel dús Caesart
megölték. Távozás után Antonius beszél. Nem vádolja Brutust és társait – hisz
mind derék, becsületes férfiú -, csak épp úgy sorolja elő és állítja be Caesar
tetteit, oly teátrálisan tárja eléjük a holttest sebeit, moly hévvel ecseteli a
jótetteket, amelyeket Caesar gyilkosaira pazarolt, hogy a tömeg hangulatát
sikerül rövid idő alatt a visszájára fordítania. Beszédének végén, amely a
pszichológiai hatáskeltés és a demagógia ritka remeke, bejelenti, hogy Caesar
végrendeletében Róma népére hagyta hatalmas vagyonát és kertjeit. A népharag
most már az összeesküvők ellen fordul, akik kénytelenek menekülni.
A felzúdult
csőcselék az utcán meglincseli Cinnát, a költőt, Caesar őszinte hívét, csak
mert a neve azonos Cinna szenátoréval, aki az összeesküvők egyike volt.
IV.
FELVONÁS
Antonius és Octavius
maradt győztesen a porondon, a jelentéktelen Lepidussal új triumvirátust
formáltak. Megállapodnak a politikai tisztogatás, a proskripció áldozatainak
listájában, még saját rokonaikat sem kímélve. Lepidus távozta után a másik
kettő egyetértésre jut, hogy társuktól előbb-utóbb ugyancsak megszabadulnak.
Sardis mellett, a
hadra kelt köztársasági hadsereg főhadiszállásán Brutus Cassiust fogadja. Heves
szóváltás alakul ki közöttük. Cassius nehezményezi, hogy Brutus túl szigorúan
ítélt egy vesztegetéssel gyanúsított ember ügyében, akit ő védelmébe vett,
Brutus pedig épp azt veti az ő szemére, hogy ilyen züllött védencei vannak, s
hogy megtagadta a pénzt, amely a sereg élelmezésére kellett volna. Egyre
keserűbb szemrehányásokkal illetik egymást; végül Brutus bevallja, hogy nemrég
vette felesége, Portia halálhírét, aki hősiesen, önkezével vetett véget
életének. A két barát kiengesztelődve öleli át egymást. Hír jön a triumvirek
seregének közeledtéről. Cassius jobbnak látná helyben bevárni az ellenséget,
hisz ők pihentek, azok pedig fáradtak lesznek a meneteléstől, ám ismét Brutus
álláspontja kerekedik fölül, aki ragaszkodik hozzá, hogy Philippiig elébe
menjenek a támadóknak. – Az éji magányban Caesar szelleme megjelenik a tépelődő
Brutus előtt, s inti. philippinél találkoznak. A vezért ez sem rendíti meg
elhatározásában.
V.
FELVONÁS
Philippi síkján a
két ellenséges tábor vezérei előbb szópárbajt vívnak, majd Brutus és Cassius
búcsút vesznek egymástól, tartva tőle, hogy esetleg nem találkoznak többé.
Ezután a gyorsan váltakozó színek a csatatér más-más pontjait mutatják. Először
Brutusnak sikerül a maga szárnyán Octaviust visszaszorítania, Antonius azonban
lerohanja Cassius seregét, s a vezérnek nem marad más hátra, mint kardjába
dőlni. Hamarosan Brutus előnye is semmivé lesz, a hurok összeszorul körülötte.
A szégyenteljes fogság elől számára is csak az önkéntes halál a menedék.
holtteste előtt Antonius tisztelettel adózik emlékének: „A többi lázadók, amit tevének… irígységből tevék… Ő tiszta szándékból
és egyedül Közjó miatt…”
*
HAMLET
DÁN KIRÁLYFI
Szereplők:
CLAUDIUS, Dánia királya; HAMLET, az elhunyt király fia;
HORATIO, Hamlet barátja; POLONIUS, főkamarás; LAERTES, Polonius fia;
ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN, udvaroncok; HAMLET ATYJÁNAK SZELLEME, FORTINBRAS,
norvég királyfi; GERTRUD, dán királyné, Hamlet anyja; OPHELIA, Polonius lánya
I.
FELVONÁS
Helsingőrben a dán
királyi vár őrt álló katonái két éjszaka óta látják éjfélkor megjelenni a
nemrég elhunyt király, az idősebb Hamlet páncélba öltözött szellemét. Meghívják
a kételkedő Horatiót is, hogy őrködjék velük, s legyen tanúja a
szellemjárásnak. A szellem neki is megjelenik, de kérdéseire nem válaszol.
Az államtanács
ülésén Claudius király, az elhunyt király fivére követeket küld Norvégia
uralkodójához, hogy unokaöccsét, az ifjabb Fortinbrast tiltsa el a Dánia ellen
tervezett kalandor katonai akciójától. Majd saját unokaöccséhez, az ifjabb
Hamlethez fordul, s korholja makacs gyászáért, biztosítja legmagasabb kegyéről
és atyai jóindulatáról, s nyomatékosan kéri, hogy ne térjen vissza a
wittenbergi egyetemre, ahonnan apja végtisztességére jött haza. Hamlet lelke
háborog: anyja gyanús sietséggel ment férjhez előbbi sógorához, aki silány mása
csupán elhunyt urának. Horatio, a királyfi barátja és egyetemi diáktársa beszél
Hamletnek az éji jelenésről, s ő megígéri, hogy éjfél előtt maga is a várfalon
lesz.
Laertes visszatérni
készül Párizsba, ahonnan a koronázásra tért haza. Búcsúzóul húgát, Opheliát
inti, hogy ne fogadja Hamlet udvarlását, mert királyfiak nem ilyen rangú
lányokat szoktak feleségül venni, kár tehát jó hírét s tisztességét kockára
tenni. Utóbb Polonius főkamarás hasonló módon és okból inti vigyázatra lányát,
és megtiltja neki, hogy érintkezzék a királyfival. A szelíd leányka
engedelmesen megígéri, hogy apja kívánsága szerint lesz.
A jelenés Hamlet
előtt végre megnyilatkozik. Halálát kígyómarásnak tulajdonítják, mondja fiának,
valójában fivére, Claudius ölte meg fondorlatosan, míg kertjében délutáni álmát
aludta, gyilkos mérget öntött a fülébe. Bosszúra szólítja fel fiát, de lelkére
köti, hogy anyját kímélje, mert a királyné nem vétkes az ő halálában, jóllehet
a vérfertőzés bűnét elkövette, még férje életében viszonyt kezdett annak
öccsével.
Hamlet megfogadja a
bosszút, majd esküt vesz barátjától és az őrt álló két katonától, hogy az
eseményeket teljes titokban tartják.
II.
FELVONÁS
Poliniusnak
elpanaszolja Ophelia, hogy miután az apai parancs szerint visszaadta Hamletnek
leveleit, és közeledését elutasította, a királyfin csendes téboly tört ki, és
többször ráijesztett zavaros viselkedésével.
Claudius és a
királyné maguk elé kéretik Rosencrantzot és Guildensternt, akik Hamletnek
gyerekkori pajtásai voltak, s megbízzák őket, jutalmat ígérve, hogy fürkésszék
ki ügyesen, mi okozza a királyfinak egy idő óta tapasztalható búskomorságát és
zavarodott viselkedését. – Jön Polonius, s jelenti, hogy visszatértek a követek
Norvégiából. Útjuk eredményes volt, s mint jelentik, a orvég király eltiltotta
Fortinbrast a Dánia elleni akciótól. Kárpótlásul egy Lengyelország elleni
hadjáratot bízott rá, s arra kéri a dán királyt, hogy engedjen átvonulást
területén a seregnek. Ezután a főkamarás nagy körülményeskedve közli, hogy
szerinte Hamlet tébolyát a szerelmi frusztráció okozza, s ígéri, hogy erről
bizonyosságot szerez. Magára maradva szóba elegyedik az arra sétáló Hamlettel,
aki a színlelt téboly álcájában megijeszti és alaposan nevetségessé teszi a
korlátolt vénembert. – Rosencrantz és Guildenstern tiszteletüket teszik a
királyfinál. Hamlet megsejti látogatásuk valódi célját, s rájuk olvassa, hogy
megbízásból kémkednek utána. – A palotába érkeznek a városi színjátszó társulat
tagjai, Hamlet régi ismerősei. A vezető színésszel népszerű tirádákat szavaltat
a királyfi. A szenvedélytől, amelyet az elképzelt érzelmek váltanak ki a
komédiásból, szégyenérzete támad: lám, neki valódi okai lennének a szenvedélyes
fellépésre, mégis habozik. Ám van erre mentsége: a szellem hamis, ártó lény is
lehet, aki a kárhozatba akarta taszítani. De most a színészekkel bemutattat az
udvarban egy színdarabot, Gonzago megöletését, amelynek cselekménye feltűnően
hasonlít ahhoz, ahogy a szellem szavai szerint a gyilkosság történt. Ha Claudius
igazán bűnös, feltétlenül elárulja magát, s akkor már nincs ok a bosszút tovább
halogatni.
III.
FELVONÁS
Rosencrantz és
Guildenstern jelentik a királyi párnak, hogy még nem sikerült Hamlet bizalmába
férkőzniük, ám megfigyelték, hogy a színtársulat érkezése roppant módon
felvillanyozta kedélyét. Claudius kijelenti, hogy szívesen vesz részt az
előadáson, mert kedvére van, hogy Hamlet figyelmét eltereli attól, amin elméje
kotlik. – Polonius és Claudius elrejtőznek, s mintegy csaléteknek elölhagyják
Opheliát, hogy lássák, Hamlet hogy viselkedik vele. Jön Hamlet, híres monológja
(„Lenni vagy nem lenni…”) arról szól, hogy a halál utáni ismeretlen léttől való
félelem tartja vissza a legtöbb embert az öngyilkosságtól, ami másképp minden
földi nyűg és szenvedés megoldása lenne. Ophelia láttán a királyfi megtagadja,
hogy valaha is szerette a lányt, keserű szavakkal szól a nő állhatatlanságáról
(ami persze éppenséggel nem Opheliában
sértette meg őt), és szinte durva szavakkal zárdába küldi az egyre
kétségbeesettebb lányt. A király a kihallgatott jelenetből azt szűri le, hogy
nem a szerelmi csalódás áll az őrültség hátterében; úgy dönt, hogy Angliába
küldi Hamletet, mert további jelenléte Dániában rá nézve veszélyt jelenthet.
A színészek az udvar
előtt Hamlet utasítására előadják a Gonzago megöletése c. színművet. A jelenet
nyomán, amelyben a színpadi király fülébe álmában mérget önt fivére, Claudius
felugrik, és dühtől fuldokolva, a királynét magával rántva kirohan az
előadásról. Most már Hamletnek nincs több kétsége, és elszántan készül a
tettre. Rosencrantz és Guildenstern tolmácsolják a királyné rosszallását a
történtek miatt, s közlik kívánságát, hogy fiát akarja látni. Hamlet nyíltan
hangot ad megvetésének a két sunyi udvaronc iránt, de mivel Polonius is
közvetíti Gertrud óhaját, elindul anyja lakosztálya felé.
Claudius megbízza
Rosencrantzot és Guildensternt, hogy kísérjék el a királyfit angliai útjára.
Polonius bejelenti, hogy Hamlet az anyjához indult, s hogy ő majd elbújik a
királyné szobájában a kárpit mögé, kihallgatja beszélgetésüket, s jelentést
tesz róla. A király egyedül marad, és rátör a mardosó önvád, térdre omlik, s az
ima szavait keresi. Így lepi meg észrevétlenül az anyjához tartó királyfi, és
már emelné is kardját, amikor rádöbben, hogy ha így, a bűnbánat pillanataiban
ölné meg a bitangot, még a mennybe juttatná lelkét; a bosszút ezért későbbre
halasztja.
A királyné
szemrehányó szavakkal fogadja fiát, de Hamlet még keserűbb vádakkal illeti őt;
a heves szóváltástól a hallgatózó Polonius megrémül, és segítségért kiált.
Hamlet ledöfi a kárpiton át, abban a hitben, hogy a király rejtőzött oda. A
vén, ostoba bajkeverő teteme láttán bosszankodik, de szánni nem tudja
áldozatát. Ezután anyjára zúdítja minden kétségbeesését, vádolja, hogy eszményi
férje helyett egy oly silány bábnak adta magát. Ekkor megjelenik apja szelleme
– Gertrud nem látja -, és ismét inti fiát, anyjával bánjék kíméletesen. Hamlet
megenyhül, de nyomatékosan kéri a királynét, hogy legalább férje közeledését
utasítsa vissza, színleljen erényt, ha már nem bír vele.
IV.
FELVONÁS
A királyné még
mindig rémülettől vacogva elmondja másnap reggel férjének, hogyan ölte meg
Hamlet az éjjel Poloniust, és hogy nem tudni, hol rejtegeti a holttetemet.
Claudius a két udvaroncot küldi, hogy szedjék ki ezt a titkot a királyfiból.
Hamlet csak
bolondozik a küldöttekkel, rébuszokban beszél.
A király elé lépve
is játssza tovább a bolondot, és csak mellékesen célozgat rá, hol rejlik a
holttest. Claudius közli vele, hogy vétkéért száműzetés jár, Angliába kell
mennie két kísérőjével.
Hamlet a hajó felé
menet tanúja lesz, hogy Fortinbras serege átvonul az országon Lengyelország
felé. Egy századostól megtudja, hogy jelentéktelen földdarabért folyik a
háború. Őt ismét az önvád gyötri: mennyivel nyomósabb oka volna neki, s mégsem
ragad kardot.
Ophelia elméje
elborult a kettős csapás, apja halála és Hamlet elutasító magatartása miatt,
szelíd tébolyával megijeszti s elszomorítja a királyi párt. – Polonius
halálának és sietős, dísztelen temetésének hírére Laertes hazasietett
Párizsból, s abban a hitben, hogy apja valami udvari cselszövénynek lett
áldozata, zendülést támasztott. A lázongók élén akar behatolni a királyi
palotába. Claudius erejével leszereli a zendülőket, Laertest pedig, akinek
háborgását csak szítja az, hogy tanúja lesz húga tébolyának, meggyőzi róla, hogy
ő maga cseppet sem oka a történteknek.
Hajósok levelet
hoznak Horatiónak Hamlettől: a királyfi tudatja, hogy az Angliába tartó hajóról
egy tengeri csetepatéban átugrott a rájuk támadt kalózhajóra. Most dán parton
van, a hajósok váltságdíjat várnak érte, s a királynak is levelet visznek, őt,
Horatiót pedig majd elvezetik hozzá.
A király is értesül,
nem kis megdöbbenéssel, Hamlet visszatéréséről. Larertes elé tárja tervét:
Hamletet majd felbiztatják Laertes ellen, feldicsérve előtte vívótudományát, s
barátságos viadalt javasolnak, amelyben Laertes majd szabályellenesen, éles
fegyverrel fog vívni, s így bosszút állhat apjáért. Laertes közli, hogy
ráadásul kardja hegyét gyilkos méreggel is be fogja kenni, a király pedig
biztonság okáért még egy mérgezett serleget is készenlétbe fog helyezni arra az
esetre, ha a küzdelemben kihevülve Hamlet inni akar. – A királyné hozza a
szomorú hírt, hogy Ophelia a patakba fúlt.
V.
FELVONÁS
Két sírásó készíti
elő Ophelia sírját. A visszatért Hamlet Horatióval együtt tanúja lesz, hogy
éppen apja hajdani udvari bolondjának, az elmés Yoricknak a koponyáját hajítják
ki a gödörből; a mulandóságról elmélkedik. – Ophelia temetési menete érkezik,
Hamlet és Horatio háttérbe húzódnak. A szertartás rövid, öngyilkosság gyanúja
miatt az egyház ennyit sem engedett volna, ha hatalmi szó közbe nem avatkozik.
Laertes a még nyitott sírba ugrik, és színpadias tirádákkal siratja húgát.
Hamlet előugrik, feldúltan ő is a sírba veti magát, és most mindenki előtt
megvallja, hogy igenis szerette Opheliát; birkóznak, míg szét nem választják
őket.
Hamlet elmeséli
Horationak, hogy az Angliába tartó hajón, rosszat sejtve, átkutatta titkon két
kísérője holmiját, s megtalálta a levelet, amelyben Claudius meghagyta
hűbéresének, az angol királynak, hogy mihelyt Hamlet Angliába érkezik,
késedelem nélkül adja hóhér kezére. Ő a levél helyett írt egy másikat amely
átadói, tehát a két udvaronc számára követelt azonnali halált, majd megmenekült
a kalózhajó révén, megérdemelt sorsára hagyva a két hitvány alakot. – Egy udvaronc
meghozza Laertes kihívását; Hamlet a kívánt feltételek szerint elfogadja.
A párbaj előtt
Hamlet, elmebajára hivatkozva, megbékíti ellenfelét, s baráti jobbot kínál
neki, amit Laertes színlelt kiengesztelődéssel elfogad. A vívás során Hamlet
több találatot ér el egymás után, de Laertes az első sikeres vágásnál megsebzi
ellenfelét. Közben a királyné megszomjazva a mérgezett kehelyből iszik; a
király már nem tudja megakadályozni. A küzdelem hevében Laertes elejti kardját,
s Hamlet kicseréli a magáéval, s most már ő sebzi meg ellenfelét. Laertesen
vesz előbb erőt a méreg, földre roskad, közben a királyné is lerogy, s utolsó
szavaival mérgezésre panaszkodik. Laertes most már tetteit bánva mindent feltár
Hamlet előtt, s azt is tudatja vele, hogy percek vannak csak hátra életéből.
Hamlet végre egyetlen hatalmas döféssel megöli Claudiust. Utolsó szavaival
Fortinbrast jelöli meg utódjául. – A norvég királyfi épp ekkor tér vissza
győztesen hadjáratáról, s parancsot ád Hamlet méltó eltemetésére.
*
OTHELLO,
A VELENCEI MÓR
Szereplők:
BRABANTIO, a velencei tanács tagja; OTHELLO, nemes mór
Velence szolgálatában; CASSIO, a hadnagya; JAGO, a zászlósa RODRIGO, velencei
nemes; MONTANO, Ciprus korábbi kormányzója; GRATIANO, Brabantio fivére;
LODOVICO, a rokonuk; DESDEMONA, Brabantio leánya, Othello neje; EMILIA, Jago
neje; BIANCA, Cassio kedvese
I.
FELVONÁS
Velence, éjjel. Jago
gyűlöli Othellót, a velencei flotta szaracén származású parancsnokát, akinek ő
a zászlósa, mert az helyette, a tapasztalt hadfi helyett kedvencét, a
„teoretikus” Cassiót nevezte ki hadnagyának. A cimboráját, Rodrigót kétségbe
ejti a hírrel, hogy szerelme, a szép Desdemona épp aznap este titkon feleségül
ment a mórhoz. Jago tanácsára fellármázzák a lány apját, Brabantio szenátort a
hírrel, hogy lányát „a berber csődör hágja”. A szenátor hamar rádöbben, hogy
lánya valóban eltűnt a házból, s felfegyverzett embereivel elrohan az
éjszakába.
Othellót a dózse
küldötte a legnagyobb sürgősséggel az államtanácsba hívja: riasztó hírek
érkeztek a Ciprus ellen készülő török offenzíváról, az államnak az ő
szolgálatára van szüksége. Jön Brabantio
is az embereivel, el akarná fogni Othellót, ám az is kardot ránt, s így
senki sem mer kezet emelni rá. Együtt mennek el az éjjeli tanácsülésre.
Az államtanács előtt
a jelentések: a török Rhodosznál vonta össze erőit, és hatalmas haddal készül
Ciprus ellen. Othellót nevezik ki a török ellen induló velencei flotta
parancsnokává, Brabantio azonban feláll, és előadja panaszát. Varázslással
vádolja a mórt, mert szerinte más nem vehette volna rá az ő szép és szűzies
lányát, aki annyi velencei nemes ifjút kikosarazott, hogy egy ilyen szörnyeteg
nője legyen, aki ráadásul jóval korosabb is. Othello önérzetesen védekezik,
majd az előhívott Desdemona is megerősíti szavait: a mór vitézsége, hányatott
életének történetei előbb bámulatot, majd részvétet, végül szerelmet
ébresztettek benne, és önként, szerelemmel nyújtotta neki kezét. Brabantio
kénytelen belenyugodni a helyzetbe. Othello kész azonnal indulni a hajóhaddal;
Desdemonát Jagóra és annak feleségére, Emiliára bízza, hogy egy másik hajón
induljanak Ciprusra. – A reményét vesztett Rodrigo vízbe akarja ölni magát, de
Jago lelket önt belé. Csak szerezzen sok pénzt és drága ékszereket, ő pedig
kimódolja majd, hogy az imádott nő hamarosan mégis az övé legyen. Egy készséges
eszköze is van már a bosszútervhez, amelynek lényege most kezd csírázni benne:
féltékennyé teszi a parancsnokot Cassióra, aki elütötte az előléptetéstől, s
így két legyet üt egy csapásra.
II.
FELVONÁS
Ciprus partjainál
hatalmas vihar tombol. Megérkezik Cassio gályája, s a zászlós hírül hozza, hogy
az orkán a tenger mélyére temette a török flottát, Othello hajója is közeleg. A
következőkben az a hajó ér partot, amelyen Jago feleségét és Desdemonát hozta.
Feszült várakozás órái következnek, Jago durva élceket farag feleségére, Cassio
Desdemonának kedveskedik; végül befut Othello hajója is. A hős boldogan öleli
meg feleségét, a győzelem és a maga lakodalma örömére népünnepélyt hirdet meg
aznap estére; az őrség vezetését Cassióra bízza. – Jago felbiztatja Rodrigot,
hogy az éjjel provokáljon összetűzést Cassióval, azt sugallva neki, hogy a
zászlós nagy vetélytárs Desdemona
kegyeiben. Ha sikerül mint
őrparancsnokot párbajba csalnia, az Cassio lefokozását vonhatja maga
után. Közben a mór elleni gyűlöletének újabb indítékát említi, a gyanút, hogy
régebben Othello az ő feleségével összeszűrte a levet. Erre ugyan szemernyi
bizonyítéka sincs, de kézre esik most maga a gyanú is.
Este az őrségen Jago
erőseb unszolja Cassiót, hogy hajtson fel egy-két kupa bort. Az szabódik,
mondván, hogy igen gyenge ivó, s amúgy is ivott már, de végül enged az
unszolásnak. Ekkor Rodrigo, aki álszakállal elváltoztatta az arcát, beléköt,
sértegeti. Végül Cassio valóban elveszti a fejét, kergetni kezdi, majd komolyan
megsebzi Montanót, a sziget leköszönő kormányzóját, amikor az csillapítani
próbálja. A megbeszélés szerint Rodrigo fellármázza a várost, a nagy
felfordulásra elősiető Othello
megfosztja rangjától hadnagyát. A kétségbeesett Cassiót vigasztalni kezdi Jago
– aki az imént a jóakarat álcájában vallott rá ura előtt -, és azt tanácsolja:
forduljon közbenjárásért Desdemonához. Ő majd visszaszerzi számára Othello
jóindulatát, hisz a vezér semmit sem tagad meg ifjú asszonyától.
III.
FELVONÁS
Jago készséggel
ajánlkozik, hogy felesége révén, aki Desdemona társalkodónője, találkozót
eszközöljön ki Cassio számára az úrnőnél.
Othello Jágóra
bízza, hogy levelét az induló gályával Velencébe juttassa.
Cassio megkéri
Desdemonát a közbenjárásra, s az asszony szívesen megígéri. Othello közeledtére
Cassio sietősebn távozik, amire Jago egy elharapott megjegyzést tesz ura füle
hallatára. Desdemona szót emel ura előtt Cassióért, érdemeire hivatkozik, s
igen sürgetőleg kéri, hogy adja vissza a rangját. Othello kitérőleg felel; a
nők távozta után Jago folytatja kétértelmű játékát. Egyre újabb „gyanús”
mozzanatokat említ, önmagukban ártatlan vagy egyszerűen kitalált dolgokat,
közben ímmel-ámmal maga cáfolja őket, de ezzel csak még jobban rájuk irányítja
a mór figyelmét. Szüntelenül jó szándékát, ura iránti szeretetét hangsúlyozza,
s miközben a féltékenység rémétől óvja őt, egyre több és erősebb tápot ad
háborgó kételyeinek. – Jago távozik, visszatér Desdemona Emiliával, s ura
zaklatottságát látva, annak oka felől faggatja. A mór fejfájásra hivatkozik;
Desdemona a keszkenőjével bekötné a homlokát, de férje azt lehajítja, s dúltan
távozik, kétségbeesett felesége követi. Emilia fölemeli s közeledő férjének –
átadja a kendőt, nem sejtve, annak mi a szándéka vele. – Othello visszatér; a
gyanú már mélyre marta magát a lelkébe. Megfenyegeti Jagót, hogy összezúzza, ha
rágalmakkal kínozza őt, s bizonyítékot követel. Jago most már nyeregben van;
azt hazudja, hogy a kendőt (pontos leírást tud adni róla) Cassiónál látta,
valamint hogy amikor Cassióval egy szálláson aludt, az álmában kibeszélte
Desdemonával való szerelmes viszonyát. Othello már tajtékzik, és megesküszik,
hogy bosszút áll megcsalatásáért. Jago is esküszik, hogy készséges segítője
lesz. A vezér megbízza őt, hogy három napon belül végezzen a „csábítóval”.
Desdemona újra szót
emel Cassióért, Othello viszont egyre ingerültebben követeli tőle a kendőt,
amelyet jegyajándékul adott hitvesének, s amelybe, mint mondja, egy szibilla
szőtt varázsigéket. Othello távozik, s Cassio jön; Desdemona közli vele, hogy
ügye pillanatnyilag nem jól áll, a vezér igen dúlt kedélyállapotban van. –
Cassio a kendőt, amelyet szállásán talált, kedvesének, az érte epekedő kis
lotyónak, Biancának adja, hogy mintáit másolja le.
IV.
FELVONÁS
Jago folytatja ármányos
játékát: a már amúgy is vérig zaklatott mórnak azt hazudja, Cassio bevallotta
neki, sőt kérkedett vele, hogy Desdemona a szeretője. Othello epilepsziás
rohamban összeesik. Épp ekkor jön Cassio. Jago elküldi, de azzal, hogy
rövidesen jöjjön vissza. Mikor Othello magához tér, ráveszi, hogy rejtezzék el,
s lesse ki, hallgassa ki, hogyan beszél Cassio a hódításáról. A visszatérő
Cassiótól Jago Bianca felől érdeklődik, ezt azonban a rejtekben Othello nem
hallja, csak a gúnyos és megvető kacagást, amit ő feleségére vonatkoztat. Annak
is tanúja lesz, hogy jön Bianca, és a keszkenőt visszaadja Cassiónak. Ezek után
megérik benne az elhatározás: még az éjjel megöli „parázna” asszonyát. Mérget
kér zászlósától, de az azt ajánlja, hogy inkább fojtsa meg Desdemonát az
ágyban, amelyben vétkezett. – Velencéből gálya érkezett; a tanács küldöttét s
egyben rokonát, Lodovicót Desdemona vezeti ura elé. Míg férj a tanács levelét
olvassa, Desdemona Lodovico kérdéseire felelve szót ejt Cassio lefokozásáról
is, és mikor megtudja a küldöttől, hogy Velence a férjét visszarendeli, és
Cassiót nevezi ki helyette Ciprus kormányzójává, az asszony örömének ad hangot.
Othello ismételten ráförmed feleségére, s végül dühében tajtékozta meg is üti
és elzavarja. Lodovico igen megütközik, ám hiába kéri a vezért, hogy
engesztelje ki asszonyát.
Othello előbb
Emiliát faggatja, aki bizonykodik, hogy asszonya a megtestesült tisztaság, ám a
mór nem hisz neki, kerítőnek nevezi. Ezután maga Desdemona utasítja vissza
méltósággal és szelíd kétségbeeséssel ura képtelen vádjait, de Othello lelkét
már úgy áthatotta a méreg, hogy neki sem képes hinni. – Jagónak is elpanaszolja
a lesújtott asszony, hogy milyen gyanú érte. Ádáz ellensége nagy sajnálkozást
mutat, szidja az aljas gazembert, aki ilyen rágalmakat eszelt ki, és azzal
nyugtatja Desdemonát, hogy a vezért az államügyek zaklatták fel. – Rodrigo
háborogva vonja kérdőre Jagót, miért nem sikerült még megnyernie számára a
vágyott asszonyt, amikor annyi ékszert és más drágaságot küldött már neki
általa, amennyi egy apáca erényét is megrendíteni. Fenyegetőzik, hogy magával
az asszonnyal beszél mert gyanítja, hogy cimborája rútul becsapja őt. Jago
kivédi ezt a fenyegetést, és azzal szédíti a balga embert, hogy immár a siker
kapujában áll, csak a „vetélytársat”, Cassiót kell láb alól eltennie. Ezzel
egyszersmind elejét veszi, hogy a mór visszatérjen Velencébe, ahová a tanács
rendelte. Biztatására Rodrigo rááll, hogy éjszaka az utcán meglesse és orvul
ledöfje a Biancától hazatérő Cassiót; Jago ígéri, hogy ő is ott lesz a
közelben, és segít, ha kell.
Véget ér a velencei
küldöttség tiszteletére adott vacsora. Othello aludni küldi feleségét. Lefekvés
előtt Desdemona megkéri Emiliát, hogy a nászéji ágyneművel ágyazzon, majd
baljós érzések között hajtja álomra a fejét.
V.
FELVONÁS
Rodrigo az éji utcán
meglesi és megtámadja Cassiót, de tőre kicsorbul annak sodronyingén, ő viszont
derekas szúrást kap a megtámadottól. Jago orvul Cassio lábára vág kardjával, s
eltűnik a sötétben. A sebében fetrengő Cassiót meglátja a hazatérő Othello, és
elégedetten nyugtázza, hogy „híve” az utasítás szerint járt el. – A két
sebesült jajveszékelésére előjön Lodovico és a követség egy másik tagja,
Gratiano, majd megjelenik Jago is, aki nagy sajnálkozást mutat Cassio sebe
láttán,. A haldokló Rodrigót színlelt felháborodással aljas orvgyilkosnak
szidja, és egy túrdöféssel elnémítja, majd erélyesen intézkedik, hogy a
sebesült Cassiót kötözzék be és egy hordszéken vigyék el.
Othello alva találja
az ágyon Desdemonát. Csókkal felébreszti, és bűnbánatra szólítja fel, mert
lelkét nem akarja testével együtt megölni. Desdemona most fogja csak fel
helyzetét, kétségbeesetten hangoztatja, hogy ártatlan, de ezzel csak éleszti
ura haragját, míg végül az megfojtja. – Emilia zörget a zárt ajtón, a Cassio elleni
merénylet hírét hozza. Meghallva úrnője utolsó szavait, szörnyű gyanúja támad,
fellármázza a palotát. Othello hangoztatja, hogy jogosan büntette a hűtlen
asszonyt. Jagót nevezi meg mint tanúját. Emilia most már mindent ért, leleplezi
férjét mint a szörnyű cselszövény kitervelőjét, rávall a keszkenő dolgában is.
Jago megpróbálja elhallgattatni, majd leszúrja és elmenekül. Hamar elfogják s
visszahozzák; előkerül Cassio is, majd a levelek, amelyeket Rodrigónál
találtak, s teljes fény derül Jago ármányos tetteire, ő viszont megtagad minden
választ ezek oka felől. Othello összeomlik, s látva már, mily kincset dobott el
magától, kardját önnön szívébe döfi, Desdemona testére omlik, és egy
búcsúcsókkal leheli ki lelkét.
Tótfalusi István
Tótfalusi István
(Forrás:
77 híres dráma 60-84. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése