(Tíz elbeszélés, Bolyai Akadémia. 1942.)
Tatay Sándornak első novelláskötete (Jelek a Porban) idestova három esztendeje jelent meg, mégpedig, sajnos, nagyon megtépázott állapotban: a fővárosi hivatásos szellemellenőr pornográfiának minősítette írónk csokonais zamatú humorát. Mindazonáltal maradt annyi a kötetben, amennyiből Tatay Sándor megismerésére és megkedvelésére még futotta, sőt olyan érdeklődést és várakozást plántál az emberbe, amilyent novelláskötet csak ritkán szokott. Mert kétségtelenül éreztük: Tatayra a novellának új vérrel való megtöltésében fontos szerep vár. Volt ebben a kötetben néhány keményen kötött, biztos vonalú írás, amely a stílus hellyel-közzel való lazasága ellenére is megcsillantotta a műfaj rehabilitásának kedvét az esztéta-novellák elburjánzása miatt novella-ellenessé vált olvasóban. Terjengősség, tárgytalan nyúlósság, századeleji irodalmi argot helyett kerekdedséget, tárgyi gazdagságot és plasztikus nyelvi készséges mutatott.
Második novelláskötetében – hívei igazolására – csak jó tulajdonságait hozta tovább; a gyarlóságok szerencsésen lemaradtak. Ebben a gyűjteményben tisztán, éles világításban áll elénk Tatay Sándor írói karaktere. Kettős arcú író: az egyiken a nagyorrú emberek kaján vigyorgása; a másikon a férfiarcon átütő gyermekarcocska félelmes szorongása. Ugyanaz a két arc, melyet már az első kötetben is ott éreztünk; egyik az erényőr erkölcsi érzékét felháborító Amphiteátrumból, másik a Valaki kapar c. nyomasztó gyermekkori történetből káprázott felénk. Az emitt megütött kettős alaphangot zengeti tovább, úgyannyira, hogy őj kötetének anyaga nagyjából eszerint osztható két csoportra: borzongató és szívderítő novellákra. Nem tudjuk megmondani, melyik csoport erősebb, melyik áll hozzánk közelebb.
Mindjárt első novellája, a Nagy park helyén, mely a maga nemében valóságos mestermű, a neurotikus légkörteremtés folytán az olvasó izgulását a legteljesebb együttszorongássá fokozza. Ebbe a csoportba vonhatók szociális, vagy más szóval. Emberbarát inspirációjú írásai is (Álmos délután, Disznóölés), melyekből könnyű kiérezni az egyetlen lehetséges írói állásfoglalást: mindig a gyengék – de az igazán gyengék! – oldalán! Előbbiben elért egyszerűséggel, megjátszott részrehajlatlansággal mondja el, hogy a falu honoráciorjai: a bíró-jegyző-közgyám hármasság, Isten nagyobb dicsőségére, miként fogat ki minden vagyonkájából egy félkegyelmű testvérpárt. Csak a végén, egy mesteri utolsó akkorddal árulja el pártállását: „Ment a két ember, akinek nem volt egy talpalatnyi földje sem… A nap már olyan alacsonyan járt, hogy talpuk alá tűzdelte sugarait, mintha fel akarná emelni őket. Meztelen lábukkal olyan halkan léptek, szinte lebegtek, mint két angyal”. Íme, ezzel az aptoheozis-szerű képpel kárpótolja a szegény abajdag testvérpárt, akiknek sorsát a község vezetősége két párti ultimáriás közt végérvényesen eligazította.
De a középosztály is megkapja a magáét. Aki az Elpattan a húr és A betű öl című novellákat elolvassa, megtudhatja belőlük, hogy a szerző legfennebb csak annyira és addig tagja a középosztálynak, amennyire és ameddig az anyagismeret megköveteli. Írásainak visszatérő alakja egy minden jel szerint hereéletű öregedő ficsúr, aki pecsétgyűrűjével, ezüstfejű sétapálcájával nők körül legyeskedik, hisz a pénz mindenhatóságában s az emberek tanácsos úrnak szólítják (így emlegeti az író is) – pedig a „tanácsos” egyáltalán nem is tanácsos: az író ezzel a címmel csak a nyugdíj felé, vagy már nyugdíjban totyogó, megelégedett nyárspolgár iránti ellenszenvét akarja kifejezni. Amikor így karikíroz, tollát nem kisebb mester, mint Daumier vezérli.
Legterjedelmesebb elbeszélése, a Füstleány, krúdys hangulatot idéz. A népi és polgári irodalom találkozásán álló Tataynak ez és a címadó novella a két legpolgáribb írása; bizonyítják, hogy az erős bidermájes hatásokat felszívott Dunántúl szülöttjétől egyáltalán nem áll távol ez a nyugatias hagyomány. Nem lenne csuda, ha a Füstleányra, erre a remek zenei és színpadi hatásokra alkalmas, legendaszerű históriára, felfigyelnének az operaházi emberek s belőle balettet teremtenének!
Mivel rögzíti belénk Tatay Sándor novelláinak hangulatát? Először is nyersanyagának, témáinak romantikusan eredeti voltával (hősei közt nemcsak a kéményseprőt, a félkegyelműt, de az állami ítélet végrehajtót is megtaláljuk) másodsorban szín- és ízkeverésével, mely az igazi tatayság mesterjegye. A rongyos-mocskos félkegyelmű ölébe beleülteti a jegyzőék hófehér angora macskáját, sőt az „ütődött ember” bajszát is megnyalatja. Mi itt a hatás? Az olvasó nem az emberi arcot óvná a macskától, hanem fordítva, az emberi arctól a finom, tiszta macskát! A Füstleány pedig – ex abrupto – így kezdődik: „Ki látott már kéményseprőt hófehér ágyban aludni, Én láttam…” Íme, megint az előbb érzékeltetett csípős ellentétesség. Azonkívül ért hozzá, mint kell hiteles megfigyeléseket állítani a hangulatkeltés szolgálatába. Az iménti félkegyelmű lábára „valósággal cipőt festett a piszok”. A Háborús estében (melynek magja ennyi. A hóttéhes orosz fogoly undorral köpi ki a sárgás, émelyítően édes meleg tejet s ezzel akaratlanul is igazolja, veréstől menti meg a szorongatott fiúcskát, akivel, pár perccel azelőtt, erőnek erejével akarták megitatni) így jelenteti meg a passzív ősét, a torzonborz orosz fogolyt: „Egy katona állt az ajtóban. Feje körül az acélkék téli este, vállán a hold kiflije”. Ihol végül egy metafora, mellyel bizonyítja, hogy ősei nem hiába töltötték életük legemelkedettebb perceit dunántúli falucskák szószékein: „… a cigány már horkolt s az üvegfúvó az álom búráját dagasztotta fáradt tüdejével.”
A felsorolt megfigyelések birtokában mertük már elöljáróba megkockáztatni Tatay fontos szerepéről vallott nézetünket. Aki ilyen sok jó tulajdonsággal rendelkezik, az igenis képes az élményt (az eredeti megfigyelést, az átélt és nem adoptált emlékeket, álmokat) szóbűvöléssel, mondatfüzérekkel pótló esztéta-irodalommal szemben, az úr 1943. esztendejében is, Budapesten is, eredeti, élvezhető és maradandó elbeszéléseket alkotni.
ENYEDI ZSOLT
Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése