KEDVES a szegényember szerelme, mint a februári cinke. Bogáncsmagon is elél s felesel a télnek; az ember teremtette nyomorúságnak. Jókedvű, csintalan s aztán szapora nagyon. Észre sem veszik s már hárman vannak. Így voltak hát ők is majdnem egy esztendeig, mindég egymáson a kezük… Az öregasszonyt sokszor ette meg a penész, mit tudnak egymásnak annyit örvendezni nyakukon a sok nyomorúsággal. Morgolódott örökké, mint a sokat járó malom: - Na két bolond, na! – csúfolta ki őket s pusmogott mérgesen, mint szi8lvaíz a tűzön. A fia már azt is ráfogta nevetősen: - Biztosan irigyli, azért… Látszik, hogy régen volt pár hónapos asszony, elszokott már a jótól, mint öreg macska a cérnagomolyától…
De az egy mézes esztendő el sem telt egészen s ők is már hárman voltak. Lett akkora fiúk, hogy az már fiú volt. Apja, mint a jóféle kakas járkált nagy kevélyen. -Megér öt leánkát! – dicsekedett véle. – Eszi meg az anyját, olyan egy jóétű, - mondta nagy kacagva. – De eheti is bátran, van annak teje bőven. Hat macskát el tudna tartani mellette, annyi van… De szívja is úgy, ne féléj, hogy csurog le kétoldalt, mert abból lesz egy ember! - hencegte mindenkinek.
Csak hát az öregasszony lehűtötte hamar:
- Az emberséget máma nem szálában mérik… -mondta neki mérgesen. – Hanem, kinek amivel pótolja az apja, avval… - s legyintett elbiggyenve.
- Na majd ő kipótolja! – ágált az elején, de lassanként megpendült benne is a félés s hovatovább aztán mind jobban megpendült…
- Mennyit tud kárálni! – hallgatta az anyját egyre mérgesebben. -. S a baj, hogy igaza van… - ismerte el végül maga is savanyúan. – Napszámjáró tarisznyával a fia emberségét ő ugyan pótolhatja – keseredett el aztán egészen. – Avval az annyi lehet, amennyi az apja, nagygazdák kapcája…
De hát az egyik este?…
- Legalább egy tehenünk, ha volna!… - kezdi el Ida is, a felesége nagy sóhajtva.
- De okos vagy, hallod! – esett neki rosszul. – Adott volna apád! De egy malacot sem adott – kezdte hánytorgatni az apósa szegénységét.
- Akkor mért vettél el, ha egyszer kúdus voltam! – sírt el magát Ida. – Lám, te hány tehenet hozták?!… - vágott vissza az urának keserűen.
S evvel aztán megvolt az első háborúság.
Volt ugyan közöttük eddig is bakalódás, de csak olyanféle, mint májusban az eső, hogy jobban szagosodjék tőle a piros rózsa, de ettől tövise nőtt s bokrosódott szúrósan. A végné aztán már alig fértek a tövisektől…
Az öregasszony kellett lecsitítsa őket:
-Ha csak tehént akarsz, neked a legkönnyebb, - mondta a menyének. – Szegődj el dajkának, azt megfizetik, ne félj. Tejed van jó bőven, megfogadnak hamar. Pál Amáli is úgy tett s onnan most a félhold, s amért elhajtotta házából az ura? Nem mindenki viseli ki magát, mint Pál Amáli, s aztán legalább egy tinócskát spórolhatsz – hadarta egyfolytában. – Nekem ugyan mindegy – nyomta meg a vállát. – Ti tudjátok, mit s hogy, csak hát szerelemből ki a fene él meg! – mondta ki mérgesen s avval otthagyta őket.
Azok ott maradtak, s közöttük a tinó.
Hallgattak nagyokat s lestek egyik a másra, hogy ki kezeli hamarébb a békülést.
Végre is az ember, hogy madarat rebbentsen, elkezdett búsulni akarattal. Támasztotta fejét s gomolygott magában, akár a nehéz idő. Hát nem is bírta ki sokáig az asszony.
- Ne izélj na, mit izélsz?!… - kezdte vigasztalni. – Valahogy mindég volt, mit ölöd úgy magad?… Mert igaza van biza anyádnak, annak van, aki kapar – mondta ki a végén.
Az ura csak legyintett, hogy: kutya ez a világ…
Az asszony újra kezdte:
- S mért ne szegődjék el? Hogy sose legyen semmink?!… Legalább egy borjunk, ahogy anyád mondja, - elszegődök bizén! – mondta ki kereken.
- Hogy kiviseljed magad, mint Pál Amáli, úgyé?… - nézte meg az ember féloldalról.
- Rám fognád, énreám?… Összetennél véle! – haragudott Ida, hogy lobogott a hangja.
S majdnem összevesztek most már Pál Amálin.
Na de hát éjfélre, mikor a viola nyit, mégis csak megbékéltek. Sze olyankor mi fontos, hogy tinót etessenek fenével, vagy hogy a viola nyíljék?… -Megegyeztek kedvesen s aludtak rája egyet. Igen csakhogy másnap azt kezdték észrevenni, hogy lelegelte biza a tinó a violákat… S a harmadik nap aztán már csak azt furcsállták, hogy mit is tudtak azon annyit osztozódni s azt vitatták most már, hogy milyent vegyenek inkább, tarkát vagy fehéret. S úgy elseje felé elindult aztán Ida, hogy beálljon dajkának. Ura is vele ment, ő vitte a fiút s a szegődésnél is ott volt.
Kapva kaptak Idán, hamar megfogadták. Egy orvos fogadta meg s annak a felesége. Ők is azok voltak, tavalyi házasok. A szép kicsi asszonynak nem volt egy szikra teje, üvegből etette addig a kicsi fiát.
Jó emberek voltak, igazi jó emberek. Nem alkudtak semmit, megadták egy szóra, amit Idáék kértek. Csak annyit kötöttek ki, hogy megvizsgálják Idát, mert az egy dajkánál igen nagyon fontos. Meg is vizsgálta az orvos, ahogy hazaértek. A felesége addig mind csak azt siratta, hogy mért nincs neki teje…
- Van Idának bőven – vigasztalta az ura. – Nem kell már búsulni – mondta s hogy megfogadják szívesen. – Csak izé, hogy is mondja, van még egy kikötése… - nézett aztán rájuk s küldte k a két asszonyt, hogy azt csak az embernek tudja most megmondani.
Annak megmondta aztán.
De alig is várta Ida, hogy ketten maradjanak az urával.
- Mit mondott, mit akar?… - kérdezte kíváncsian.
- Ott né, bolondságot!… - kacagott az ember. – Hogy aztán hagyjak békét neked, mert elromlik a tejed s fél, hogy megsínyli majd a kicsi úrfi hasa. – S hogy ő köti magát ehhez, mert – azt mondta, - ami biztos, biztos, aztán ha akarjuk, inkább megpótolja a béred. Bolondság na… - legyintett. -. Fő, hogy tinó legyen! – nézett rá Idára, aki pirosodott, mint nyáron szokta a pipacs.
De még csak azután pirulhatott Ida. Az öreg nagysága is evvel állott elé, aki a doktor úr anyja volt: - Ahhoz tartsák maguk, amit a fiam mondott! – intette Idát szigorúan. Nem mondja, jöhet az ura, amikor csak akar, s megnézheti a fiát, de Isten őrizzen, hogy egyébre gondoljanak!…
Ida restelkedett, hogy miket fognak rájuk, de aztán gondolta: - mind csak beszéljetek, fő, hogy tinó legyen, a többi, az uram fontos…
S jó dolga lett aztán, sze úgy élt, ahogy soha. Mindég etették volna s amennyit csak akart. Nagy csupor kávékat, jó darab húsokat s még dolgozni sem engedték soha. De ki is pofosodott a kicsi úrfi hamar s ki az ő fia is még jobban…
Az első havi bérét is kiadták előre s alig várta urát, hogy dicsekedjen vele. Jött is az két hét múlta.
Jött egy kicsit félszegül s nyújtotta a kezét, mint legénykorában szokta.
A konyhában ültek le, ottan megkínálta valami szült hússal. De az csak csipegette szégyenlősen. Az öregebb nagysága mindegyre csak rájuk nyitotta az ajtót, ha volt miért, ha nem. Egyszer mikor kiment, az ember nagy komolyan azt mondja Idának:
- Olyanformán látom, hogy vizitába jöttem, s eszembe jut anyád, Isten nyugosztalja!… Téged őriz, ejsze… - vágott az ajtó felé.
Ida csak kacagott mint tavasszal a gerle. – Legyél most is ügyes… - biztatta az urát.
Annak a szemében már villant az ügyesség, csak hát bejött újra oda az öregasszony.
De azért a kapuban, mikor búcsúzkodtak, kezdte maga felé húzni ám az asszonyt.
- Ne izélj, meglássák! – ijedt hátra Ida s dugta hamar magát be a kapu mögé.
- Nézz oda, bolondra! – veresedett el az ura. – Nem eszlek meg, mit félsz?… - lett mérges hirtelen. – Maradj hát magadnak! – mondta. Aztán csak megfordult s elment nagy mérgesen.
Nézhetett utána az asszony megijedve, s törhette a fejét, hogy vajon ezt mi lelte.
De hát két hét múlva újra jött az ura. Nem sokat beszélt most, csak ott ült késő estig. A öreg nagysága már nem győzte pillogtatni. De amikor felállt, hogy Na Ida, kísérj ki!… - ki szökött hamarébb, ha nem az öregasszony, hogy: ne, mert ő kikíséri. – Idusnak szoptatni kell… - mondta.
Az ember csak megnézte, hogy parázslott a szeme. Majdnem szólt valamit, de inkább csak lenyelte. Idát is megnézte haragosan,s avval kiment onnan, hogy csattant egyet az ajtó.
De két nap múlva aztán ki jön el Idához, hát újra csak az ura. Szelíden, mint a bárány s kedvesen, mint a messziről jött gyermek. Még kora délután eljött s ült ott nagy kedvesen, csak éppen, hogy feszengett ültiben. Egyszer aztán feláll s azt mondja nagy komolyan:
- Kísérjél el Ida, egy darabig legalább…
Ida megnézte gyáván, de aztán csak elkísérte.
Az öreg nagysága a kapuba is kiment s úgy nézett utánuk, hogy nyúlott meg a nyaka.
- Hadd el, immár nézhet! – kacagta az ember s hívta hamar az asszonyt, hogy jöjjön még egy cseppet…
Ida ment kacagva, de egyszer aztán megállt.
- Na most immár menjél, eleget kisértelek…
Az ura is megállt s kezdte nézni a földet, mintha egyéb nem is lenne ott látnivaló
- Nahát akkor, szerusz! – próbált köszönni Ida, de mert az nem mozdult, ő sem tudott menni.
Az ember akkor csak ránézett szigorúan.
- Eridj na, mit állasz, vagy azt hiszed, fogok még futkosni utánad?!… Azt te rosszul hiszed s megbánod még, ne félj!
Avval csak megfordult s úgy elindult onnan, hogy az ijedt Ida alig tudta utolérni.
- Meg vagy bolondulva!… - támadt rá sírósan. – Hát nem a tinó a fontos?… Vagy azt hiszed, nekem könnyű?… Sze már azt sem tudom, mit tudjak csinálni?… - kezdett el sírni keservesen.
- Ne izélj na, mit izélsz!… - ijedt meg most az ura. – Hát szóltam én valamit?… Még mit nem fognál reám! – szégyellte el magát hirtelen. – Csak aztán meg ne bánd, mondtam!… - lett újra mérges nagyon.
S álltak ott hallgatva egy darabig mind a ketten.
- Nahát akkor szerusz! – köszönt végre el az ember s vissza sem nézett, úgy elment Ida mellől.
Szegény Ida meg mit csináljon. Folytak a könnyei, ha akarta, ha nem. Alig látta az utat visszafelé.
- Jaj, hogy a szegénynek az se legyen szabad! – gondolta keserűen. – Mert kellett nekem tinó!… - törölte meg a szemét. S aztán csak azt várta, hogy jöjjön még az ura, hogy beszélhessen vele most immár komolyan.
De az biza elmaradt, nem jött vagy három hétig. Akkor is csak úgy né, tessék-lássék módra. Éppen hogy csak leült s már indult is, hogy menjen. S kerülte a szemét Idának. Az most bújt volna hozzá, de most már ő kezdte, hogy: fontosabb a tinó… s hogy né a vén nagysága…
S mind gyérebben járkált be Idához, mert – sok a dolog – mondta.
S azután már a híre jött el hamarébb, hogy – járja a kertek alját s hogy látták Amálival, - hordozták a jó szót a jószívű asszonyok.
Törölhette Ida éjszakákat a szemét, hogy mi lesz most Istenem!… Vergődött, gyötrődött, addig, míg egy vasárnap nem bírta ki tovább. Nem szólt ő senkinek,m ég kendőt sem kötött, csak ki hamar a házból. Még a kicsi fiát is ott hagyta aludva a kicsi úrfi mellett. Estig úgyis megtér, gondolta ki bátran s mint akit kergetnek indult meg hazafelé.
Ment aztán, igyekezett. Mire a faluig ért, szúrt a két oldala, hogy alig tudott lépni. De valahogy már kezdte restelleni azt is, hogy így hazabolondult majd mindent ok nélkül. – Mit szól majd az ura, hogy beállt gyermek nélkül s lehet nem is igaz, amit rája fogtak, csak őtet bolondítsák… s jaj, hát a doktor úrék?!… Még megéri, elcsapják s akkor ne félj tinó!… - okolta maga magát. A falu elején került a kertek alá, hogy meg ne lássa senki, sze ki tudja mit gondolna…
Ahogy aztán leért az ő kertjük végéhez, hát igen furcsát látott.
Ura kint volt a kertben s rázta az almafát, a korán érő almát, az édeset. A fa ágai között meg fenn volt Pál Amáli, a szomszéd Pál Amáli s visongott nagyokat. Egy kézzel kapaszkodott, a más kezével pedig fogta a piros szoknyát s szorította maga köré…
- Mit nézek na, mit nézel,megdoblak almával! – kacagott befelé burukkolva.
De az ő ura csak nézett úgy felfelé, hogy fehérlett a foga:
- Gyere vegyelek le, mert lerázlak, bizonisten! – ígérte kacagósan.
Amáli egy cseppet lejjebb dugta a lábát, de mikor az nyúlt fel, visszakapta hamar.
- Kéne ugyé?… Hadd el! – Este akkor mi lesz?… - nevette csúfolódva, s rejtette maga alá, takarta el ügyesen.
- Né, inkább béhunyom s nem nézlek, csak gyere… - ígérte az ember s mézes volt a hangja, hogy azt nem lehetett kibírni…
Idának nem lehetett.
Elindult feléjük, de mint a keserűség.
- Szégyentelen, az vagy! – kiáltozta sírva s nekiment az urának éktelen haragjában. Mint a dühös macska, kösmölte, karmolászta…
A meg mit csináljon hirtelen-szégyenében: tűrte s csitította, hogy – ne bolondulj, Ida!… Jaj, az istenedet! – káromkodott aztán, mikor már a haját kezdte tépdesni Ida…
Már a piros szoknya a túlsó kertben villant s ő még mindég küzdött az asszony körmeivel. Megütni restellte, de dühös szégyenében megfogta a kezét hogy mindjárt felsikoltott:
- Eressz el, szégyentelen! Hallod, hogy eressz el! – kiáltozott Ida, míg el merte engedni valahogy.
- Még mit nem fognál reám, nézz oda bolondra!… Mit izélsz itt vélem?… - próbálta békíteni… - De ha te engemet borjúkötelen tartasz… - mondta ki hirtelen. – Sze én sem vagyok fából…
Ida sírt mellette, hogy rázkódott a válla.
- Ne izélj na, hallod?… - kérlelte meg az ura –, vagy tán azt akarod, hogy örökké haragudjál?… Ülsz még egy hónapot s megvesszük a tinót is… Aztán nekem sem kell, ne félj már édesalma… - próbálta vigasztalni.
Ida meg mit csináljon nem sírhat, míg a világ… Telt el az idő is, az úrfit szoptatni kéne, a kicsi fia is ott van, nem ülhet itt estig…
Szipogott még egy darabig, de aztán csak elindult az urával visszafelé.
S két hónapra reá megvették a tinót, serkent ki a szarva, egy akkorát. De hát szegény Ida nem tudott már annak szíviből örvendeni. Ő már csak annyit tudott s azt behunyt szemmel tudta: ami volt, az elmúlt, a bolondságnak letelt s ami ezután jön, az már csak kínlódás.
Jaj, mert kedves bizony a szegényember szerelme, csak elrontja azt hamar az emberteremtette nyomorúság.
Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése