Balázs Béla: Énekszövegek

I.

Erdő mélyén szövődik az este.

Haza megyek, mert anyám keresne.

Eressz el, eressz el.

Alkony vére csurog a mezőre.

Véres lesz a cipőd sarka tőle.

Ne menj el, ne menj el.

Halovány hold süt az éjszakába.

Édesanyád öltözködik gyászba.

Eridj már, eridj már.

Erdő mélyén hálót szőtt az este.

Nem megyek el innen, ha küldesz se.

Mindegy már, mindegy már.

II.

Fehér vízirózsát fontam a hajadba,

Mert sötét éjszaka fekete hajad.

Kiviszlek a tóra, barna ladikomba,

Mert olyan szomorú, néma vagy magad.

Nem kérdem meg ki vagy, nem kérdem meg mi fáj,

Ma leltelek, holnap eleresztelek.

Ülj szembe és nézz rám. Mint búvár a gyöngyöt,

Fekete szemedben könnyet keresek.

Behajtunk a nádba. :Várj, míg feljő a hold,

Akkor majd add ide halovány kezed.

Ha az ezüst rózsa kinyílik a tóba,

Legszebbik mesémet mesélem neked.

III.

Borul az éjszaka. Elborul az élet.

Nem érzem a közelt; érzek messzeséget.

Árnyék, árnyék, árnyék ami köröttem volt.

De odafent messze csillagos a mennybolt

Messze, messze.

Borul az éjszaka. Elborul a lelkem.

Nem látom már ami világos volt bennem.

Magos csillagokról száll alá az álom.

Valamire vágyom, valahová vágyom.

Messze, messze.

Borul az éjszaka. Oldódnak a láncok.

Felemelnek lágyan fekete hullámok.

Amibe fogództam mindent eleresztek.

Hol vagytok, hol vagytok, kik engem szerettek?

Messze, messze.

(Forrás: Balázs Béla: A vándor énekel – Versek és novellák  75-77. old. – Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Radnóti Sándor – Magyar Helikon 1975.)