Alig jött világra,
lett a gyermek árva.
Nőve, cseperedve
apját kérdezgette:
„Apám, kedves apám,
hol van édesanyám?”
„Alszik anyád, fekszik,
föl sem is ébresztik.
Fekszik temetőben,
kapu közelében.”
Hogy megtudta tőle,
ment a temetőbe.
Földet tűvel ásta,
ujjal kaparászta.
Leásott a sírba,
csak elfakadt sírva:
„Szólalj, anyám, hallod,
hadd hallom a hangod!”
„Szólna anyád, szólna,
száját göröngy nyomja,
szívén nehéz szikla,
föld alá szorítja.
Menj haza apádhoz,
menj az új anyádhoz!”
„Haj, az csak mostohám,
de nem édesanyám!
Ha kenyerem adja,
kétszer megforgatja.
Amikor te szelted,
vajjal meg is kented!
Hajam, mikor fésül,
iszamos a vértől.
Mikor te fésültél,
meg is ölelgettél!
Lábam mosogatja:
a dézsához csapja.
Mikor te mosdattál,
meg is csókolgattál!
Hogyha mossa ingem,
átkoz-gyaláz engem.
Amikor te mostál,
dalt is dúdolgattál!”
„Eridj haza, lelkem,
éretted kell mennem.
Várj reggelre engem.”
Hazament a gyermek,
üldögélt, kesergett.
„Apám, kedves apám,
látom édesanyám!
Ott jő az ösvényen
talpig gyolcs fehérben!”
„Hallgass, Uramisten!
Hiszen anyád nincsen!
Aluszik az mélyen
temető földjében!”
„Sírj, apám, sirassál,
koporsót hozassál!
Lelkem Istenemhez,
testem jó szülémhez,
anyám mellé dűljön,
szíve hadd örüljön!”
Este lefektették,
reggel beszentelték,
harmadnap temették.
(Ford.: Rab Zsuzsa)
(Forrás: Cseh költők antológiája 53-54. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése