Darja Fjodorowna Wjasemskaja grófnő diáklány volt. De nem ama rosszul fésült, sovány sápadtak közül való, akik ijedt szürke madarakként húszával bújnak össze egy kis hónapos szobában, hogy ne kelljen fűteniök és akik éjjeli szobranjékban halovány ajakkal vad szónoklatokat mondanak az agrárszociálizmus teóriájának némely árnyalatain veszekedvén, mint a kofák.
Darja Fjodorownának külön lakosztálya volt Berlin egyik legelőkelőbb penziójában. Férjét, akivel formális házasságot kötött, hogy külföldre utazhassék, útiköltséggel Párisba küldte és hírét sem hallotta azóta. Darja nem érintkezett forradalmár honfitársaival és sértően unott arcot vágott, ha az ember szociális problémákról beszélt. Darja Paquin-toiletteket hordott, francia regényeket és angol verseket olvasott. Én is Simmel művészetfilozófiai szemináriumában ismerkedtem meg vele.
Mégis: lakásának modernségét kincses tatár fegyverek és ritka szamarkandi szőnyegek színezték meg. Mégis: a kacér párizsi toilettek gyenge termetén mintha bizánci talárokká merevedtek volna és ha Huysmansról beszélt is vagy Swinburne-ről, mintha egy tibeti aszkéta szavai csendültek volna át monoton hangján. Semmiben sem volt hasonlatos honfitársaihoz és mégis, soha emberből olyan illata fajta-őserőknek nem áradt felém, mint az ő márványfehér hűvös-érzéki, fáradt szürkeszemű arcából, az ő furcsa, lassú mozdulataiból, melyek oly soká tartottak, hogy saját életét élve, mint misztikus táncformák leváltak a környezetükről. Nem modern szentpétervári diáklány volt Darja. Bojár nő volt, a moszkvai fejedelemség idejéből való. Órák hosszat ült mozdulatlanul arany tatár pajzsa alatt. Tamara volt ő!
- Darja Fjodorowna – mondottam neki végre – szeretem magát.
Ő pedig pilláit sem rezdítvén, felelte:
- Kellemes lehet szeretni. Kivált oly lelkien zavartalanul, mint ahogy maga engem szeretni fog holnaptól fogva, mivel hogy holnap elutazom.
- Elutazik?! És holnap már? Óh, Darja Fjodorowna!
- Az ember jön-megy. És most legalább van itt valakim, aki nem fog elfelejteni.
Száraz tárgyilagossággal mondta, melyre nem volt mit felelni. Hát hallgattunk megint.
- Mire gondol most? – kérdeztem végül gyáva reménykedéssel.
- Spiritiszta dolgokra. Arra, hogy milyen szomorú lehet, ha egy léleknek nincs senkije a földön, akihez hazajárjon. És hogy mi emberek talán nem is tudjuk, hogy miáltal adódik lehetősége annak, hogy valakivel még találkozzunk.
Volt e különös szavakban vagy talán csak fáradt hangjában, ahogy mondta, valami nyugtalanító, amit nem értettem.
- Darja Fjodorowna, elkísérhetem? A határig csak, persze.
Akkor kis selyemtáskája után nyúlt, mely a dívány sarkában feküdt. (Ideges keze lassan fúrta át magát a levegőn, mint sűrű fátylakon.) Egy cédulát vett ki belőle és átnyújtotta nekem.
- A Platzkarte-ja – mondta.
- Óh, Darja, hát tudta, hogy el fogom kísérni?
- Nem. Ilyet nem szabad tudni. Én mindig megveszem a szomszédos helyet is ha utazom.
Ott ült arany tatár pajzsa alatt és út hozzá nem vezetett. És mégis: valami rémlett ki belőle, mint halk sírás egy toronyból.
Az alexandrowói D-vonat tele volt. Mi is hatan ültünk a szakaszban. Egy poseni német kereskedő a feleségével. Ezeken valami furcsa aggodalmas szorgosság tükröződött. Biztosan nagyon derék emberek voltak. Aztán volt ott még egy öreg orosz hölgy, gyönyörű hófehér hajú, aki igen polgári kövérsége ellenére is nagyon előkelőnek látszott. A túlsó sarokban pedig egy fiatalember ült. Rendkívül elegáns és parfümös. Holmi parkett-táncos lehetett egy orfeumban.
Keveset beszéltünk. A kelet-porosz tájak keserű pátosza, ahol minden fűszálat dacos embermunka karmolt ki a földből, ez a természettelen természet ráfeküdt lelkünkre.
Csak a parkett-táncos őrizte meg teljes vitalitását. Monoklit biggyesztett a szemére és a legszemtelenebb módon fixírozta Darját. Ő nyilván észre sem vette, mert kinézett az ablakon. Különben is lassú mozdulatai mintha kiemelték volna az őt környékező teret a közös térből. Mert a vasúti kocsiban is úgy ült ő, mint arany pajzsa alatt. Engem azonban rövidesen elfutott a méreg és megkérdeztem súgva Darját, hogy tanítsam-e tisztességre a parkett-táncost. Csak egy gőgös tekintettel felelt, melyben világosan olvasható volt, hogy kikéri magának, hogy valaki őt védelmezze, mert ő meg tudja magát védeni, ha szükség van rá. De észrevettem, hogy az öreg orosz hölgy megfigyelte ezt a kis jelenetet és nyilván meg is értette, mert szép kék szemei különös anyai részvéttel csüggtek Darja fehér arcán, hogy – úgy éreztem – evvel a nézéssel szinte társaságunkhoz csatlakozott. De úgy látszik, a parkett-táncos is észrevett valamit, mert egész leplezetlen pimasz mosoly ült arcára, úgy hogy mégis éppen fel akartam ugrani, mikor belépett a kalauz.
- A jegyeket kérem, uraim, hölgyeim – dörögte a jóindulatú brandenburgi óriás.
Erre nagy mozgalom támadt. Táskákat húzgáltak elő, pénztárcákat nyitogatták. A brandenburgi köszönt és éppen menni akart, mikor a parkett-táncos, aki közben felállt és valamennyi zsebét izgatottan kipakolta, elkezdett kiabálni:
- Kérem, kérem, kérem! Elveszett a tárcám! Elveszett, kérem!
A derék óriás hőkölt, aztán azt mondta: „Ej, no de ilyet. Biztosan kihullott a zsebéből. Hát ha elveszett, hát majd megkeressük. Azért ne essünk le a székről. Mi?” El is kezdte mindjárt hatalmas lábával végigtapogatni a padlót. A poseni házaspár szintén felugrott.
- Meg fogjuk mi azt találni, meg, meg. Hiszen itt kell lennie. Hallatlan, hogy hogy elbújik néha egy ilyen vacak. De pénzzel nem lehet tréfálni kérem. Csak rendesen, rendszeresen, jól keresni kérem.
És mind a ketten forró buzgalommal, négykézláb mászkáltak az ülések alá. Engem is magával ragadott a nagy izgalom és tapogatni kezdtem magam körül az ülést. Csak a fehérhajú öreg nő ült tovább is mozdulatlanul és Darja, aki úgy nézett ki az ablakon, mintha nem is hallotta volna, mi történik.
Azonban a pénztárca nem került elő. A parkett-táncos egyre izgatottabban kiabált: „Kérem szépen”. A jó brandenburgi azt mondta: „Ej, ej” és a két poseni úgy vélte, hogy a pénzzel nem lehet tréfálni.
Akkor a parkett-táncos alázatosan siránkozó hangon, melynek valami furcsa csúfolkodó íze volt, így szólt: „Rendkívül sajnálom, roppantul kínos nekem az eset, deminden pénzem a tárcámban volt és roppantul sajnálom, igazán, de kénytelen vagyok a hölgyeket és urakat felkérni és a kalauz urat felkérni, hogy útitáskáikat nyissák ki.”
Alig hallotta ezt a két poseni, mikor is a becsületesség szilaj lelkesedésével vetették magukat csomagjaikra és diadalittasan oldozni kezdették azokat, a hideg csirkesültet is kirakva a bársonyülésre. Az öreg hölgy meg se mozdult. Darja azonban felállt, két kis alumínium-kulcsot vett ki a tárcájából, szó nélkül átadta a kalauznak és kiment a folyosóra. Utána mentem.
- Nem bírom ezt az utálatos lármát – mondta odakint. Aztán különös izzású nézéssel nézett a szemembe és azt kérdezte:
- Fél a kísértetektől?
- Már tegnap beszélt róluk. De én nem hiszek kísértetekben – feleltem zavartan és elfogódva hangjának sohse hallott indulatától.
- Nagyon megijedne, ha az én szellemem tanítaná meg hinni?
- Tréfál, Darja Fjodorowna? Játszani akar velem?
Darja szemei elfénytelenedtek.
- Szerettem volna, ha gyorsabban felelt volna, mert nekem vissza kell mennem. Nagy a léghuzat.
Arca megint gőgös és hideg és fehér volt. Összefogta sálját vállain és belépett a fülkébe.
A kalauz éppen az ő ezüstveretű kis bőrtáskája fölé hajolt. A két poseni várakozón meredt az óriás hátára. A parkett-táncos lábujjhegyre állt, meglepően elkomolyodva, egész elváltozott tőle az arca. Az öreg hölgy azonban éppoly mozdulatlanul ült, mint elébb, szinte nyugtalanító volt már. A lakat csikorgott és nem akart kinyílni. Belém zilált a gondolat, hogy az az ormótlan paraszt mocskos tenyérrel turkálni fog Darja finom holmija között.
Egyszerre csak megmozdult az öreg hölgy és hirtelen lehajolva, közvetlen az én lábam elé nyúlt, hogy hátra léptem.
- Itt van a pénztárcája – mondta hangosan, szinte gorombán.
Mindenki odanézett. Az öreg hölgy kezében tényleg egy pénztárca volt. Japán bőrből készült finom női tárca.
- Hol volt, hol? – kiáltozták a poseniek boldogan. – Lehetetlen!
- Ej, ej – mondta a brandenburgi -, hogy nem láttuk ezt?
- Én is csodálkoztam.
- Az én pénztárcám?... – kérdezte a parkett-táncos vontatva és óvatosan.
- Az én pénztárcám? – és nem nyúlt utána.
- Igenis az öné, hát kié volna – mondta az öreg hölgy ingerülten. – Hát nézze meg.
Azzal kinyitotta a tárcát. Összehajtogatott szűzrubeles bankók fodrozódtak ki belőle.
- Ah... óh... persze az én pénztárcám. A parkett-táncos mosolygott. – Köszönöm... persze, persze. – Remegett a keze, mikor átvette.
- Bizony, pénzzel nem lehet tréfálni – mondták elégülten a poseniak. Az öreg hölgy megint mozdulatlanul és némán ült a helyén. A parkett-táncos pedig villámgyors mozdulattal csúsztatta zsebébe a tárcát, mint egy zsebtolvaj és a dörmögő brandenburgi után kiment a fülkéből. Akkor már fékezett is a vonat. Alexandrowóban voltunk. Megfogtam Darja kis angol kézitáskáját és kiszálltunk. Kábult voltam. A zsivaj a fülkében, Darja különös szavai és hogy íme már a határhoz értünk és el fogunk válni örökre. És nem is készülhettem rá. Mint a holdkóros úgy jártam az emberek közt. Akkor látom, hogy Darja hirtelen megáll, azután a tömegen átfurakodva, megszólít valakit. Az az előkelő kövér hölgy volt. Megcsókolják egymást. Aztán visszajön hozzám. Néhány másodpercig tartott az egész. Darja szeme könnyes volt. Sohase láttam még sírni és nem tudtam volna könnyet képzelni hideg szürke szemeibe. De úgyis minden olyan volt, mintha álmodnék és semmin se csodálkoztam.
Aztán a vasúti vendéglő egy homályos sarkában ültünk. Talán egy óra is elmúlt. Egy szót se szóltunk. Nehéz, tompa fájásba süppedtem. Mintha már rég elvált volna, réges-régen hosszú nehéz évekkel ezelőtt és most ott ülnék egyedül valami idegen pályaudvaron és látnám Darját, Darja kísértetét mellettem ülni némán. Felriadtam.
- Darja – mondtam – hiszek már szellemekben. – Rám nézett némán, meleg jó szemekkel.
- Darja – mondtam mert érthetetlen félelem vágott belém... – Darja, szólj hozzám, hogy ne féljek a kísértetektől. Mondj valamit. Ne fakadjanak gyötrő titkok sarkam nyomán. Darja, én nem tudtam, hogy sírni is tudsz. Darja, ki volt az az öreg asszony?
- Nem tudom – felelte Darja elgondolkodva. – Hálás voltam neki azért, hogy annak az úrnak a tárcáját idejekorán megtalálta. Mert neked, kedves, nagyon kellemetlen lett volna, ha a kalauz meglátta volna ezt:
Avval kissé kinyitotta az angol kézitáskát, mely mellette állt a padon. Öt vastag rézcsövet láttam benne vattába pakolva.
Ekrazit bombák voltak.
Darja Fjodorowna Wjasemskaja elpirult kedves mosollyal, mint egy szégyenlős gyerek.
(Forrás: Balázs Béla: A vándor énekel – Versek és novellák 272-278. old. – Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Radnóti Sándor – Magyar Helikon 1975.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése