Szelídgesztenyefám – ha már így nevezik
termése után – mért ne lehetne szelíd?
Ahogy a porondról nézői közé ért
bajnok se fitogtatja – mutatja fölényét,
hallgatagon magasul a márgaszín égre
októberi, csillagos, zöld terebélye.
Májusban, ahol még barkás rigya csüngött,
mennyi szurtos rajkó feszegeti ingét,
s pottyan ki belőle egyik a másik után,
végigcsúszva fenékkel az ág levél-zsaluján.
Van, amelyik egyből tűnődve repül le
ejtőernyősként a könnyű magházzal a fűre.
Ez a bölcseje, burka; ez a csupa-tüske
ránőtt, mint sásra az él, vagy bőre a sünre.
Ennyit megtesz a fa, ha termésire gondol.
(Úgy hívják mifelénk, hogy a gesztenye-fondor.)
Villámra se néz, nyugodt, mint aki ráér,
de védi gyümölcsét, amelyben egyre tovább ál.
Egyszer a nap süt, majd meg az őszi eső ver,
s úszik a sok pici csónak ezer evezővel.
Megindul az árban a khároni csónak,
neki a tavaszig vezető zuhogónak.
És állnak a fák a horhosi rőt utakon;
mind félelmes erő s mégis derűs nyugalom
Ha juttat valamit, ezt testálja reám
ez a fondorosan suhogó szelídgesztenyefám.
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 62-63. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése