Nevem úgy volta homlokomra vésve,
mint a leprások tűzvörös pecsétje,
oly lángolón, oly olthatatlanul,
egy volt e név akkor a pusztulással,
az ítélettel és a kínhalállal,
s együtt futottunk bonthatatlanul.
Volt álnevem és volt hamis papírom,
hogy elkerüljem rég megásott sírom,
volt álruhám és ál-apám, anyám
nem egy, de sok és mind levedlett rólam,
míg az űzetés zegzugait róttam
dúlt életem legszörnyűbb korszakán.
Tanulnom kellett, új meg új családfát;
levegyék rólam nevem szörnyű átkát,
s takargattam tűzfoltos homlokom,
hiába volt, a jel átsütött rajta,
és futnom kellett úttalan utakra
újra meg újra égő romokon.
S míg szolgáltam cselédként, ismeretlen,
egyszer egy név hangzott el közelemben,
az én szegény, elátkozott nevem,
s úgy hatott, mint egy nagy telitalálat,
fölrobbantotta számomra a házat,
s nem volt ott többé nékem menhelyem.
Most már szabad kimondani, mint régen,
de sokszor még eláll a szívverésem,
mikor nevemet hallom hangzani,
véremben forr még a beoltott méreg,
sebhelyeim fölizzanak és égnek,
mint a világ parázsló sarkai.
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése