Nem volt erőm eddig még írni róla,
az iszonyattól lelkem összetört.
Csak kérdeztem: hogy tudtad nézni, Ember,
hogy tudta mindezt hordani a föld?
Úgy éreztem, ha szólani akarnék,
vér buggyanna a számon szó helyett,
vagy láng lövellne, emberi szavakkal
e szörnyűségről szólni nem lehet.
Szavak és jelzők mind már elkopottak,
nincs hasonlat, és nincsen fogalom,
semmit se mond, ha százszor is leírom,
hogy. irtózat, iszonyat, borzalom!
Ha azt mondom, hogy állati, kegyetlen,
megsértek vele minden állatot,
nem szült a föld az emberhez hasonló
rettenetes, elfajzott állatot.
Egyik szemében ott lapul a gyilkos,
másik szeme az égnek kancsalít,
beletörölné Isten köntösébe
vértől csöpögő, hosszú karmait,
bűntársul hívná Őt, a Láthatatlant,
égi és földi törvényt emleget,
de él a bűn, és vádol olthatatlan,
a föld nem nyugszik, ember nem felejt!
Öklendve hányja ki a föld magából,
amit nem tudott megemészteni,
átvették már a vádat az ügyésztől
a meggyilkoltak kadáverei,
övék a szó, a vád és az ítélet,
bennük a szó, mit élő nem talál,
sebek kiáltják, dermedt csönd sikoltja,
és csontujjával írja a halál!
Nem nézhetünk most már egymás szemébe,
mert aki él, vádlott vagy vádoló!
Köztünk a bűn, és köztünk a megáradt,
fölgerjedtmélyű, dühös vérfolyó,
s nem csillapul, s nem tűr hidat a hátán,
míg él a bűn, s bűntetlen, aki ölt,
nem tűrik élők, nem tűrik a halottak,
s nem nyugszik addig ember és a föld!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése