Már egyre halkul évünk szívverése,
pár perce van még, aztán elmerül,
belesimul az évek tengerébe,
hol évmilliók árnya szenderül.
De ez az év nem vész el az időben,
mint annyi más év szürkén, jeltelen,
mert napjainkban találkoztak a népek,
s szóltak egymáshoz minden nyelveken.
A föld kicsiny lett, szülöttje óriási,
karja átéri már e sártekét,
titkok tárulnak, s meg lehet csodálni
a mindenség atomnyi részletét:
az ősi szikrát börtönébe zárva,
mely mint a föld gigászi szelleme
szolgál vagy öl... vigyázzunk, ránk ne törjön,
föl ne lázadjon újra ereje.
S most elbúcsúzunk tőled fáradt évünk,
mikor te eltűnsz, megjelen az új!
Mint tiszta csillag fölragyog az éjben,
s ránkmosolyog még makulátlanul,
s egymást keresik minden messzeségek,
hol értelem él s érző szív dobog...
Új esztendőre készülnek a népek
és földünk is jobb kor felé forog!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése