Ha sorsomat elgondolom,
töprengek: mit jelent,
hogy versben izzom s érzem át
a végest, végtelent?
Talán bölcsőmnél egykoron
két párka megjelent.
Mint a mesékben írva van,
két tündér szállt oda,
az egyik szép, a másik rút,
mint gonosz mostoha,
az egyik szólt: - Élj boldogan!
A másik szólt: - Soha!
Bölcsőmnél így viaskodott
két párka, így lehet,
hogy egyiknek varázslata
megfogta lelkemet,
mérgezett tövist szúrt belém,
és szólt: írj verseket!
És átka bennem megfogant,
és nőtt, hogy nőttem én,
és mint ahogy a tej csorog
anyák dús kebelén,
lelkemből forrón, lázasan
csordult a költemény.
És fájt, mintha a véremet
szívná egy szörnyszülött,
dideregtem a nyár hevén,
és télben láz sütött,
a vers démonát hordtam én,
mint látnoki dühöt.
S hordom ma is, meg nem szűnőn,
örökké terhesen,
ó, hány vihart, hány lázadást
dajkáltam keblemen,
s a forradalom éneke
lángolt a nyelvemen.
Viseltem tüzes bélyegét
sok hosszú éven át,
hiába vert a vad vihar,
nem mosta el nyomát,
bármerre mentem, elkísért,
mint vádlottat a vád!
Akartam is, hogy így legyen,
mert nagy volt és mesés
a vérző milliók között
a vállalt szenvedés,
még akkor is, ha szívemen
ütött sebet a kés.
De élek még, és ajkamon
még él és zeng a dal,
szívemből szikrákat csihol
az új nagy viadal,
s aki harcol és énekel,
örökké fiatal.
Így éltem s élem életem
az idő tenyerén,
sorsom a dal, és tövisét
még ma is érzem én,
szívemből forrón, lázasan
csordul a költemény.
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése