Tavaly óta ajándékképpen élek,
poromnak sem szabadna lenni már,
úszhatnék, mint kis foszlány a Dunában,
hol zsákmányra a halak torka vár.
Feküdhetnék egy közös sírveremben,
vagy kiégett és szétszórt hamvaim
trágyázhatnák egy falu legelőjét
szép Germánia kies halmain.
Egy éve most, először jöttek értem,
s szegény pribékek nem találtak ott!
Mindössze néhány percet, hogyha késtek,
s az áldozat egérutat kapott;
kiléptem én a decemberi éjbe,
hol nem barangolt más, csupán a szél,
s nyilas őrszemek álltak prédalesben,
kiknek gyanús volt mind, aki csak él.
Sötétablakú házak közt osontam,
de jött a szél és hóvihart kavart,
s hogy üldözőim szeme elől rejtsen,
vállamra fehér hóköpenyt takart,
a gyilkosok födél alá húzódtak,
kutyát se vernek ki ily éjszakán,
csak én bolyongtam kint a téli széllel
egy éve most, mert nem volt már hazám!
Nem volt már hely, ahol fejem lehajtsam,
nem várt engem rokon vagy jóbarát,
a meggyalázott Budapest bezárta
előlem minden konok kapuját.
Mindegy volt már, hogy merre visz a lábam,
a szélre bíztam sorsomat, - vigyen!
s olyan volt, mintha kutyák marcangolnák,
az utcakövön, kitépett szívem.
Mert kedveseim képe jött elébem,
s kibuggyant könnyem arcomra fagyott.
- Élnek-e még? – sírt föl a kérdés bennem,
s lelkem akár a szélvész, jajgatott,
láttam őket százféle kínzatásban,
s a fölzaklatott, lázas képzelet
nem lépte túl, de még csak el sem érte
a valóság alkotta képeket.
Egy éve most! s azóta újra élünk,
de milliókból semmi sem maradt!
A föld gyomra megemésztette őket,
s húsukon híztak nagy, kövér halak,
fényes agyvelők szertefröcskölődtek
aknaszedés vagy puskatus alatt,
költők szívében megölték a verset,
s tudós főkben meghalt a gondolat.
Halál bujkál mibennünk, akik élünk,
halottak képét tükrözi szemünk,
éhenhalók merednek ránk a múltból,
s torkunkon akad falat kenyerünk,
haldoklók végső sóhaját leheljük,
s szívünk fölött csonthalmaz tornyosul,
nincs levegőnk, a halálgyárak füstje,
mint fojtó gáz, tüdőnkben megszorul.
Az életemet számonkéri tőlem
millió asszony, aki már nem él!
Kedveseimre rontó irigységgel
tekint a vad, tébolyult szenvedély,
mert élnek és a többiek halottak,
mert élek és a többi már halott,
mert lépteim rejtelmes őrizője
a halál percén menekvést adott!
Bocsássatok meg, millió halottak,
bocsássatok meg, özvegyek, anyák!
Fiam a tűzből tért vissza szívemre,
ott harcolt, hol a többi katonák,
lányom vad lángok között perzselődött,
és én is égtem, voltam üldözött,
de sorsunknak tán célja volt mivélünk,
életünk fölött azért őrködött.
Tavaly óta halottak helyett élek,
az életem többé már nem enyém!
A némák helyett kell most már beszélnem,
s az élőkért csillan bennem remény,
mert lássátok, a nap sugárszeméből
már újra hull szívünkre a mosoly
és újra serken, új világot épít
a széttaposott, szegény hangyaboly!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése