A fotelben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
egész közel a szemüket.
Félmeztelen helyezkedett el
s összekulcsolta a kezét.
Kis lába fázós élvezettel
nyúlt a földre, s szép volt, de szép.
Néztem, hogy röpdös a hajában
egy kis sárga sugár vidám
pillangóként s a mosolyában
s a keblén: légy a rózsafán.
Megcsókoltam finom bokáit.
Ő fölényesen kacagott;
hangja úgy trillázott, sokáig,
mint eltört üvegdarabok.
A kis láb ijedten húzódott
az ing alá: „No, ne bomolj!”
Ha megbocsátotta a csókot,
a gúnykacaj se volt komoly.
Szeme hogy dobogott szegényke,
amikor lezárta a szám!
Ő kényeskedve húzta félre
a fejét: „Ez sok, igazán!
Úgy látszik, jó lesz tudnod, úrfi…”
De csók következett megint,
s ő nem bírt többé haragudni
s nevetett, most már szív szerint…
Fotelemben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
közelre sóvár szemüket.
Ford.: Szabó Lőrinc
Forrás: A világirodalom legszebb versei – Az ókortól a XIX.
századig – Európa Könyvkiadó, Bp., 1966.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése