1.
A hűs, sötét habon, hol csillag alszik este,
fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,
lassan leng tova, bő fátylai közt lebegve.
S hallalik zengenek a messzi csaliton.
Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt
árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.
Ím ezredéve már, hogy szelíd tébolyának
borzong románcain az esti fuvalom.
Mellére szél simúl hűs csókkal és kibontja,
mint pártát, habokon hintázó fátyolát.
Vállára fűz borúl borzongva és zokogva,
s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.
Körötte suttogón a vízirózsa rebben.
Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb
ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.
S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.
2.
Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,
meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.
Mert füledbe a szél, amint betört a norvég
hegyek felől, a vad szabadságról dalolt.
Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,
merengő lelkeden furcsa zsivajjal át,
hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára
meghallotta szived a természet szavát.
Mert megtörte dühös hörgésével a tenger
oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,
s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel
némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.
Szabadság, vágy, egek: szegény őrült, mily álom!
Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.
Elfulladt a szavad a roppant látomáson.
-
S
a szörnyű Végtelen megölte kék szemed.
3.
S a költő szó: bolyongsz, csillagsugárban, este,
keresve, hol van a hajdan szedett virág:
s ő látta a vizen, fátylai közt lebegve,
mint nagy liliomot, fehér Oféliát.
Ford.: Rónay György
Forrás: A világirodalom legszebb versei – Az ókortól a XIX.
századig – Európa Könyvkiadó, Bp., 1966.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése