Sík Sándor : Egy karéj fekete kenyeret

Egy karéj fekete kenyeret

Szelnék elétek emberek.

Valamit adnék,

Valami meleget mutatnék:

Egy ember föltakart szivét.

Embernek ember: Úgy veszed a versem,

Ahogy született, suta-nyersen:

A szívemből most bújt ki éppen,

Azon puhán és melegében,

Mint ért tojásból vaksi kis csibék.

Embernek ember. Mit tegyek? -:

Húrosan született a lelkem,

És nem lehet nem énekelnem,

S már nem tudok más éneket.

Egykor kiálltam házam kapujába

S a lobogó látásokat,

Amiket láttam az égboltra írtan

És szürke szívem hamujába,

Világ elé ujjongtam, sírtam,

És ittam boldogan a testvérhangokat:

Velem örültek, sírtak ezerek:

Szép, drága, testvér, választott sereg!

De hol a többi testvér milliom?

Az én versem nem gyémántbillikom,

De forrásvízzel csorduló tenyér.

Nem úri ínyeket csiklandni jöttem:

A szó, amit szólni születtem,

Mindenki-falatja, fekete kenyér.

De ki ügyel a dalra,

Aki a kor zakatát hallja?

És ének és ige mire jó,

Ha meg nem hallja a millió,

És nem lesz tőle különb a világ?

Mire itt, jámbor, a te muzsikád?

Szirtfokon állok,

Fölöttem mozdulatlan ideálok,

Átnapsugárzók századokon,

Mellettem egy marék rokon, –

És messze lenn

Eszeveszett atléta gyanánt

Rohan a világ új fények iránt.

És nincs a futásban értelem.

Mégis, mégis: amíg a lelkem jajdul,

A szívem, a szívem utánuk sajdul.

Mégis, mégis: szép ez az őrült vágta

Az ismeretlen, égő pusztaságba.

Mégis: húz, húz közéjük valami:

Akarok utánuk kiáltani.

De boldog Isten, mit mondjak nekik?

Az igét, igémet kinevetik!

És mégis, enyém is ez az iramat!

Akarom, akarom: halljanak!

A szó lángnyelve kizúg belőlem,

Elperzseli az ajakamat.

Hát egyet mondok: magamat.

Nem mondok igent, nem mondok nemet:

Öletekbe dobom a szívemet.

Nincs benne semmi, csak szeretet,

Egyszerű, csendes, szürke szeretet.

Embernek ember szel itt kenyeret.

Kis szürke morzsák, kenyérszín szavak,

Csak menjetek,

Ne kérdezzetek, csak feleljetek!

Ne nézzétek, kit, csak öleljetek!

Ki tudja, szív még hány akad,

Aki megrezzen a testvéri szóra,

S egy félénk visszhang benne fölfakad,

És ráébred az örökkévalóra.