Naphosszat hull, szitál az eső
S kipeg-kopog az ablakon;
Egyhangú, csöndes kopogását
Csak hallgatom, csak hallgatom.
Koronkint rohamosra válik,
Csakúgy zuhog, csakúgy szakad;
Nézem az égből aláomló
Szürkés záporvonalakat.
S a hogy igy nézem, nézem őket
Gondolat nélkül, mereven:
Szivem egyszerre nagyot dobban
És könybe lábbad a szemem,
Oh, nincs vetésem s örömöm, hogy
Megkapja télvizét a mag:
Halottam van, halottam, a kit
Ez idők – eltorzitanak.
A földbe siető víz árján
Egy zord hajó száll: képzetem,
S elém tünik a csontig ázott,
Romlásnak induló tetem.
Elém – óh angyalom, óh drágám –
Testetlen, vézna tagjaid,
Szemeid bús ürege, melyet
A pusztulás rémesre nyit;
Azok az elfeketült ajkak,
Azok a szegény váz-kezek,
Alakod alaktalan árnya
Te roncscsá szilánkolt remek!
És nem vigasztal, hogy neked már
Mindegy: esős ég, napvilág, -
Ezerszer átérzem helyetted
A szenvedések iszonyát.
Az, a mi téged rombol, áztat
S átjárja dermedt tagjaid:
A záporos föld rőt iszapja
Behatol élő csontomig.
Az, a mi téged nyugtat, altat:
Lelkem’ kétségbe kergeti,
S szivem megérzi, fölszisszen, ha
Mozdulnak sírod férgei...
Forrás: Endrődi Sándor összegyűjtött
költeményei 1867-1897. II. kötet. Bp. az Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T.
kiadása 1898.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése