Magamban fekszem, várom, hogy te jössz,
Tudva, hogy már nem jöhetsz soha;
Mily furcsa türelem. Mindent legyőz,
Lomha víz követ, gondolatok sora.
Morzsolom, várva, éjjelem, napom.
Vak bűntudat egy élten át;
Bár nem tudom, de mégsem firtatom:
Milyen erő rak ily türelmet ránk.
Ha forró szűk úton visz a menet
Vihar után, mit csúszós vágy hozott,
Ha vársz; mi célja, értelme lehet?
De míg cellában rab remény kopog
Alagút végén napvilág motoz
Meglelem majd a fényes, hűs helyest.
(Ford.: Tóth Z. László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése