Török Sophie: Emlékezet játékai

Itt, mélyen a homlokom mögött egy élő ideg folyton csak reád

Figyel. Kikapcsolva az élet ritmusából, nem lát; nem hall, nem

Érez: csak reád figyel. S körüle nyüzsög, mint hangyaboly, életem száz

Apró nyűge. Idegen szavak törnek be agyamba, idegen akaratok,

Gondok motoznak, ezer unott tennivaló energiája rágódik

Zaklatott szívemen. De az az egy ideg folyton csak reád

Figyel. Magasan kifeszítve hitvány gondolatok árja fölött, mint óriás

Póznán zengő távíródrót közönyös búzatáblák fölött: úgy figyel, figyel.

Arcodat lesi, távoli kedves arcod, s ráveti képed lelkem tükrös

Lemezeire: szemed színét, kezed mozdulását, gyöngyös mosolyod

Édes izét, halk hangod zengését, rebbenő pilláid játékát, hajló

Vállad vonalát hajló lombok alatt. Képet, új képet, ezeret vetít

Egyre, - míg úgy megteltem veled, míg úgy elömlöttél bennem fájdalmas

Édesség! feszítve halvány ereimet, - hogy áradó lelkem

Kicsordított magából! Elszórt, szerteszórt, fűbe, virágba, szálló

Felhőbe; elszórt, szerteszórt, színekbe, szavakba, míg hang, szín, íz és

Zamat, fény és levegő mind te voltál! S betöltötted az egész

Világot. - Szerteszórtalak, elprédáltalak, fűnek, virágnak,

Csillagnak adtalak, s most nem lelek reád sehol! Hányom,

Dobálom emlékezetem salakját, pattanó ideggel idézem

Kedves arcodat: óh, szertefoszolsz, köddé omolsz, mint drága

Halottam sokszor idézett arca. Eltűntél, elvesztél, ezer

Szilánkra törtél, s rémülten eszmélek: már nem emlékszem

Reád! Milyen vagy? S döbbenek: ki vagy te? ki annyira

Húsomba égtél, s megváltoztattad fény és levegő izét, s nem

Emlékszem egyetlen szavadra! hangod, alakod eltűnt

Előlem. Kínlódva s izgatottan kereslek, keresem

Szilánkká tört arcod egész mosolyát! S felvillansz olykor, mint

Távoli villám, érezlek olykor, mint álombeli csók múló

Melegét. S néha tündöklő egészbe szökkensz röpke

Mozaik! S ragyogva állsz bűvölt szerelmem előtt. Óh, kedvesem! A nagy

Végtelenből varázsolod eggyé ezer arcodat! Hogy engem

Kicsiny halandót elkápráztass vele.