I.
Csendes álom karjain
Nyájas-édesen,
Szűz szemérme bájiban
Kisded-lány pihen.
Arczán rózsa, homlokán
Líliom virul,
Angyalok zenéje foly
Édes ajkrul.
Nincs szivében semmi vágy,
Nincs egy érzelem,
Melly csapongó szárnyain
Átkos bűnt terem.
Mást nem ismer szent erény
S Istenen kívül,
Benne minden gondolat
Ég felé röpül.
S míg felette boldogan
Anyja, elmereng,
S hálaihlett ajkain
Hő imája zeng. –
Fekhelyén őrangyala
Védni készen áll
Őt, ha rá baj és keserv
Vészborúja száll.
II.
A lányka felvirágzott,
És szíve tűkörén
Sugárzva fénydiszében
Leng még a szűz erény.
És vágyak nem dagasztják
Magasra a kebelt,
Fohászt – gyönyört keresve –
Csak ég felé emelt.
S habár az arcz varázsa-,
A csillogó szemek
Tüzére annyi ifjak
Körűle lejtenek;
És annyi csába szó zeng,
És annyi szem beszél
Álnok szerelmet, ő csak
Szent Istenének él.
S ha bűnös gondoolat jő;
Rebegve mond imát:
„O! hadd tovább vezérül
Eged védangyalát.
Az ő sugalma adjon
Nekem varázserőt,
Szilárdan visszaintni
A kába vakmerőt.” –
S a lány felett kibontva
Az angyal szárnyait,
E paizs alatt
megőrzi
Erény-virágait.
III.
Szerelmi eskü cseng egy ifju
Szinmézes ajkain,
Vad szenvedély tüzes fulánkja
Ég szemsugárain.
S a lány az eskü csábszavára
Hajolni, hinni kész,
Felette bár nehéz borúnak
Éjszárnyin leng a vész.
Az égi nemtő védsugalma
Elhal zajos szivén;
Magas trónjárul majd ledöntve
Az égbül szállt erény.
Mert térden esd bünös szerelmért
Az álnok esküvő,
S a lánynak kéjt, gyönyört özönben
Igér hizelgve ő.
És szól: „hűségem rendületlen,
Nem ismer az határt;
E lángoló kebel hevének
Idő és tér nem árt.
És nincs erő, nincs, melly eloltsa,
E sziv tüzérzetit!” –
S az égi nemtő zeng szomorgva;
’Leányka, o! ne hidd.’
De eltiporva mámorában
A szűzi érzeményt,
Mulandó kéjekért feláldoz
Ő Istent és erényt.
Örömrepesve a könyörgő
Kitárt karjára dül;
És rá az angyal tünt
reménynyel
Egébe felrepül.
IV.
A csalt leányka szétzuzott kebellel
Gyászos kereszt tövénél mond imát;
És gondredőzött arczait könyekben
Fürösztve, búsan tépi hajzatát.
És nagy szivének felriadt törelme,
Hogy szállna rá az ég magas kegyelme.
És esd: „ki véred ontád a kereszten,
Te üdvezítő Isten! légy kegyes;
S hervadva bár a szűz erény virága,
Szivem bocsánatot csak itt keres.
Csak itt talál irt vérező sebére;
Itt fényderűt az élet éjjelére.”
„Te voltál mindenem, te hő szerelmem;
S én percznyi kéjekért elhagytalak;
Feledve szent tökélyid fényvarázsát,
Volt szűmnek édesebb a sár-alak,
O! add, kegyelmed egy csöppét remélnem,
S ha nem, ne hagyj tovább e földön élnem!”
Igy esdekelt a gyász kereszt tövénél
Az álnok ifjutól megcsalt leány;
S a lelki kin borúja éjsötéten
Boronga vészborított homlokán.
S keservkönyűje megfagyott szemében,
Előszer öntve azt bús érzetében. –
S az úr, kinek szivében fogyhatatlan
Az áldás és könyör nagy tengere,
Az esdő lányra szent kegyét mosolygva,
Lön bánatában üdvös enyhszere.
Szivében szent erény kezdett virulni,
Hervadva melly többé nem fog lehullni.
S hogy a kisértet vészes ostromában
A bün ne födje el kegy hajnalát,
Erőt lehelve, ujra oldalánál
Lebegni érzi őrzőangyalát;
Ki őt, míg él, fogadva védölébe,
Szárnyin viendi Isten szent egébe.
Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten,
kiadja Emich Gusztáv 1845.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése