Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza I. kötet II. könyv 5-9. fejezet

V. FEJEZET

A pápai deák

Tanuló Pápán. – Évi eredmény. Tanulmányai. –Schiller, Claudius, Matthisson, Heine és Lenau. – Olvasmányai. – Működése a képzőtársaságban. – Mint szavaló. – Bíráló tag. – A borozó az Athenaeumban. – Színészek Pápán. – Érdeklődése Szathmáriné iránt. – Cikke a Regélő-ben. – Szín és való című költeménye. – Pápai élete. – Tanító Horváthéknál. – Lenke sírján c. költeménye. – Lakása. – Szokásai. – Adomák. – Barátai. – Kozma Sándor. – Lantay, Demjén, Ács Károly, Bárány Gusztáv, Kerkápoly, Kolmár József. – Barátsága Jókaival és Orlayval. – Pályadíjak a képzőtársaságban. – Örömünnep.

Petőfi könnyen megérthető csalódással hagyván el Pozsonyt, okt. közepe táján érkezett Pápára, hol egyenesen Tarczy Lajoshoz folyamodott, hogy fölvételét kieszközölje és egy tanítványhoz segítse. Tarczy csakugyan beajánlotta újból Horváth István ügyvédhez, kinek Lenke nevű leánykáját tanította, amiért kosztot és pár forint havi fizetést kapott.

Az iskolába, eltelt éveire tekintette, a VII-dik, logikai osztályba vették fel. Minthogy azonban a VI-dik osztálynak (költészeti) csak I-ső feléből volt s ebből is rossz tanjegyű bizonyítványa, a VI. osztály II-dik feléről egy fél év alatt vizsgálatot kelle tennie. A vizsgálatot 1842 kora tavaszán állotta ki egy Bárány Károly nevű tanulótársával, ki jeles volt ugyan a számtanban, de annál kevesebbet tudott a költészettanból, míg Petőfinél éppen fordítva volt az eset. Kölcsönös súgással próbáltak hát egymáson segíteni, mondja Orlay, de nem érthetvén meg jól a súgottakat, oly furcsa feleleteket adtak, hogy a tanárok nevetni kezdtek; de azért mindkettejöket átbocsátották.

Általában itt is mutatkozott régi hajlama, hogy sokat tanul, de csak azt, ami neki tetszik. A mértan és számtan iránt pedig különös ellenszenvet érzett; e tárgyak óráiról is el-elmaradozott. ezért egyszer egy egész napi fogságra ítélték négy más társával együtt; köztök volt Kozma Sándor* is. (* Jelenleg főügyész Budapesten. Ez az eset a II. félévben történt. Kozma az I. félévben nem tanult Pápán, különben egy osztályba jártak.) Az időt mulatságosan töltötték el, Petőfi hevenyében egy színdarabot tákolt össze Az öt jó madár c. a.; ezt aztán eljátszották. Az előadás színlapját ő maga a „carcer”, falára fölírta, hol évek múlva is látható volt. Némely tárgyakban hátramaradását az is okozta, hogy kóborlásai miatt osztályaiban korához képest hátra volt maradva s míg némely tantárgyban elébb volt mint bármelyik, a többiben nemigen volt kedve elmaradását pótolni. Különben is tanárai közül csak Tarczy Lajost szerette; a többi tárgyakat Farkasdi Károly segédtanár és Czibor Ferenc magánoktató adták elé, kik kevésbé tudtak hatni rá.

Ezért osztályzata nagyon vegyes. Mindkét félévben kitűnő a német és magyar nyelvből s a II. félévben a földrajzból. Az I. félévben jelese van a vegytan első feléből, első osztálya a mértan számtani részéből és deák literatúrából, első másodosztálya a görög nyelvből. A II. félévi osztályzata általában gyengébb: első osztályú a vegytan második feléből, első az utolsó közül a tértanból (háromszög mérés, kúpmetszetek), a gondolkodástanból és görög nyelvből s első-második osztályú a növényösméből. Az erkölcsben folyton első osztályú.* (* A költői pápai bizonyítványa a szerző pontos másolatában a következő:

Jegyzet: A sorszám rovatban az eltérő számok a különböző tárgyakból való sorszámot jelölik, t.i. Pápán akkoriban minden tanár külön anyakönyvet vezetett a saját tárgyaiból. kora eltérően van beírva az egyes anyakönyvekben. Így a többi rovatok is gyakran hibásan beírva. A tanulók száma az egyes anyakönyvekben változó 38-43 közt. (V. ö. Petőfi-Múz. V. -2-3. l. kiadva egész terjedelemben.)

Emellett kedvenc tárgyainak egész mohósággal esett neki s erre fölhasználta az iskola könyvtárát éppen úgy, mint magánosok megszerezhető könyveit. Kivált történelmi és költői műveket olvas magyarban, németben és latinban egyaránt. Németül olvassa a francia és angol költőket is fordításban. Schiller állandó olvasmánya most is; nem csak Gyermek a pataknál c. költeményét fordította le, hatása eredeti költeményein is meglátszik e korból; kivált a Tűnődés s az Ideál mutatják e befolyást. Nem éppen a legjobb tanulmány kezdő lírikusra; de ő nem is merült el benne nagyon.

Claudius és Matthisson, Lenau és Heine szintén olvasmányai közé tartoztak. Claudiustól A pór esti dala s Matthissontól Elégia c. fordításai maradtak ránk 1842-ből a képzőtársaság emlékkönyvében; azt talán népies tárgya, emezt a várromok iránti romantikus hajlama kedveltetvén meg vele. Heinétől ugyanez évből Hazatérés c. alatt maradt ránk egy fordítása s utóbb is éppen az ő művei voltak rá állandóbb hatással. Lenau-val kivált azért állott lelki rokonságban, mert a pusztáról s ennek jeleneteiből vette tárgyait; e tekintetben megelőzte a magyar költőket. Ezen kívül hatással lehetett rá költői nyelve s az a mód, amint képeit alkotja, t. i. nem az ember lelkiállapotait hasonlítja a természet jeleneteihez, hanem a természet-tüneményeit fogja föl az emberi lélek cselekvései gyanánt. A természetnek ez az élő, pantheistikus vagy inkább drámai képekben szemléltetése nem csak Lenau tulajdona, magyar népdalainkban is számos példa található rá s nem kétséges, hogy Petőfit a nép költészetével való közvetlen érintkezés már megismertette a költői szemlélet e tulajdonával. azonban más részről nem tagadható, hogy Lenau költészetében a képek e faja egyik lényeges vonás; nála ez új formákban, eredeti szemléletek alapján meglepő fordulatokban nyilatkozik s ennek Petőfire tett hatása csakugyan megállapítható.*  (* Bővebben Laban Ferdinánd: A prosopopoeia Lenaunál és befolyása Petőfire. Kolozsvár. 1882. Ebben az összevetés kiterjeszkedik az egyes mondásokra, költői képekre s a szemléletnek néha azonos módjára.) De megállapítható történetileg is, mert Orlay is mondja, hogy Lenaut és Heinét különösen kedvelte. Azonban mindamellett is Lenau hatása csak külső és jelentéktelen maradt. Jellemző, hogy Goethéről már ekkor azt mondta, hogy nincs szíve, ezért nem tett rá mélyebb hatást. E véleményét utóbb az Úti levelek-ben részletesebben ismételte; annál érdekesebb, ha már ekkor úgy gondolkozott.

Német olvasmányai már ebben az időben a francia nyelv tanulására is ösztönözték; de még kiválóbb eredmény nélkül. A magyar irodalomban pedig senki sem volt tanulótársai közül jártasabb, mint ő ; figyelme a jelentéktelenebb írókra is kiterjedt. Csokonait majdnem egészen könyv nélkül tudta, Gvadányit szintén; Vörösmarty és Bajza meg folyton példányképei maradtak. Érdekes adat az is, hogy midőn a képzőtársaságban elszavalta a Szalkay Máté Ólmos botok c. költeményét, senki sem tudta, hogy Gaal József írta; mindenki, Tarczy is, saját szerzeményének vélte.

Mindebből világos, hogy fejlődésére fontosabb volt ez évben a lelkét eltöltő tanulmányokban való magánszorgalma annál, mint amit az iskolában tanult. Ifjú korában nem volt gyümölcsözőbb éve ennél: itt válnak tanulmányai mélyebbekké és többoldalúakká. Ez időből ismert költeményeiben már kezd kibontakozni az utánzásból; egy páron határozott eredetiség s önálló egyéniség ömlik el; ezekben már szakít a divatos iránnyal.

Éppen ezért kiválóan fontos a képzőtársaságban kifejtett működése. A társaság elnöke, Tarczy Lajos tanár, alelnöke Eöry Szabó Sándor II. éves jogász, jegyzője Demjén Ferenc V. éves akadémiai hallgató volt. Ő mindjárt az első üléstől fogva, melyet nov. 7-én tartottak, szorgalmas tagja volt a társulatnak s az 55 ülés közül 19-en szerepelt a jegyzőkönyvek tanúskodása szerint. Munkássága három irányú: költeményeket olvas fel, szaval és bírál.* (* A képzőtársaságról legyen itt egy pár adat fölemlítve. A társaság 1840. nov. 25-én kezdte meg működését s működött 1841. Húsvétjáig. Ekkor ápr. 25-dikén újra megnyílt, alapszabályokat dolgoztatott ki, melyeket május 29-én elfogadott. Céljok volt „szavalás, dolgozatok s ezek bírálata által szellemi erejöket mívelni és nevelni”. Tagok lehettek az első felső osztálytól fogva (VII. osztály), de a jelesebb költészeti (VI.) osztályúak is. Minden társulati tag hat p. kr. beíratási díjt fizetett s egyszersmind kötelezett tagja volt az olvasótársaságnak is, és valóban ennek jegyzőkönyvében a „Részvényesek névsorá”-ban mindkét félévben ott találjuk Petrovics Sándor nevét, az I-ső félévben 53, a II-ban 24. sz. a., mint aki befizette a 30 kr. részvénydíjt (e félévben sajátkezű névírásában). Elnöke 1841. máj. 29-től Tarczy Lajos volt. A képzőtársaság nem nagy gonddal vezetett jegyzőkönyvei ma is megvannak; belőlök az adatokat szerző maga írta ki. Ki voltak ugyan adva többször; de pontosan egyszer sem. (V. ö. Halasy: Petőfi-reliquiák. Életképek. 1876. 154. szám. Eötvös Lajos: Petőfi pápai élete. Fővárosi Lapok. 1870. 262. sz. Halasy Aladár: Petőfi Pápán. U. o. 1877. 214. szám. Pontosan: Petőfi-Múzeum. 1892. 1. l.)

Mindjárt az első ülésen három költeményét olvasta fel: Tűnődés, Zsarnok, Eskü c. alatt, melyeket a II-dik ülésen (nov. 10.) Demjén Ferenc bírált meg a következőképpen: „Az elsőben költői nyelv, lírai érzelem található, melyért érdemkönyvre méltónak ítéltetett, a lírai egységet sértő kifejezés kiigazítása mellett. – A Zsarnok című s egy kényúr gaz érzelmeit festő költeménynek – mint drámai magánybeszédnek – dramatizálására utasíttatott a szerző. Az Eskü-ben egy Bacchus tisztelője hajthatatlan hűségű bajnokává esküszi magát a csapoknak, mely mű kivált kerekdedsége által figyelemre méltó: de mindemellett is csak az egyik részében elömlő póriasság letisztítása mellett ítéltetett érdemkönyvre méltónak.”

A három költemény közül az elsőt valóban kijavította, a XIV-dik ülésen felolvasván (jan. 16.), elfogadták s így aztán beírta az érdemkönyvbe;* a másik kettőt nem alakította át a bírálat értelmében s ma már ismeretlenek. (* Megjelent először Tűnődés c. a. Tavasz. Zsebkönyv. Pápán. 1845. 5. l. Homonnai álnévvel. A költőnek a pápai képzőtársulat érdemkönyvében a következő művei maradtak meg: Tűnődés, alája írva „Petrovics Sándor első éves deák” (104. l.),  Ifjú a pataknál (161. lap), Hazatérés (158. l.), Pórnak esti dala (159. lap), Elégia egy várrom fölött (162. l.), Tolvaj huszár (174. lap), Szín és való (183. l.), Lehel (192. l.), Vándordalok (195. l.), Ideál (196. l.). E költeményeket a költő mind saját kezűleg írta be. Azonban saját aláírását utóbb valaki (nem Petőfi, az írás egészen más) keresztül húzta s a költemények alá vagy ezt írta: „Homonnai”, vagy csak e két betűt: „A. B.” Mikor aztán a Tavasz zsebkönyvet kiadták, ezekből hét költeményt vettek be, melyek közül egy, a Pórnak esti dala A. B. jegy alatt, kettő, ú.m. a Tűnődés, Szín és való Homonnai név alatt négy, ú. m. Elégia egy várromon, Ideál, Tolvaj huszár, Lehel Petőfi Sándor név alatt jelent meg. Kitől eredtek az említett kihúzások, nem tudható, talán Demjén Ferenctől, ki 1844-45-ben a társaság elnöke volt s talán nem akarta, hogy egy név alatt aránylag oly sok költemény jelenjen meg.)

A XIX-dik ülésről (febr. 2.) azt olvassuk, hogy Petrovics Sándornak egy munkája bírálat végett Tóth Jánosnak adatott ki; de úgy a munka címe, mint a bírálat ismeretlen, a jegyzőkönyvekben nyoma sincs¹. (¹.        Valószínű, a zavaros és hiányos jegyzőkönyvet tekintve, hogy már ezen az ülésen bejelentette azt a három fordítást, melyeket Tóth János a XXVI-dik ülésen bírált meg, s csak ekkor olvasták fel őket vagy talán ekkor még egyszer felolvasták, hogy a bírálat érthetőbb legyen.) A XXVI-dik ülésen (febr. 27.) a következő fordításokat olvassa fel: Gyermek a pataknál Schillertől² (².  Schiller: Der Jüngling am Bache című költeménye. Megjelent először Vegyes Művek. III. kötet 214. lap.); A pór esti dala Claudiustól³ (³. Megjelent először Tavasz. 21. lap. A. B. jegy alatt.); Elégia Matthissontól⁴ (⁴U. o. 126. l. Petőfi Sándor név alatt.); Hazatérés Heine-től, melyekről a bíráló, Tóth János ezt mondta: „Mindez kevés igazítással érdemkönyvbe írható”, ami meg is történt. A XXX-dik ülésen (ápr. 20.) fölolvasta következő költeményeit: Kuruttyó c. balladát, Heliconi zarándok, Viszontlátás és Hattyúdal c. lírai költeményeit, melyek közül a bíráló Dömjén véleménye alapján: az „első kiigazítás végett visszaadatott, a második és harmadik műnek epigrammá dolgozása ajánltatott, az utolsó érdemkönyvre méltónak ítéltetett.” Petőfi azonban a bírálatnak nem vetette alája magát, sőt a Hattyúdal-t sem írta be az emlékkönyvbe s a négy költemény közül csak a Kuruttyó és a Heliconi zarándok* ismeretesek a Neumann Károlynak ajándékozott füzetből. (* A Neumann-féle füzetben Ujság c. alatt.) A XXXVII-dik ülésen (jún. 5.) Jolánta c. balladáját és Tolvaj huszárok* c. románcát olvasta fel, melyek közül Tóth István bírálata alapján az elsőt javítás végett visszaadták, a másodikat érdemkönyvre méltatták, hol meg is maradt; amaz ismeretlen. (* Megjelent először: Tavasz. 216. l. Petőfi Sándor név alatt.) Még a XLIX-dik ülésről olvassuk, hogy egy munkáját Jókainak adták ki bírálat végett, de a jegyzőkönyvben tovább nincs róla említés.

Mint szavaló, szintén többször szerepelt. A IV-dik ülésen (nov. 17.) Vörösmarty Petiké-jét szavalta. „Személyesítő szavalata, mond a bírálat, több helyen jó: de testtartása s taglejtése nem kielégítő.” Ezután soká nem szerepel, mert a XVIII-dik ülésen (jan. 30.) azt határozták, hogy úgy a munkákra, mint szavalatokra a gyűlés jelöli ki a tagokat, mely határozatnak nemigen vetette alá magát. ezért csak a XL-dik ülésről olvassuk, hogy önkéntes szavalásra ajánlkozott s a XLI-dik ülésen (jún. 19.) Szemere Bertalantól az Olympi Zeüszhez c. költeményt adta elé. A XLIV-dik ülésen szavalásra kijelöltetvén, a XLVII-diken (júl. 10.) a Szózat-tal áll elé, végre a XLIX-dik ülés határozatából a L-diken (júl. 20.) a Magánybeszéd-et szavalta el a Zaach nemzetség c. színműből (Vahot Imrétől).

Ezek közül legnagyobb hatást a Szózat-tal tett, melyre napokon át készült s pedig oly titokban, hogy ha csak az utcaajtó csikorgását hallotta, azonnal elhallgatott; nem akarta megmondani, mire készül, holott elébb mindig kikérte Orlay véleményét. Végre eljött az ülés s ő kiállott, „hosszúra nyúlt képpel, magából egy kiéhezett tót deákot alakítva, érzelgő hangon, tótos dialectussal” szavalta el a költeményt általános hahota közt s maga az elnöklő Tarczy is mulatságosnak találta. A jegyzőkönyv szerint előre bocsátotta: „labdacsúl azoknak, kiknek a színészi szavalástól gyomrok elromlott”. E kifejezéssel a fölebbi gyűlésben a szavalatról történt vitára célozott, egyszersmind az ellenkező véleményűek szavalatát akarta hanghordozásával s taglejtésével kigúnyolni; ezért, „mint a társaság tekintetével meg nem egyező tény, jegyzőkönyvileg megrovatni rendeltetett.” A többi szavalatairól nem tettek megjegyzéseket, általában azért nem tudtak előadásával megbarátkozni, mert túlságosan igyekezett egyéníteni, ún. színészies modorban adta elé a költeményt. Hangja ilyenkor, kivált ha egy kis pathos járult hozzá, eltompult s némi orrhangzással bírt; „volt benne valami gordonkaszerű búgás”.

Bírálói működése jelentéktelen volt s későn is kezdődött, csak 1842. máj. 29-én*; úgy látszik, annak hatása alatt, hogy pár nappal előbb, máj. 22-én A borozó c. költeménye megjelent az Athenaeum-ban. (* A XXXV-dik ülés jegyzőkönyvében ez olvasható: „Időközben a bíráló tagok száma hárommal megkevesedvén, a következő tagok választattak bírálókul: Gaal Péter, Jókai Móricz, Petrovics Sándor.”) Szabály levén, hogy minden új bíráló tag egy megnyitó beszédet tartson,* (* A XXIV. ülés határozata volt (febr. 20.), hogy minden új bíráló tag: „első fellépésekor egy kis értekezést tartozik olvasni, mely is minden bírálat nélkül érdemkönyvbe fog iratni”. Bíráló tag kilenc volt a két jegyzőn kívül, félévenként újra választva.) ő ezek unalmasságáról olvasott rövid elmefuttatást, mely az érdemkönyvben megmaradt.* (* 176. l. a költő kéziratában. Hibátlanul először kiadva Petőfi-Múzeum. VII. 38. l.)

Mindössze kétszer bírált: egyszer jún. 1-jén (XXXVI. ülés) Pap Dénes egy munkáját; de az eredmény ismeretlen; másodszor a XLIX-dik ülésen (júl. 17.) Horváth Ignác fordítását A középszerűről és fenségesről (Schillertől), melyben „nehány szó igazi jelentésére” figyelmeztette a fordítót. Ellenszenve a kritika iránt már ekkor nyilatkozott s ezért, bárha a megtiszteltetés jól esett, hogy ahol tehetség nincs, a kritika meg nem teremtheti; ahol pedig van, azt elkedvetlenítheti, sőt ha elég önállósága nincs, meg is semmisítheti. Ha rossz a mű, úgyis feledésbe merül; ha jó, nincs szüksége sem magasztalásra, sem megrovásra: örökéletű lesz anélkül is.* (* V. ö. Orlayt az id. helyen.)

Ebben az évben teljesedett az a hő vágya, hogy fölléphetett az irodalomban. Láttuk, hogy már Selmecen foglalkozott e gondolattal s utóbb is nem egyszer tudakozta Szeberényitől, „miképpen intézze a dolgot, hogy csak egy verse közöltessék valamelyik hírlapban.”* (* V. ö. Szeberényi: Néhány év Petőfi Sándor életéből. 9. l. és u. ő: Leleplezések. (Századunk. 1845. 251. l. Újból kiadva Petőfi-Múzeum. 1889.. 375. l.) Ugyanezt mondja Orlay is. Már 1841-ben, midőn tavasszal először járt Pápán, számos költeménye volt készen, melyeket Asszonyfán, Sopronban, katonáskodása és pápai időzése alatt írt. Ezeket csak erős emlékezetében őrizte, néha azonban nekiülvén, egy füzetbe összeírta, majd eltépte s némelyek kihagyásával, mások átdolgozásával újra leírta őket, számítgatva, hogy minő kötetke telnék ki belőlök. Láttuk, hogy Pozsonyban is 1841 őszén önálló füzet kiadására gondolt. Azonban a föllépés alkalma csak most jött meg s az sem mindjárt az első kísérletre.

Kozma Sándor ugyanis néha vidéki leveleket írt a Garay Regélő-jébe Leveldi név alatt; két ily levele 1842-ben is jelent meg benne, a pápai színtársulat előadásairól. Petőfi tudván ezt, felkérte őt, hogy három kiválasztott költeményét küldje be ajánlás mellett a Regélő-nek. Garay azonban sem ki nem adta, sem észrevételét nem közölte róluk, mi nagyon sértette a költő önérzetét. Ekkor Bajzának küldött fel titokban nehányat költeményei közül máj. 5-én a következő levél mellett:

Tekintetes Szerkesztő Úr! Ha csekély munkácskáim a megjelenésre érdemesek, kérem őket az Athenaeumban fölvenni. Gyenge erőmet továbbra is ajánlva vagyok a Tekintetes Szerkesztő Úrnak alázatos szolgája

Pápán, máj. 5. 1842.

Petrovich Sándor

tanuló.

E levelére rövid idő múlva a fölküldött versek közül A borozó megjelent máj. 22-én.* (* Athenaeum. 1842. 966. hasáb. A többi felküldött költemények a következők voltak: Dalforrás, Változó ízlés, Ideál és való. (Megjelentek először Vegyes művek. III. 210-214. l.) Ez volt első, nyomtatásban megjelent költeménye s ő maga is ettől számította írói pályáját. Ezért ezt fölvette költeményei gyűjteményébe, míg a többit, melyeket a képzőtársaság érdemkönyvbe iktatott, sőt az u. o. jutalmat nyert költeményét is mellőzte. A költő lelkesedése határtalan volt; gyönyörrel mutogatta barátainak s bosszankodva tette hozzá: „Íme mily nagy különbség van e két ember véleményében, Garay három versem közül, melyek mindegyik jobb volt ennél, egyet sem adott ki, s Bajza ebben is látott annyi érdemet, hogy kiadásra méltatta.”* (* Orlay id. helyen. Budapesti Szemle. XIX. 346. l. Orlay e szavai úgy tüntetik fel a dolgot, mintha a költő ezt az egyetlen költeményét küldte volna fel Bajzának. Ez nem áll. A levél szavai világosan többről szólnak.)  Jókainak pedig azt mondta: „Most már te se nyugodjál, míg tőled is meg nem jelenik valami.”

Elragadtatását költeménye megjelenésén többen rajzolják s ez egészen természetes volt. Az első vers és éppen az Athenaeum-ba, mely kiállta a szigorú Bajza bírálatát, - valami nagy dolog vala. Körülbelül annyit jelentett, mint a költői pályára való fölavatás s a költő annak is tartotta. Az Atnehaeum oly szépirodalmi tekintélynek tartatott akkor, minő utóbb sem volt egyetlen folyóirat vagy szépirodalmi lap sem nálunk.* (* V. ö. Gyulai: Vörösmarty élete. 185-6. lap.)

Annál érthetetlenebb az, amit Szeberényihez írt levelében olvasunk 1842. júl. 7-ről: „Nekem az Athenaeumban jött ki egy versem saját nevem alatt), azonban ez az első és utolsó vers, melyet tőlem lát a világ. Lemondok, barátom, a verselésről, le! ez a mai világban szegény embernek háládatlan egy mesterség, átkozott keveset hajt a konyhára; lemondok tehát és a prózához állok, barátom! mitől valaha annyira irtóztam.”

E pár sor valamely pillanatnyi elkeseredés nyilatkozata, nem hiányzik belőle az affectatio sem; nem is értette komolyan, amint a következés mutatja. Az bizonyos, hogy e verséért írói díjt nem kapott, az Athenaeum ritkán fizetett, nem is tehette; a nagy tekintélyű lapnak alig volt 300 előfizetője.

Kozma révén azonban a Regélő-be mégis írt pár sort. A Komáromi és Szákfi* (* Komáromi Fer. és Szákfi József) színtársulata t. i. 1842. május elejétől fogva Pápán tartott előadásokat, melynek egyik nőtagja, Szathmáriné iránt „mélyen érdeklődött”. Kozma a tagokkal gyorsan megismerkedhetett; mert nőtestvére, Bocsor István igazg. tanár neje, a művészet iránti tiszteletből gyakran meghítta ebédre a jelesebb tagokat; Kozma meg előadásaikról egy tárcát is írt a Regélőbe*. (* 1842. jún. 12.) Ez alkalommal Petőfi megkérte őt, hogy a Szathmárinéról szóló részt ő írhassa meg. E hely a következő: „Mindenek előtt említést érdemel Szathmáriné; játéka a fondor hercegnő szerepében (Egy pohár víz) teljesen kielégítő volt. Szathmárinét méltán üdvözöljük azon kevesek sorában, kiket honunkban a Múzsa anyaibb karokkal ölelt. Mindazáltal szavalásában  néha némi egyhangúság s ha hevesebb indulatokat akar kifejezni: a szavak elhadarása vehető észre. Szathmáriné Malboroughné, Burgundi Margit s Thisbe szerepében szigorúbb bírálókat is kielégített volna.”* (* Orlay, ki az id. helyen ezt az esetet elbeszéli, azt teszi hozzá, hogy „égig dicsőítő kifejezésekkel halmozta el”, mi, amint látható, nagy túlzás.)

Ebből az érdeklődésből kifolyólag, nem csak szorgalmasan látogatta az előadásokat, hanem megkérte Kozmát, hogy mutassa is be őt.

„Petőfi elfogulva és tisztelettel közeledett Thalia papjaihoz, írja Orlay, de kiábrándulva tért vissza, midőn a színpad hőseit a magánélet pongyolaságában alkalma volt megismerni. A Griff-vendéglő emeletének széles folyosóján először is szíve ünnepeltjével találkozott, ki meglehetős zilált alsóruhában épp akkor civakodott egy darab vajas kenyér miatt egyik színésznő társával. A két tisztelgő restellt a jelenlétök miatt félbe nem szakadt civódás tanúja lenne, s odább mentek avval a szándékkal, hogy Komáromit keresik fel. De mivel ez meg mélyen bele talált pillantani a kancsóba, s ily állapotában az éppen nála volt Bokor nevű tanulóval, ki később szintén színész lett, vad dulakodásba elegyedett, s Bokor már akkor Komáromi stilétjétől vérzett is, köszönés nélkül vonultak vissza s fölhagytak a további látogatási kísérlettel. A véletlen úgy akarta, hogy később, midőn hazafelé ballagott, értesült Petőfi, civakodásban talált ideáljának S. bérlővel szőtt viszonyáról is, leverten lépett be kis szobánkba s még aznap megírta Szín és való c. költeményét.”* (* Orlay id. helyen. 346. l. A költemény az év végén a képzőtársaság ballada-pályázatán jutalmat nyert. Megjelent először Tavasz. 57. l. Homonnai álnév alatt.)

Kortársai sok más érdekes adatot is tudnak elbeszélni a költő pápai életéből. Egyelőre Lantay Sándornál, soproni barátjánál lakott; utóbb, midőn Orlay megérkezett, ki az őszi sarak miatt M.-Berényből csak decemberre jött meg, együtt fogadtak egy meglehetős nagy szobát a ferenciek zárdájával szemben. Az élet, kivált míg Orlay pénze tartott, vidám vala s jobb sorsa következtében is kedélye derültebb, szelleme élénkebb lett; sok pajtásra akadt, kik őt egyszerűen „baká”-nak hívták.

Kedvezőbb helyzete azonban nem sokáig tartott, kis tanítványa, Lenke, már 1841. decemberében meghalt s a rendes koszttól és havi díjtól elesett. A lányka temetésére, mint egykor Vörösmarty a kis Perczel fiú halálára, költeményt írt Lenke sírján címmel s el is szavalta; s meghatott szülék a költő nyakába borulva köszönték meg.

Horváthnál másolt még ezután is, amiért díjazta; ebédre meg a kollégiumba járt be, hol Szijj György senior havi 6 váltó forintért a szegény tanulóknak ebédet adott.* (* Orlay említi, hogy midőn Pápáról eltávozott, egy havi díjjal adós maradt. Szijj György utóbb, mint már híres embertől, megkérte s ő kamatostól megküldte.) Eközben, mivel lakásuk távol feküdt s a nagy hideg miatt nehezen volt fűthető, a collegium tőszomszédságában béreltek ki egy keskeny, hosszú szobát egy német ajkú szabó házában. A szoba eredetileg folyosó volt s tehát oly keskeny, hogy az egymás végiben fekvő két ágy mellett csak egymás után menve sétálhattak; a megforduláskor aztán „a hátul menőnek kellett elöl indulnia.”

E kis szobácska azonban sok vidám diákot és boldog emlékű napot látott e télen.

„Itt építgettük jövendőnk ábrándvárait gyakran éjfélekig, írja Orlay, míg belefáradva, egyikünk vagy másikunk azon megjegyzésére: hogy talán már ideje volna aludni, az álom mámora elnémított bennünket.” Másrészt a jó barátok szűkebb körének ún. „kaszinó”-ja volt itt, kik az órák előtt vagy után örömest „eltanyáztak” vidám beszélgetésbe merülve, s ha kellett, a tanár érkezésére lesve.* (* A házat, melyben Petőfi e télen lakott, a képzőtársaság emléktáblával jelölte meg 1873 tavaszán, melyen e felirat olvasható: „Petőfi Sándor lakhelye 1841. Októbertől 1842. Augusztusig”. A ház akkor a Getz Vencelé volt. A szobába egy kis folyosóról lehet bemenni, külön bejárattal. Az egész 5 m hosszú s 2 m széles, egy ablakkal az utcára, a collegium régi épületétől jobbra a Főiskola-utcában.)

Petőfi itt is megtartotta azt a tulajdonát, hogy nem könnyen barátkozott; de aztán igazán szerette, akiket megszeretett s kedélyesen bánt velök; azonban kurtán elbánt azokkal, kiket nem szeretett, nyersen a tolakodókkal s visszautasítólag a tehetségtelenekkel, akik gyakran nem tudták a „szegény baka-diák” büszkeségének okát elképzelni.

Nyereségéről pár adomaszerű részletet mond el Orlay.

Egyszer a sár miatt csak egymás után lépegetve mehettek az iskola felé, a járókelők által taposott nyomdékokba lépdegélve. E helyzetben jő velök szembe K. Gábor nevű tanulótársuk, ki Orlay mellett elhaladt, de Petőfivel összeakadt, főleg mert szóba eredt vele.

-         Honnan jön? – kérdé ez.

-         A hátam megöl – feleli Petőfi nyersen.

-         És hová megy hát?

-         Az orrom elé – kiáltá indulatosan -, ha ön kitér az utamból.

Egy más alkalommal az iskola fekete tábláján a megidézettek közt volt az ő neve is. Míg olvassa, megszólítja egy tanuló:

-         Ugyan, miért idézik önt?

A költő végigmérte szemeivel a kérdezőt s szürke kis köpenyét szétvetve szólt:

-         Azért, mert köpenyemnek nincs bélése.

Megidéztetése ugyanis tandíjhátralék miatt történt. A röviden kifizetett tanulónak azonban nem fért fejébe a válasz s nevetve beszélte, hogy ez a bolond baka milyen feleletet adott, míg az okosabbak egyike meg nem magyarázta neki: „Ne hidd azt, több az esze ennek a bakának, mint neked; hanem poeta, a bélés alatt pénzt értett, mely neki nincs s valószínűleg valami tartozásért idézik.”

Különben is Pápán jellemének némely tulajdona, mint hevessége, föltétlen őszintesége,  mely a határon túl menve, gyakran nyerseséggé vált, élesebben kezd mutatkozni. E vonások távol tartották a nagyobb kört; amint neki kevesen tetszettek, kevesen bírták őt is megérteni és csak A borozó megjelenése sejteté a legtöbbel, hogy a szegényes öltöny alatt nem közönséges lélek lakik s akik nem közeledtek is hozzá, tisztelettel néztek rá.

Csak 5-6 tagból állt tehát kiválóan az a pajtás-kompánia, mely kis szobájokat látogatta, ifjú rajongással színezvén a határozatlan jövőt s melynek szenvedélye ugyanegy volt: a szabadság szeretete, az irodalom és művészet cultusa. A kör irányát leginkább Petőfi adta meg; ő volt a legidősebb és legtapasztaltabb; különben is szerette fölényt gyakorolni, miből nem csinált titkot; barátai pedig vagy eltűrték, vagy nem látszottak észrevenni s meghajoltak fényes tehetsége előtt.

E körhöz tartozott Kozma Sándor, ki az 1841/42. év II. felében ment Pápára. Ő Petőfit legelőször egy közös előadáson látta a nagyteremben, hol a három diákosztály tanulói mind együtt voltak mintegy 150-en. Sötétszürke, felhőkergető gallérköpenyegében, fején bakasipkával komoran ült a vidám zajongók közt; azonnal szemébe tűnt s vágyott ismeretségére, amit már órák után megkötött vele. Különös arca volt: „Rút, de nem közönséges, mogorva, mely búsító, leverő hatást gyakorol a nézőre, de nem gyűlöletes, nem visszautasító.”* (* Kozma S. A multból. (Nemzet. 1883. 83. szám, húsvéti melléklap.) Kozma egy osztályba járt a költővel.) A költő őt kivált nyílt jelleméért, lovagias modoráért szerette; emellett nagyvilági modorával szellemesség párosult, kellemesen és avatottan tudott bármi tárgyról beszélni vagy valamely nemes ügyért lelkesülni.* (* Orlay az id. helyen)

Folyton jó barátságban élt itt is a Sopronból ismert Lantay Sándorral, ki szintén osztálytársa s meleg, áldozatra kész barátja volt. Lantay vasszorgalommal tanult, minek utóbb áldozata is lett; németül, franciául tudott s a jelesebb írókat eredetiben olvasta. Gyakorlati  észjárásával egészen ellentéte volt a költőnek s gyakran feddette is idealizmusáért. Mint egy falusi birtokos fiának nevelője, kivel együtt is lakott, nagyon el levén foglalva, keveset járt hozzájok, inkább Petőfi kereste fel őt.

Már kevésbé kedvelte Demjén Ferencet és Ács Károlyt, kikkel, mint jóval felsőbb osztályú tanulókkal*, főleg csak az önképzőkörben érintkezett. (* Demjén (neve utóbb Dömjén), Ferencz V. éves és Ács Károly IV. éves felső osztályú tanuló volt. Dömjén 1844/45-ben a képzőtársaság elnöke volt s mint ilyen, fő működő a Tavasz kiadásában.) Szorgalmas tagok voltak s mindketten verseltek is. Ez hozta őket közelebbi viszonyba. A Tavasz zsebkönyvbe több költeményök jelent meg s ezekből némi fogalmat nyerhetünk rólok. Demjén a nagy, de üres mondások, a dagály kedvelője Kunoss, Császár Ferenc s a Regélő versei modorában; Ács hasonló irányú, de melegebb és tartalmasabb s míg a költő amazt nem szerette, ennek sötét melancholiája érdekelte. Utóbb is az év végén ács nyerte el előle az egyik jutalmat Lengyel keservek c. dalaival.* (* Tavasz 7. l.) Ebből mindenesetre látható az, hogy a bírálók is az említett modor barátai valának, ami elég természetes.

A kis kör kedvelt tagja volt még Bárány Gusztáv, ez évben III-ad éves diák, ki beszélyeket olvasott fel a képzőtársaságban. Petőfi őt derült és szikrázó sarcasmusáért szerette, mellyel gyakran nevetést gerjesztett; tehetségéről sokat tartott s nagy jövőt ígért neki is, mint Jókainak. Kerkápolyi Károly, a későbbi tanár és miniszter, kivált mint Jókai lakótársa került a körbe (* II. éves deák volt, mint Jókai s Orlay.); de száraz, hideg elméje, merev logikája, mellyel a vitát mindig a maga részére dönté, nem tette őt kedveltté a költő előtt, ki az ily vitatkozásoktól utóbb is rettegett. Orlay már ekkor azt mondta egyszer tréfásan neki, hogy belőle miniszter lesz; Kerkápolyi komolyan vette, noha e megjegyzésben akkor, Metternich idejében némi sértő volt. Nem tartozott a szűkebb körhöz; de mindenesetre a költő barátaihoz kell sorolnunk Kolmár  Józsefet is, ki ekkor jogász volt s 1842. ápr. 12-én írta hozzá az ismert költeményt, mely Kolmár József emlékkönyvébe, különben apokryph cím alatt ismeretes.* (* V. ö. Petőfi-Múzeum. VI. 129. l. U. itt kiadva pontosan. Az eredeti maig megvan Kolmár birtokában egy kis lap papíron. Kolmár utóbb a kath. vallásra tért s jelenleg nyugalmazott r. k. tanár Pozsonyban.)

Ezek mellett legjobb barátai azonban Jókai és Orlay voltak s őket szerette leginkább. Mind a ketten mint sokat ígérő, melegen szerető, szabad szellemű s hajlékony kedélyű ifjak, a legrokonabbak valának Petőfi természetével; emellett szenvedélyeik tárgya rokon ugyan, de nem egy. Petőfi a színpadért, Orlay a költészetért, Jókai a festészetért lelkesedett. Ezért a költő, ha valamelyik versével meg volt elégedve, fölolvasta; Orlay elbeszéléseket írt, Jókai festegetett s kivált a színek elegyítésében ő volt a mester, míg Petőfinek a rajzban volt igen helyes ítélete.

„Ha Orlay írt tüneményes regényjeleneteket, Petőfi meg elszavalta azokat, írja Jókai, én képeket festettem hozzájok, s Petőfi szavalásmodora épp oly rendkívüli volt, mint az én kompozícióim. Maga készítő plasztikai szabályait, mint én festékeimeit.”

Jókait különösen nagyra tartotta merész, csapongó phantasiájaért; s meleg, hajlékony természetéért és szíves ragaszkodásáért éppen úgy szerette, mint áldozatra kész rokonát, Orlayt, kitől annyira elválhatatlan volt, hogy a Regélő-nek és Tárczájá-nak hívták a Regélő-ről és melléklapjáról.* (* Jókai és Orlay 1841/42-ben II. éves deákok voltak, e szerint egy évvel előbb jártak, mint Petőfi. Jókai tévesen írja: „Egy osztályba jártunk: de az iskolában nemigen ismerkedtem meg vele. Nemigen ’diligenter frequentálta’ a leckeórákat.” Természetes, hogy az órákon nem találkozhatott vele, legfölebb a philosophiai közös leckéken. (V. ö. Jókai Előszó a Petőfi Sándor Összes költeményeihez. Budapest. 1882. XXV. l.) Jókai u.o. azt is mondja: „Itt is inkább barátkozott a színészekkel,m int tanulótársaival.” Ebben az állításban könnyen belátható túlzás van. Színészek kevés ideig voltak Pápán s így nemigen barátkozhatott velök, legalábbis nem állandóan s nem kizárólag.) A három jó barát érintkezésében nyoma sem volt a feszességnek. Jókai szinte örökké nálok volt, „majdnem annyit lakott ott, mint saját lakásán” s csaknem versenyre keltek a kedvelt művészetek mívelésében; a képzőtársaságnak pedig egyaránt szorgalmas tagjai voltak. Nem hiányoztak a tréfák, dulakodások sem, melyekben Jókai, „mivel botját soha el nem hagyta, olykor érzékenyen simította oldalba Petőfit, mit meg aztán ez nem vett komolya, s ha beleavatkoztam, nékem is kijutott a tréfából”, teszi hozzá Orlay.* (* Orlay az id. helyen.)

Így érkezett el az 1841/42. iskolai év vége, a képzőtársulat „örömünnep”-ével, melynek idejét júl. 29-dikére határozták s fölkérték az elnököt, hogy evégre a megyeház nagytermét kérje el.* (* XLV-dik ülés, júl. 3-án.) Szavalásra ajánlkozott Petőfi is.* (* Ugyanakkor.) Ezen az ünnepen a jutalmat és dicséretet nyert műveket olvasták fel s számot adtak az évi működésről. Ez volt a társaság fennállása óta a második ily ünnepély.

Ebben az évben négy jutalmat tűzött ki a képzőtársaság dec. 1-én (VIII-dik ülés): egyet-egyet lírai, balladai műre, beszélyre és tudományos kérdésre; mert így „annál jobban mozgásba hozatnak a társaságban létező különféle tehetségek”. A jutalom 2-2 arany, a beszélyé 3 s a másodiké 1 arany, a beadás határideje 1842. jún. 15-dike volt.* (* VIII-dik ülés, 1840. dec. 1. és XXXI-dik ülés, 1842. máj. 29. A beadás határideje kezdetben 1842. jún. 1-seje volt, utóbb hosszabbították meg. A jutalmakat közadakozásból gyűjtötték össze, a Pap Dienes ívén olvasható ez az adat: *** obsitos katona 10 kr. állítólag egy gyűjtőív is van a képzőtársaság levéltárában, melyen név helyett a Petőfi kéziratában ez áll: „Hozzunk áldozatot, ki-ki mennyit ajánlani képes. (Eötvös L. Petőfi Sándor pápai élete. Fővárosi Lapok. 1870. 262. szám.)

Petőfi csak a lírai és balladai kérdésre pályázott 2-2 költeménnyel, az elsőre a Vándordalok és Ideal, a másodikra Szín és való és Lehel c. műveit nyújtván be.* (* A beérkezett pályaművekről a XL-dik ülésen (jún. 15.) tett jelentést az elnök. A lírai kérdésre bejött 13 pályamű, melyek közt a 11-dik: Vándordalok. Jeligéje: „Isten hozzád bujdosó”. Bajza. 12-dik: Ideal. Jeligéje: „Ti arany álmak”. A balladai pályaművek közt a 2-dik: Szín és való. Jeligéje: „Az arany világnak rózsaberkéből sivatag vadon kel”. Berzsenyi. 3-dik: Leel. Jeligéje: „Das Horn verkündet Sturm”. Uhland.)

A költői pályaművel megbírálására a társaság Kovács Pál beszélyírót és győri orvost, Stettner Györgyöt és Czuczor Gergelyt szólította fel; de Czuczor nem vett benne részt. A balladákról a két bíráló ellenkező véleményt mondván, Széki Béla tanárnak adták ki pótbírálatra s „az eredmény az lett, hogy dr. kovács úr ítélete és nagytiszt. Széki Béla úr ezen feltételes véleménye után, ha szabad a ballada kívánalmától, amennyiben arra históriai elem is kívántatik, - eltérni, a Szín és való c. románcot jutalmazta a társaság, a Leel c. balladát pedig dicséretre méltatá”. Erre a jeligés levélkéket fölbontván, a jutalmazott költő azonnal fölolvasá műveit.* (* LI-dik ülés, 1842. júl. 24. A Szín és való megjelent először Tavasz. 57. l. Homonnai álnév alatt. Orlay kéziratában ma is megvan a pápai képzőtárs. levéltárában, melynek hátára ezt írta: „Fölvettem ezen rongyokért két aranyat Horváth Ignác pénztárnok úrtól. Petrovics m. k.”)

A lírai pályadíjat a két bíráló egyező véleménye alapján Ács Károly Lengyel keservek c. műve nyerte el. E véleményhez csatlakozott a harmadik bíráló, Turcsányi János is, ki a műveket Kovács Pál fölkérésére nézte át.* (* L-dik ülés (1842. júl. 20.). Az LII-dik ülés jegyzőkönyve szerint (1842. júl. 26.): „A jutalmat a dalok közül mind a három bíráló a Lengyel keservek-nek ítélte, mint amelyben a költői nyelv a honfias érzelmekkel szerencsésen van párosítva s társai felett ihletettebb kebelből hangoztatja érzeményeit.”) Mivel a társaság azt határozta, hogy a dicséretet nyert művek jeligés levélkéi is fölbontassanak, kitűnt, hogy Petőfi beadott lírai költeményei is dicséretben részesültek*, melyek szintén beíratván az érdemkönyvbe, megmaradtak. (* Vándordalok és Ideal. Ugyancsak dicséretet nyertek Ács Károly: Sírdalok, Unio és Túlvilági kép című költeményei is. Vándordalok megjelent először Koszorú. 1865. I. 3. sz. Ideal, a Tavasz-ban. 193. lap. Petőfi név alatt.)

Végre eljött az örömünnep napja, melyre a költő a legnagyobb megelégedéssel készült, s az egész iskola nagy mozgásban volt. Mélyen bántotta őt azonban, hogy semmi tisztességesebb öltönye nem volt; legjobb barátai pedig szintén részt vevén az ünnepen, egyetlen díszesebb öltönyüket nem nélkülözhették. Emellett nem is minden ruha talált egykönnyen az ő termetéhez, melyet hosszú nyak, hosszú láb s aránylag rövid test jellemzett. Végre Kozma kért kölcsön számára öltözetet az úrfi-diákok egyikétől, egy szilaj, de jó fiútól, mely sötétzöld quäkkerből zománcos ércgombokkal, fekete mellényből, nadrágból és fényezett cipőkből állt, melyhez Kozma nyakkendőt és kesztyűt, egy másik fehér cilindert adott.* (* Kozma: A multból (Nemzet. 1883. 83. sz. húsvéti melléklap.)

Így vett részt az ünnepen, mely rá nézve fényesen sikerült, a 21 pontból álló műsorból ötben szerepelt. Költeményei közül a dicséretet nyert Lehel-t Kiss János, a Szín és való-t Kozma Sándor szavalták el s ezek tetszettek legjobban; a hang újszerűsége az utóbbiban föltűnt a hallgatóságnak is. Ő maga Orlay Viszontorlás c. beszélyéből mutatványt olvasott fel, elszavalta a Szalkay Máté (Gaal József) Ólmos botok c. költeményét s ugyancsak ő zárta be az ünnepélyt Vörösmarty Liszt Ferenchez c. ódájával.* (* 2-dik, 9-dik, 14-dik, 16-dik és 21-dik pont esett rá a műsorból. Az utolsó szavalatot azonban az idő előhaladta miatt aligha adta elő. L. jegyzők. LIV-dik ülésről (júl. 30.), melyen jelentik, hogy némely felolvasás és szavalat elhagyatott. (Az eredeti nyomtatott műsort kiadva l. Petőfi-Múzeum. 1888. 165. l.)

Kivált az Ólmos botok-kal viharos tetszést aratott; ugyanis „lobogós ingben, pitykés nadrágban, fütyköst forgatva kezében adta elé oly hatással, hogy a jelen volt gr. Eszterházáy Pál elragadtatásában a nyert két arany jutalmához még egy harmadikat csatolt.”* (* Orlay az id. helyen. Cs. J. Petőfi első szónaklata cím alatt. (Vasárnapi Ujság. 1882. 53. sz.) leírja, hogy a költő a képzőtárs. egyik tavaszi ülésén is elszavalta az Ólmos botokat; elmondja, hogy mint állott meg a kitett asztalka előtt pár lépéssel s aztán elkiáltotta magát: „Hahó, tekintetes karok és rendek!” – s ekkor öklével az asztalra ütve folytatá: „utánam csak, majd én elöl menendek”. A végén általános volt a lelkesedés, Tarczy is gratulált neki; a bírálók, Bárány Gusztáv és Jókai, a szokatlan előadási modor dacára is kitűnőnek mondták. Ennek a szavalatnak a képzőtársaság jegyzőkönyveiben nyoma nincs; úgy látszik, hogy mint próbaszavalatot adta elé, midőn az örömünnepre készültek, mert ilyet tartani minden szereplő köteles volt. (L. XLV-dik ülés, július 3.). De ez aztán nem történt tavasszal s nem is volt első föllépte, mert az Ólmos botok különben is először 1842. május 3-dikán jelent meg az Athenaeumban (I. 53-dik szám, 838-dik lap) s a próbaszavalat július hóban történt. (Petőfi-Múzeum. V. 4. l.) A nagy öröm aztán From zsidónál egy diáklakomában nyerte befejezését, melyre az Orlayval és Jókaival együtt nyert 7 aranyból egyet költöttek s mely olyan jól sikerült, hogy még a legszolidabbat, Lantay Sándort is karon fogva kellett szállására vinniök, holott magok is mámorosak voltak.

Petőfi jókedvét azonban, amint Kozma elbeszéli, a kölcsön kért öltöny teljesen elrontotta. Másnap t. i. Bonczhoz hívta el őt, hol a somogyi fiúk búcsúlakomát tartottak s ő, a kölcsönvett öltönyben abban a hiszemben ment el, hogy Bárány Gusztávot is ott találja. Ott is volt, de mámorosan táncolt a szoba közepén, a többiek pedig vad mulatozásnak és tombolásnak adták magokat; ő meg, ki az effélét nem kedvelte, egy szegletbe ült le s némán nézte a mulatókat. Hajnaltájban beront ide a díszruha tulajdonosa, durván támadja meg őt s csak a diákok közbelépésére csillapodott le. Erre Kozma elvezette Petőfit, az öltönyt azonnal hazaküldték, de megaláztatásán keservesen zokogva, majdnem kétségbeesve borult barátja karjaiba.* (* Kozma, idézett helyen.)

VI. FEJEZET

A nagy szünidő. Harmadszor színész

Látogatás Jókainál Komáromban. – A költő szüleinél Dunavecsén. – Mezőberényben Orlaynál. – Időtöltés. – Útja Debrecenbe. – Útja a Hortobágyon át. – Hortobágyi korcsmárosné c. dala. – Hazámban c. költeménye. – Újra Dunavecsén. – Pápára megy. – Csalódása és levele Szeberényihez. – Harmadszor színész Sz.-Fejérvárt. – Élete Fejérvárt. – Megismerkedik Vörösmartyval és Bajzával. – A kecskeméti út. – Élete Kecskeméten. – Szerepei. – Keserűségei. – Csekély képessége a színészetre. – Jutalomjátéka. – Egy füzet költeményt akart kiadni. – A censor. – Kecskeméten írt költeményei. – Levele Szeberényihez és Bajzához. – Odahagyja Kecskemétet.

Petőfi és Orlay aug. második felében hagyták oda Pápát; mert a vizsgálatok csak e hó 21-én végződtek.* (* Eltávozásuk idejét eléggé meghatározza a költő levele Szeberényihez júl. 7-dikéről, hol így ír: „Aug. 21-én lesz examenünk vége, úgy intézed leveled, hogy addig ide érjen. Septembert és Octobert Békésben töltendem.” Orlay ugyan azt írja, hogy már júl. végén odahagyták Pápát, mi már csak azért sem lehet, mert az örömünnep is csak júl. 29-én történt meg, az utolsó köri ülés (LV-dik) meg aug. 3-án tartatott, hol beszámoltak az eredményről.) Még egy utolsó összejövetelen búcsút vettek legjobb barátaiktól s előlegesen megállapított tervök szerint Komáromnak kerültek, hogy a pár nappal elébb hazament Jókait meglátogassák. Útjok a Dunán vitt át s talán ez az átkelés adta a költőnek a hangulatot A Dunán c. költeményéhez, melyet e komáromi mulatása alatt írt.

Jókaiék ekkor Komáromban, a Jókai utcában levő házukban laktak* (* Jelenleg, mint az a ház, hol Jókai nevelkedett, emléktáblával van megjelölve.); ide jött a két jó barát, kiket az anya szívesen fogadott,m int fiának legjobb pajtásait s csak három nap múlva bocsátotta el. Innen hajón pestre, aztán a költő szüleihez Dunavecsére mentek, kik leírhatatlan örömmel fogadták a véleményök szerint jó útra tért fiokat. Ekkor, midőn először magokra maradtak, Petőfi azt kérdezte barátjától:

-         Van-e a világon az én anyámnál jobb anya?

„Szívem szorult – írja Orlay a költő szüleinek ekkori helyzetéről -, e két tisztes öreget oly szűkölködő állapotban látni, aminőben találtuk. Egyes bútordarabok és meglevő ruhaneműek boldogabb múltjokról tanúskodtak, s arcuk is, melyen a rosszra fordult viszonyok szülte mély fájdalom nyomai voltak láthatók, részvétre gerjesztő volt. Különösen anyjának szelíd fájdalom nyomai voltak láthatók, részvétre gerjesztő volt. Különösen anyjának szelíd arcán volt az észrevehető, kinek még mosolyába is bizonyos keserű vonás vegyült. A ház, melyet bérben laktak, alacsony, kis ablakú volt s két szobáját a közbeeső konyha választotta el egymástól. Az utcára nyíló szoba korcsmául szolgált, melyben nappal igen gyéren fordult meg vendég, s csak a hátulsó szoba nyújtott némi pihenést fáradt testöknek. Itt tanyáztunk mindnyájan egy hétig. Sándor öccse, István nem volt honn. E szomorú környezet dacára azonban, ha a borozók elszéledtek, az estéket csöndes örömben töltöttük el. Apja, anyja körülményesen tudakozódtak fiok Pápán töltött életéről s a boldogság fénye ült arcukra, midőn elbeszéltük Sándor örömünnepen nyert diadalait, és hogy a legtekintélyesebb szépirodalmi lapban egy verse is megjelent. Ezt az öreg Petőfi se tartotta csekély dolognak, s kérte fiát, hogy csak ezután is maradjon az iskolák mellett, hol még híres ember válhatik belőle. Sándor megkínálta szüleit a még meglevő két arannyal, de azok semmiképp sem voltak rábírhatók, hogy elfogadják.”

Egy heti időzés után megint Pestre tértek vissza egy veteménnyel és tyúkkosarakkal megrakott dereglyén. Ez ugyan a legolcsóbb utazási mód vala, de szerfölött lassú és unalmas, mert a dereglyét emberek vontatták. Az éjt a parton töltötték, hol a legények s egy pár szolgálatba menő leány tüzet rakott. Egyik paraszt leány csinos és jó dalos volt, Petőfi megtanította pár dalára; majd meg gyalog kísérték a hold világán lassan haladó dereglyét.

Pesten a Petőfi apjának egy mészáros barátjához szálltak, ő meg a mai Deák téren (Széna tér) egy viseltes ruhakereskedésben kopott öltözetéhez egy sötétzöld, sárga gombos frakkot s fehér magastetejű kalapot vett, melyekben „egész gavallér alakot nyert.”

Másnap reggel egy ceglédi paraszt fuvaros szekerén Mezőberénynek vették útjokat, hová Ceglédnek, Szarvasnak menve, több nap múlva érkeztek meg. Itt töltötte aztán Petőfi, barátja vendéglátó körében a szeptember hónapot és október elejét.

A két jó barát kezdetben az idő nagyobb részét az intelligencia által alapított kaszinóban töltötte; majd e szórakozásba beleunván, színielőadás rendezését vették tervbe egy Forster nevű helybeli fiatal orvos segélyével. Már a szerepek is ki voltak osztva, midőn Demény színtársulata váratlanul megjelent. Ekkor fölhagytak ugyan az előadás tervével; de ajánlkoztak az igazgatónál, hogy pár szerepben föllépnek s felvonás közben szavalnak. Így lépett föl Petőfi egyszer a Peleskei nótárius-ban, mint Baczur Gazsi, Orlay meg Zajtai Sándort játszotta. Egy más alkalommal meg Petőfi fölvonás közben Vörösmarty Az uri hölgyhöz c. költeményét szavalta el, midőn a szakadó eső miatt a nőközönség csupán egy tót kalaposnéból állt; férfiak csak inkább voltak, mert a színpad a korcsma nagy termében levén fölütve, az ott időzők egy része begyűlt az előadásra.

Egyszer meglátogatták a br. Wenkheim-féle borpincét a szőlőkben a halom alatt, mely középen egy nagy kerek rutondából s az ebből keresztben kinyúló négy hatalmas ágból állt, bőven ellátva a legfinomabb francia borok számtalan faján kezdve az alföldi kerti borokig. A pintér, a pince felügyelője, egy jókedvű ember, lopótökkel végigkóstoltatta velök a különféle borokat s a sokféle vegyíték miatt mindketten mámorosan kerülvén föl a pincéből, a présházban várták be, míg a bor gőze fejükből elpárolgott.* (* Dr. Cserey Gyula elbeszélése szerint Ivás közben című költeményét ekkor írta. Az adat hiteléhez kétség fér. Petőfi-Múzeum. VII. 72. l.)

Ugyanitt, kivált a jegyző, Bonyhai Benjámin* (* Mint író is ismeretes. Született 1805-ben, meghalt 1885-ben. (Vesd össze Szinnyei: Magyar írók élete és művei.) ösztönzésére megpróbálták egy kötetke kiadását is, mely a költő addig írt verseiből és Orlay pár elbeszéléséből telt volna ki; de sem pénz, sem kiadó nem levén, a terv elmaradt. Bárha ma csak két költeményét ismerjük, melyek a mezőberényi tartózkodás emlékét őrzik, Orlay világosan mondja, hogy több verset írt; de úgy látszik, elégette őket. A megmaradtak egyike Járnak, kelnek sokan zöld erdőben… s a másik K… Vilmos barátomhoz c. dala.* (* Egy pár, különben kevés becsű emléksora is ismert ez időből, melyek a házaséletről szólnak s szept. 16-án írta be Kisbéri Mihály emlékkönyvébe. A Szalontai Lapok közölte először s onnan több haza lap, 1894. febr. 28-án. Kiadva Petőfi-Múzeum. VII. 69. l.) Ez utóbbiról mondja Orlay, hogy egyszer így szólt hozzá:

-         Ma meg akarom örökíteni elveszett barátom emlékét –, s így írta a költeményt.

Eljövén október eleje, szüleihez s onnan újra Pápára akart visszatérni. Ez okt. 10-dike tájt történt. Egy m.-berényi pajtásuk azonban Debrecenbe készülvén, útitársakul hívja meg s minthogy mindketten óhajtották meglátni a kálvinisták e Rómáját, Petőfi meg különösen kedvelt költője Csokonai síremlékét is, elfogadták a meghívást, s a roppant porban szekeren utaztak oda.

Egy öreg diák kalauzolása mellett megtekintették másnap az ev. ref. főiskolát könyvtárával és gyűjteményeivel; aztán kimentek a temetőbe Csokonai vaspyramid emlékéhez. Ide Petőfi már útra készen ment. Egy Orlaytól kölcsön kért borjúbőr hátitáskába pakolván csekély holmiját, katonamódra hátára vette s a síremlék megtekintése után barátjától búcsút vevén a pápai közeli viszontlátásig, a Hortobágy felé vette útját; míg Orlay azon módon, mint jött, ismét hazatért M.-Berénybe.

A dunavecsei egyenesebb út a szoboszló-karcagi lett volna Szolnok felé; a költő azonban a híres hortobágyi puszta meglátása végett Tiszafürednek került. Ez útja emlékét Hortobágyi korcsmárosné* (* Először Athenaeum. 1843. I. 383. l.) c. dala őrzi, az első, melyben valódi népies hang szólal meg. Átkelvén a tiszai révnél Jászberényen, Cegléden át a szülőföldjének fogadott Kiskunságba érvén, Szabadszállásra tért be, melyet mióta 1838. augusztusában Selmecre ment, nem látott. A viszontlátáson való elragadtatását Hazámban c. költeményében öntötte ki, melyet utóbb a Versek I. élére tett, mintegy ezt tekintvén költői pályája megnyitójának. Ez második, nyomtatásban megjelent költeménye s az első, mely Petőfi Sándor név alatt jelent meg.* (* Athenaeum. 54. sz. 1842. nov. 3.)

 Még Dunavecséről felküldte az Athenaeum-ba, hol Vörösmartynak is szemébe tűnt, ki „a Petőfi név alatt valami régibb írót vélt rejtezni”.* (* Levele Szeberényihez 1843. márc. 5. Szeberényinél. 29. l.) Lehet, hogy Vörösmarty ítélete is befolyt arra, hogy gyűjteménye élére tette; de általában is szokása volt elől s a kötet befejezéséül egy-egy hatásosabb költeményt tenni. A Hazámban nem szorosan véve hazafiúi költemény, benne a Kiskunság, a „szülőföld” iránti szeretet szólal meg, melyet viszontlát sok évi távollét, hányatás és szenvedés után, melyek emléke kísért az örömök közt; de elmossa azok keserűségét annak a szent örömnek könnyűje, hogy ismét szülőföldjének vidám napja mosolyg reá.* (* A költemény bekezdése: „Arany kalásszal rengő rónaság, melynek fölötte lenge délibáb enyelgve űz tündérjátékokat…” az év korábbi szakára utalna, pl. június vagy július havára; azonban Petőfi csak aug. végére ment az alföldre s így már akkor sem volt ott „arany kalász”. Ez az apostrophálás tehát tisztán képzeleti. A többi versszak pár kifejezése: „e jegenyék””, „az ősi háznak küszöbe”, „a búcsú tördelt hangja”, világosan utalnak arra, hogy a költő Szabadszálláson írta e költeményt, míg a vége ismét inkább általában vonatkozik az alföldre, illetve a Kiskunságra. A fenti körülmények okai, hogy a költemény eredetét különböző időkre teszik. Így Havas az 1841-diki tavaszi (ápr.-jún.) dunavecsei időzésre, Baróti 1842. aug. végére teszi s azt állítja, hogy Dunavecsén írta. A kérdés mindenesetre vitás. Ránk azt a hatást teszi, hogy valamely más formában csakugyan már 1841-ben júniusban megírta – innen az „arany kalásszal ékes rónaság” -, s 1842-ben ez új formába öntötte. Ebben az alakban 1841-hezmérten nagyon érett; azt pedig láttuk, hogy ifjú korában át- meg átdolgozta költeményeit; ez is gondos simítás nyomait mutatja, s még utóbb is, hogy az Athenaeumban megjelent, javított rajta. Másrészről „az ősi háznak küszöbe”, melyen „kezet szorítva búcsút” mondott, csak Szabadszállásra érthető. (NB. az aláhúzott részt utóbb törölte.) Összes költeményei. I. 461. l. Baróti: Petőfi költeményeinek első krit. kiadásáról. 11. l. )

Innen Dunavecsére, szüleihez ment, kik megígérték, hogy ha iskoláit folytatja, legnagyobb megerőltetésökkel is segítik havonként pár forinttal, „de lelkiismeretem nem engedi, írja egy Pápán hagyott levelében Orlaynak (1842. nov. elején), hogy nehéz keresményökből csak egy garast is elfogadjak.”* (* Itt írta és ekkor Furcsa történet költeményét.)

Október végére ért Pápára, hol Domanovszky Endréhez szállt. Felkereste újra Horváth István ügyvédet, ki megígérvén, hogy ismét munkát ad, elhatározta, hogy folytatja a tanulást. Azonban nehány nap múlva az ügyvéd Sáry Dénes jogász rokonát fogadván fel, utolsó reménye is elveszett, hogy magát Pápán fönntarthassa, vagy mint id. levelében írá: „miután táplált reményeimben csalódtam, mit tehettem egyebet, mint fölvetettem sipkámat, s amerre sildje esett, arra indultam.”

Így határozta el, hogy végleg szakít valamely közéleti pályára készülés kísérleteivel, hiszen a sors is azt akarja, hogy színész legyen. A lelkében lefolyt belső harcról, valamint élete céljáról, terveiről teljesen fölvilágosít egy levelet, melyet Szeberényinek nov. 2-án, eltávozása napján írt.

Szeretett Barátom! Rövid idővel examen előtt vettem leveled; azért nem akartam már addig írni, míg ismét Pápára nem jövök, mert szörnyű omenem volt, hogy nagy változás fog rajtam történni. S előjelem nem csalt. Feljöttem, barátom, pápára; feljöttem, hogy örökre elhagyjam azt, hogy örökre elhagyjam az iskolát. Engem rettenetesen üldöz a  sors. Egy borzasztó mélység előtt állok, melyet átlépnem kell s e lépéssel talán két szívet (szülőimét) repesztek meg. S mégsem tehetek másképp. Lásd, barátom! színésszé kell lennem, kell, nincs semmi menedék; szülőim nem segíthetnek, s Pápán nincs semmi alkalmam, mellyel a nyomorú filléreket életem tengetésére megszerezhetném. Most már harmadszor színésszé! Lássuk, mit ad a végzet. Mondjam-e, hogy nem csak a mindennapi kenyér keresése célom (mert úgy kocsissá vagy béressé lennék s bizonyosabb kenyeret eendném), hanem, hogy magasabbra törekszem, s a célt szemem elől soha elveszteni nem fogom! Művész és költő! barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar aut nihil. Ne nevess ki, barátom, ha bolondokat beszélek.

Nem tudom, hallád-e már, hogy tavaly a pápai képzőtársaság egyik pályadíját (balladán) én nyerém meg; azonkívül a második balladám s két lírám (többet nem is adtam be) dicséretet nyertek. Ez is elég egy obsitos logicusnak.

Írod, hogy közöljük egymással újabb elmeszüleményeinket. Ezt én a legnagyobb szívességgel, készséggel és örömmel teszem. Arra is kérlek, hogy bírálatot küldj verseimre (ha tán arra méltók), de oly elbízott semmi esetre sem vagyok, hogy munkádat bírálni fognám. Ismerem e dologban gyengeségemet. E levelet Domanovszky barátunknál írom. Még ma elhagyom Pápát. Minden bizonyos helyen leendek, tudósítani foglak. Élj boldogul, szeresd barátodat

Pápán, nov. 2. 1842.

Petrovich Sándort.*

(* Szeberényi: Néhány év Petőfi életéből. 25. lap. E levélhez mellékelte Petőfi Az utolsó éj Pápán című költeményét, melynek utóbb Felköszöntés címet adott. Megjelent először Athenaeum. 1843. II. 275. l. szept.30. s a Versek I.-ben is.) E levélnek hangja, mely szerint újra a válaszúton áll, korántsem lehangoló. Majdnem megnyugtató annak az érzelemnek kifejezésével, hogy csak most lép valódi hivatására; s egy jobb jövő reményével biztatja magát, midőn elhagyja az iskolát, mert férfiként küzd a „művész és költő” kettős babérjáért.

A múltjával s az iskolával szakításának kifejezője az is, hogy neve megmagyarosításában, mellyel már Selmecen foglalkozott, számot kísérlet után végleg megállapodik. Selmecen egy Szeberényinek ajándékozott könyvbe Örömfi Vidor-nak írta nevét; utóbb költeményeiben, melyeket Rózához írt, Dalmá-nak hívja magát; Pesten,mint színész, Rónai néven szerepel, míg Sepsy Károly társulatánál Borostyán nevet vesz föl s ugyane név alatt színészkedik Szabó Józsefnél 1842/43-ban; többször költeményei alá a Sólyom Sándor nevet írja, a Sió név is megfordul fejében; jelennek meg költeményei, kivált népdalai Pönögei Kis Pál néven is s még 1847-ben is ír Lator György álnév alatt; de természetes ízlése a Petőfi névhez vezette, mely családnevének magyarra fordítása.

E rövid pápai időzéséből is ismeretes pár költeménye, melyeket összes művei közé is felvett. Ezek: A két vándor* (* E költeményt a költő az 1842-dikiek közé teszi. Havas, Baróti azt vélik, hogy 1841-ben írta katonasága után, úti benyomásaiból. Az mindenesetre lehet, hogy ez esetben is oly költeménnyel van dolgunk, mely régibb s csak 1842-ben nyerte végleges alakját. Szerintünk különben a „Honán kül” kifejezés inkább a hegyes és síkföld közti ellentétet fejezi ki s a költeményt inkább kigondoltnak találjuk, mint közvetlen benyomásból eredtnek. Összes művei. II. 463. l. s Baróti idézett helyen 11. lap.) , Mi haszna, hogy a csoroszlya… s a már említett Az utolsó éj**-n, melyet címe szerint nov. 1-én írt s keserűen fakad ki benne sorsa ellen.

Pápáról nov. 2-án távozott el, ahol képzőtársasági működése oly jó emléket hagyott, hogy nov. 12-én tiszteletbeli tagnak választották Fekete Jánossal* (* Utóbb Fejér-megye főjegyzője s több humoros és szépirodalmi cikk szerzője.), Kis Gáborral* (* Jelenleg pápai ev. ref. lelk.) és Tompa Mihály sárospataki diákkal együtt.

Útját Veszprém felé vette, miről Vadonban c. költeménye tanúskodik s nehány napra rá Székesfehérvárra ért, hol Szabó József* (* Szabó József azelőtt „kardalnok” volt a Nemzeti Színháznál s színigazgatói pályáját 1842. októberében (16-án) kezdte meg Sz.-Fejérvárt, társulata egyike volt a legjobbaknak a vidékiek között.) színtársulata tartott előadásokat. Úgy látszik, már Pápán tudta, hogy ott színészek vannak, ezért vette útját arra. Itt Szuper Károlyt, mint szintén kunsági származásút kérte meg, hogy mint Félegyházáról származó ifjút, az igazgatónak ajánlja, mert „rég vonzalma van a színészethez, sőt már meg is kísérlette egyszer Csehfalvi társulatánál, de ott rögtön abbanhagyta.”* (* Szuper Károly színi naplója. (Hazánk. 1888. 375. l.) E napló teljesen megjelent a Hazánkban, innen külön lenyomatban is. A költőre vonatkozó rész előbb is többször megjelent, ú.m. Vasárnapi Ujság. 1881. 39. sz. (Egervári átdolgozásában), utóbb jobban a Magyar Salonban. 1886. IV. (okt. füzet) és a Budapesti Hírlapban. 1888. 315. sz. Szuper tévesen állítja, hogy Petőfi Csehfalvi társulatánál játszott volna. Egyébként is e naplónak legalább azon részéhez, mely Petőfire vonatkozik, ha nem is minden helyhez, annyiban kétség fér, hogy Szuper hihetőleg későbben hiányos emlékezetből toldott be egyet-mást. Maga is nem egyszer mondta utóbb, midőn említették neki, hogy mért nem írt többet a költőről: „hiszen ha tudtam volna, hogy az a nagy Ádámcsutkás diák valamikor Petőfi Sándor lesz!...” Petőfi-Múzeum. V. 124. l.)

Szuper ajánlotta is és ő Borostyán név alatt lépett be nov. 7-8-án. Első fellépte nov. 10-én történt a Párisi naplopóban* (* Bayard és Vanderbuch után Dunkel szerint Nagy Ignác (Színműtár. IV. 2.). Nem érdektelen, hogy e a Józsi szerepében, szerepet rendesen nők játszták, így Lendvaynénak bámult szerepe volt.) a Józsi szerepében, aki Bizot-t kineveti (I. fv. 3. jel.), erre vonatkozik Első szerepem c. költeménye.

A költő ekkori színészéletéről két adatunk van; egyik a már említett Szuper-féle napló, másik Némethy György Visszaemlékezései.* (* Pesti Napló. 1882. 245-246. sz. E följegyzések, noha sokkal későbbiek, megbízhatóbbak a Szuperéinál. Szerinte például Petőfi első fellépte A bársonycipő darabban történt. (V.j. 5. fv.) Ezek szerint öt Némethy hívta magához, ki a régi színház mögött egy szűk közben lakott egy kis házacskában, melynek két ablaka a közre nyílt s ebben közös szobája volt egy szegényebb sorsú koros magyar szűccsel. Ágyát megosztotta Petőfivel, melyért havi 2-2 váltóforintot fizettek.

A társulat rendezője, Almási Pista, nem szerette a költő orrhangját s bárha szépen, értelmesen szavalt, majdnem elbocsátották. Megbetegedvén azonban a súgó, aznap a főpróbán ő foglalta el helyét, minek oly derekasan felelt meg, hogy az igazgató még nagyobb fizetést is ígért, ha súgó lesz. Erre az ajánlatra felháborodtan ment haza, vacsoráját meg sem ízlelé; haragosan fel s a alá járván a szobában ébren tölté az éjet, reggelre pedig egy 10 versszakos költeményben fejezte ki haragját, melynek címe A súgó volt. Elmondta benne, hogy a súgónak hatalma korlátlan, személyétől függ a színpadi hős, a szerelmes hősnő, a drámaíró; mert csönget a súgó s mielőtt mondókája felét elmondhatná, vagy midőn a közönség legmohóbban lesi a cselekvény folyamát, a függöny legördül. De neki mégsem kell e színpad alatti hatalom; neki dicsőség kell a deszkákon. Ez elhatározásáról értesítette az igazgatót is, ki csak addig kérte, hogy teljesítse e hivatalt, míg megérkezik az új súgó; erre kiengesztelődvén, eltépte költeményét.

Élete különben nagyon egyhangú volt, telve nélkülözésekkel. A társulat nagyságához képest a jövedelem csekély volt; ki-ki alig kapta meg fizetése felét, mert proportióra játszottak. Ő, kinek egész fizetése is csak havi 28 váltóforint volt, hetenként alig kapott 3-4 váltóforintot. Ekkor írta nov. vége felé Domanovszkynak Pápára, hogy ne hagyják elveszni; gyűjtsenek számára 10 pengőforintot, mivel kisegíthetné magát. Erre Domanovszky, Kozma, Lantay, Kerkápoly, Orlay (ki ekkor már megérkezett volt), összeadták a kért összeget s elküldték neki. Decemberen kezdve aztán a társulat dolga is kedvezőbbé vált; mert Fiáth, az alispán százon felüli bérletet gyűjtvén jobban kihúzhatták e hónapot.

Szuper folyton jó ismeretségben élt a költővel s gyakran voltak együtt. Költeményeit rendesen átvitte, felolvasta neki és feleségének, akinek ítéletére sokat tartott; vagy  pedig melegedni ment át fűtetlen szobájából s fölolvasott saját verseiből vagy az Eötvös Karthausi-jából. A többek közt nov. 18-án éppen szavalati darabokat választották ki költeményeiből, midőn gazdája nevében Szuperékat disznótorra hívta meg, melyre Disznótorban* (* Megj. először Athenaeumm. 1843. II. 83. l.) c. költeményét írta. Estve aztán el is szavalta, melyen mindnyájan „jól mulattak”. Dec. 16-án fájdalommal értesül az olvasókörben Megyeri haláláról* (* Meghalt 1842. dec. 12. (Athenaeum. II. 581. l.); ugyanazon este több pályatárs jelenlétében felolvasást tart Szuperéknál.

Dec. 20-dikáról ezt írja Szuper: „Délután hozzám jöttek nőm barátnői, a Nagy kisasszonyok; Petőfi és én beszélgetve mulattunk. Estvefelé én átmentem Petőfihez újabb dolgozatait áttekinteni. Minthogy a normanapok beálltak s ma, bár vasárnap van, nincs előadás, újra átjött hozzám Petőfi s olvastuk a Karthausit.” Dec. 31-én együtt mennek ki Erdős sírjához s mint az év utolsó napján, a magyar színészet nagy halottaira gondolnak, miközben a jeles színész sírja felett az emberi mulandóságról elmélkedének.

Székesfehérvári időzésében jelent meg dec. 4-én Bujdosó* (* Athenaeum. II. kötet. 67. szám, mint Zivatar c. költeményének átdolgozása, a Tóth Rózához írt dalok közül.) c. költeménye az Athenaeumban. Ezután történt pesti útja, melyről 1843. márc. 5-dikéről ezt írta Szeberényinek: „Karácsonkor Pesten valék s megismerkedém személyesen Bajzával és Vörösmartyval. – Vörösmartynak szembetűntek verseim, s amint Bajzától hallám, ő a Petőfi név alatt valami régibb írót vélt rejleni. Fél napot tölték a régtől tisztelt, szeretett két férfi körében. Boldog fél nap!”* (* Szeberényinél idézett helyen 29. lap. A költő e pesti útját említi Szuper is, hozzá tevén, hogy ettől fogva gyakrabban jelentek meg versei. Orlay azt mondja, hogy Vörösmartynál mint Pönögei Kis Pál mutatta be magát, mely név alatt pár népdalt közölt volt s most néhány költeményt hozott Petőfitől,m int ennek megbízottja; azonban Vörösmarty elismerő nyilatkozata után nem titkolta kilétét. – Az adat hiteléhez kétség nem igen férhet, Orlay csak abban téved, hogy Petőfi már ekkor közlött volna Pönögei Kis Pál név alatt népdalokat. Ez utóbb történt.)

A társulat ekkor már szétoszlóban volt s nehány nap múlva föl is bomlott; „az ármány, írja Szuper, benne igen elharapózott, úgyhogy némelyek még a csalásra is rávetemedtek s tegnapi számadásunkban a bérlet egy részét el akarták sikkasztani. Az oppositiót én, Petőfi, Fekete Soma és Némethy képezzük, de bajos boldogulnunk, midőn a főbbek ellenünk vannak.”

Ez dec. 31-én történt. Jan. 1-jén egy nagy összeveszés után a tagok nagy része kivállott a társaságból; a megmaradt rész, melyhez Szuper, Petőfi és Némethy is tartozott, még jan. 9-ig játszott s ekkor elhatározták, hogy Kecskemétre mennek.

Január 11-én eredtek útnak 8 szekeren, Petőfi Szuperék kocsiján ült s estvére Dunapentelére érve megháltak. Másnap átkelvén a Dunán, a rév melletti csapszékben melegített paprikás bort isznak, mitől kivált az ifjabbaknak magas kedve kerekedik. Közben nehezen haladva az esős tél miatt felázott úton Dunavecse mellett mennek el* (* Szuper Károly. Hazánk. X. 1888. 378. l. Ő Dunavecse helyett Szalkszentmártont mond, abból a tévedésből, hogy a két község közel van egymáshoz s Petőfi szülei utóbb csakugyan laktak Szalkszentmártonban is.), hol Petőfi megpillantván apja csárdáját, örömében dalolt, káromkodott. Szuperné babonás félelmében, hogy a káromkodások miatt még feldőlnek, pedig kisgyermeke is ott van, megkéri, hogy inkább üljön más szekérre, hol nincsenek nők és gyermekek. Ekkor egyik poggyászkocsira ült Némethyvel és Ercseivel, a ruhatárossal, hol a kocsis mellett didergett kurta kerek gallérköpenyegében, mely alá sárga gombú, sötétzöld quäkkerét öltötte fel.

Itt különben a vidámság tetőpontjára hágott; valóságos versenyt daloltak a széllel, énekelvén a Rákóczi-indulót a Peleskei nótárius szövegére, mikor egyszerre a szekér valóban felfordul s Petőfi a pocsolyába esik. Dühösen támadja meg a szekerest, mire ez azzal védekezett: „Az úrfi az oka mindennek, mert ez az úristen büntetése azért a sok istentelen káromkodásért”, miről egyébként Szuperné is meg volt győződve s örvendett, hogy kocsijokról elment, különben bizonyosan ők dőltek volna fel.

Estére elérték Szabadszállást, hol mint kunfiúk, Szuperrel mulatva töltötték az estét; másnap délre behajtatnak Kecskemétre a Trombitához címzett vendéglőbe, kipihenhetvén végre a harmadfél napi utat.

Petőfi élete itt sem különbözött a fejérváritól. Kellemesebbé vált azért, mert Jókai ekkor itt tanult s megérkezte után azonnal fölkeresvén, a két jó barát meleg szeretettel ölelkezett össze!* (* Szuper id. helyen. 378. l. Szupernek is több egykori tanulótársa volt ott. Jókait még Komáromból Pápáról ismerte, ki ott számára a Víg cimborák cím alatt egy vígjátékot írt. Ekkor a Hétköznapok c. regényén dolgozott s itt írt 1842/43. telén A zsidó fiú drámáját (5 felv.), melyet 1843. márc. 8-án nyújtott be az akad. pályadíjra Toldy Ferenchez (4. sz. pályamű) s okt. 31-én dicséretben részesült; a pályadíjat Obernyik Főúr és pór drámája nyerte el. A drámát Petőfi másolta le s 1893-ban Gyulai utasítása nyomán Borovszky Samu ráakadt az akad. irattárában az eredeti kéziratra, innen megjelent Jókai M. írói műk. 50-dik évfordulója. 1894. 83-151. l. V. ö. Petőfi-Múzeum. VI. 72. l. Vasárnapi Ujság. 1893. 53. sz. U.o. az 1-ső oldal facsiimileben. Jókai még mindig inkább festő akart lenni s le is akarta mindkettőjöket festeni; de abban maradt.) Jókai aztán Ács Károlyhoz vitte el, kit Petőfi Pápáról ismert s aki szintén verselgetett, viszont ő Szuper ismertette meg velök s kivált Jókait gyakran fölkeresték, felolvasták és bírálgatták egymás műveit.

Természetesen sokat nélkülözött itt is. Még szerencse volt a lanyha tél; de ennek következése óriási sár lett, miért a közönség utóbb el is maradt s a proportiók megapadtak. Előhaladása sem lett nagyobb; színlapkihordó volt a folyvást csak alsóbb rendű szerepeket kapott. Rendesen vendégeket jelentett be vagy ha nagyobb szerepet adtak neki, az is csak olyan volt, mi másnak nem  kellett: a vőfély A falusi lakodalom-ban (Jakab István), az öreg apa A velencei hölgy-ben* (* Dráma 5 felv. Írta Anicet-Bourgeois (August), fordította Egressy Béni.)  a nótárius A szökött katoná-ban (Szigligeti) vagy Demeter kicsiny szerepe a Micz bán családjá-ban (Szigligeti).

Otthon magas pathossal Hamletet vagy Coriolanust tanulta, kinek Shakespeare által rajzolt jellemét rokonnak találta a magáéval, s a színpadon játszotta azt, mit senki sem akart. Keserű szatírája a sorsnak.

Ezért aztán lassanként kedve ment s a legkomolyabb darabban is komikus néma személyt alakított magából. Így a Halm Griseldis-ében* (* Ford.. Fáncsy Lajos. Dráma 5 felv. Halm. Fridriktől. (Színműtár. IV. 8.) 1843.) (febr. 8.) nem jutott neki kard s enélkül kimenni nem akart; ekkor az üres kardtartóba egy bunkósbotot dugott be. A közönség talán nem vette volna észre, de egyik néma szereplő meglátván, nevetni kezdett, aztán megsúgta szomszédjának, ki meg továbbadta, mire oly általános nevetés tört ki a színpadon, hogy a Parcivalt játszó Dézsi Zsigmond is teljesen kijött a sodrából s a függönyt majdnem le kellett bocsátani. (III. felv. 6. jel.). Ezért aztán 5 frt. bírságra ítélték, de az igazgató elengedte a büntetést.* (* Jókai: Egy magyar költő életéből című cikkében kissé másképpen mondja, valamint általában is ez az adoma számtalan változatban került forgalomba. A Szuper előadása látszik legvalószínűbbnek.)

Egyszer valami kisebb szerepet, egy iskolamestert kellett személyesítenie, midőn Ács Károly hosszú, bokáig érő téli kabátját kérte el, ebben akarván játszani. Gondosan összefogta a kabátot s úgy akarta elvinni. Ács látva ezt, kikapta kezéből s kényszeríteni akarta, hogy vegye magára; de nem volt rábírható, bárha csak vászonzubbony volt rajta.

-         Nem elég – szól -, hogy a színpadon nyövöm a ruháját, még viseljem is! – s hóna alá fogván, dideregve távozott.* (* Orlaynál idézett helyen. Budapesti Szemle. XIX. 354. l.)

Itt is közös szobája volt Némethyvel, egy parasztasszony kis házacskájában. Az egy ablakú kis szobában egyetlen ágy, festett asztal, két faszék, egy három fiókos szekrény tette a bútorzatot s koszttal együtt havi 10-10 váltóforintot fizettek. Már mintegy három hete voltak Kecskeméten, midőn a sok új tag miatt új proportió végett gyűlést tartottak. Ezt megelőzőleg ki akart tűnni ő is, hogy osztalékát fölemeljék. Erre az alkalmat egy oly este adta meg, midőn valami egyveleg került színre; egy részlet a Bájital operából, ének, tánc stb. s ő kivitte, hogy elszavalhassa az Ólmos botok-at. Az előadásra számosan jelentek meg a tanuló ifjúságból, kik az Athenaeum-ból ismervén őt, eredeti modorú előadásáért zajosan megtapsolták; ezen az alapon aztán követelte osztaléka fölemelését. A gyűlés azonban nem szavazta meg, mert nem használhatták a karban; nem volt sem hangja, sem kedve az énekhez. Ez annál keservesebben esett neki, mert a Némethyét főleg jó hangjáért, jelentékenyen növelték; ezért megtámadta a gyűlést s végre Némethyre is megharagudott; ellenszenvökben ármányt látott s nem ok nélkül; ki is fakadt miatta Bajzához írt levelében. Kivált Almási Pistára, a rendezőre volt dühös; ő kényszerítette, hogy énekeljen a karban s neki tulajdonítá, hogy jelentékenyebb szerephez nem juthat.

Szenvedései tehát nem voltak csekélyek, ezekhez képest a szükség bajai enyhéknek látszottak. Általában kortársai keveset tartottak róla, mint színészről; előadó képességét egy értelemmel jelentéktelennek mondják. Szuper ez időből azt írja róla: „belőle még nagy költő válhatik, ámbár ő csak színész óhajt lenni”. Gondolkozó, még apró szerepeiben is elmélyedő természet volt; de eléadása messze elmaradt attól, amint kigondolta. Emellett szerény alakja, kevéssé színpadias arca, korlátolt hangterjedelme, mely méghozzá tompa, kevés ércű volt, az orrhang némi árnyalatával s a kitörésben még inkább eltompult: mind legalább is kedvezőtlen tulajdonok a színpadra, mikor az kellett, hogy a színész elsősorban szép ember legyen, hatalmas, mennydörgő vagy szerelmesen olvadozó hanggal. Azt is mondják, hogy a színpadon nem volt helyes testtartása s mozdulataiból hiányzott a biztonság. Ezek azonban inkább a kezdő hibái, melyek szorgalommal bizonyosan legyőzhetők. Ő legalább azt hitte, hogy erős akarata és mély szenvedélye majd diadalt arat a nehézségeken. Példa volt rá kivált színészi eszményképe, Egressy Gábor, ki nagy részben kitartó szorgalmával küzdötte magát Lendvay Márton elé; bárha ezt a természet pazarul megáldotta kedvező adományaival.

Emellett valóban róla sem mondhatni, hogy nem haladt; némi sikerei Kecskeméten is voltak, Demeter szerepét* (* Micz bán családjában, Szigligetitől) nagyon szépen szavalta; a Korszellem-ben megnevetteté a közönséget; párszor meg is tapsolták. Mért ne hihette volna hát, hogy tanulmány és erős akarat célhoz juttatja abban a művészetben, melyet ő mindenik fölé helyezett? „A művészetek egyike sem követelhet magának elsőbbséget a másik felett, mondá egyszer Orlaynak,m időn e tárgyról beszélgettek; mert mindeniknek megvan a maga nehézsége; de a színészet kivételt szenved, mert ez a művészetek összege, s mint ilyen, a többiek fölött áll.”

Ezért üdvözölte örömmel azt a kényszert, mely őt ismételve a színészethez hajtotta; a megélhetés egyetlen módjához, melyben egyszersmind magasra törekvése megnyugvást talált; és könnyebb lett volna talán a sarkcsillagot helyéből kimozdítani, mint őt véleményétől eltántorítani. Ezért vette magára a nélkülözés, sőt nyomor terhét s barangolta be a haza kétharmadát és ha talán bal úton haladt is, midőn magát mérték nélküli szenvedéseknek tette ki: a színészetnél nem menedéket, hanem hivatást keresett; nem kenyér volt az, hanem ideális pálya, egy magasztos cél, melyért tudni kell áldozni és szenvedni.* (* Jókai legújabb Petőfi-életrajzában Petőfi színészéletére vonatkozólag a többek közt így szól: „Petőfinek valóban nagy tehetsége volt a színészethez…” „magyarul szavalni, helyesen, érzéssel, változatos, jellemző hanghordozással szavalni még a leghíresebb magyar színművészek között is csak kettőt ismertem, aki ehhez jobban értett Petőfinél. A legtöbb költő nem tudja felolvasni a saját költeményeit. Petőfi felolvasása elragadó volt; kivált, ha női társaság előtt szavalt. S ez a szavalási tehetség mozdítja elő a költőnél a ritmus érzékét, ez találtatja meg vele a helyes „numerus”-t – a költői formát” etc. „Amellett alakító tehetséggel is bírt, kitűnően tudott paródiázni. Ha most támadna hasonló: kitűnő színész lenne belőle; de az ő korszakában maga az irodalmi válfaj is hiányzott: legfeljebb Kotzebuenál lehetett néhányra akadni. Amit akkor a színésztől követeltek: hatalmas pátosz, dörgő hang, vagy olvadozó szerelmes orgánum: az mind hiányzott Petőfinél. „Egyébiránt volt ennek a színészkedési hajlamnak valami gyakorlati oldala is. Mint költő, nem volt az ember semmi… De egy vándorszínész, ez már valami.” „A színészi pálya sáros, rögös országút volt, de mégis csak „út”; a költői pálya pedig úttalan sivatag.” (XXV-VI. éw XXVIII. l.) Lásd Petőfi Sándor összes költeményei. 1892. előszó. Ebben az előadásban mindenesetre utólagos nagyítás, szépítés van; azonban a szavalásra és parodizáló képességre nézve az elmondottak általában megegyeznek azzal, amiket Orlay és Saas írnak. Kevésbé fogadható el az, hogy nagy tehetsége volt volna a színészethez. Ezzel kortársai, utóbb Egressy stb., egyhangúlag mind ellenkezőt állítanak s ezt bizonyítják sikertelen kísérletei is.)

Legjelentékenyebb szerepe Kecskeméten Lear király-ban a bolond volt, melyet eredetileg Szupernek osztottak ki, de ő Halasra távozván neki engedte át. Ez volt jutalomjátéka is márc. 23-án. Alakítása és játéka oly pompásan sikerült, hogy Dézsy Zsigmond, aki Leart játszotta, megölelte, össze-vissza csókolta s végül meghívta vacsorára. Az eléadásból neki 10 váltóforint jutott. „Annyit nem jövedelmezett a jutalomjátékom, írá Pákhnak, hogy az adósságomat kifizethettem volna belőle: hanem arra elég volt, hogy egy víg napot csapjak belőle magamnak.”* (* Jókainál idézett helyen XXVIII. l.; de aligha volt ekkor Pákh-kal levelezésben. A bizalmasabb ismeretség vele Debrecenben kezdődik. Gyulai Pál szíves közlése.) Ez volt talán az egyetlen kellemes napja kecskeméti szomorú és csalódásokban gazdag időzése alatt a színészi pályán.

Nem sokkal az előadás után el is hagyta Kecskemétet. E tájt elhatározta, hogy mint színlapkihordó a szokásos módon kis füzetet ad ki, melyet szétoszt s belőle kevés jövedelemre számított. A füzet Jókai egy elbeszéléséből az ő nehány költeményéből telt volna ki s közreműködését ács Károly is megígérte; de hozzátette, hogy nem hiszi, hogy a censor rá engedélyt adjon a eseteket mondott el, melyekben csekélységek miatt is megtiltotta a nyomozást. Erre azt felelte, hogy válasszon ki hát Ács az ő költeményeiből egyet, melyről azt gondolja, hogy a censornak nem lesz oka visszautasítani. Ács ilyennek vélte a Disznótor-ban címűt; de azt javasolta, hogy a nyomdafőnök, Szilády Károly által küldesse el, mert a censor ellensége levén a színészeknek az engedélyt csak ebből az okból is megtagadhatja. A censor azonban még ígyi s hajthatatlan volt. ács felbosszankodván maga ment hozzá, hogy megtudja közelebbről az okot. Kérdésére a censor, Sembera Calasantius József piarista pap azt felelte:

- Mit-e? Követhetett volna-e annak írója nagyobb és botrányosabb vétket, mint midőn olyat mer kívánni, hogy az ég gömböc legyen és mi abban töltelék! majd bizony, én legyek töltelék és az ég egy gömböc?  horrendum! egy szót se vesztegessen mellette, én annak kiadását meg nem engedhetem.* (* Orlay az idézett helyen (353. l.) azt írja, hogy e kísérlet új évben történt, 1843-ban. Ez világos tévedés, a költő akkor még Székesfejérvárt volt s így csakis jutalomjátéka után, nemsokára következett eltávozása idején történhetett. U. ezt l. Szilády elbeszélésében is (Fővárosi Lapok. 1870. 266. sz.); de az időben ugyanezt a tévedést követi el, mint Orlay.) Ács megpróbálta felvilágosítani, hogy az csak poética licentia, de capacitálható nem volt s Petőfi csupán írásban sokszorozva oszthatta ki nehány költeményét.

Ha a színészi eléhaladásban nem is; de költőileg termékeny volt e pár hónap Kecskeméten. Itt írt költeményei közül nehányat művei közé is fölvett, ilyenek a Jövendölés, Halálvágy, Pálnapkor (1843. jan. 25.) Farkaskaland, Dinomdánom, Én, Lopott ló, itt írta, de gyűjteményeibe nem vett fel két Népdal-át (Jön az ősz és Kakasszóra hajnal ébred), Könnyeim (I-V.),  Az első dal címűket.

Az első dal-t (a Jövendölés-sel együtt) márc. 5-én kelt levele mellett elküldé Szeberényinek, véleményét kérvén; ő azonban nem tartá jónak s kiadását nem ajánlván, a költő csak annál inkább megsemmisítette; 1843. márc. 14-én Bajzának beküldvén, ő sem adta ki.* (* A nagykőrösi ev. gymnasiumban levő kézirata szerint Gödöllőn írta ugyanez évben, de utóbb, július végén vagy aug-ban. (Összes Művei. III. 717. l.) E költeménye kivált életrajzi szempontból érdemel figyelmet; a színészet iránti lelkesedéséről szól s inti pályatársait, hogy tiszta érzelemmel fogjanak e művészethez; a színpad célja nagy és szent: az erkölcsök fejtése és teremtése.* (* V. ö. Szeberényi: Néhány év Petőfi életéből. 31. l.) Először megjelent Szeberényi idézett művében, azután Vegyes művek. III. 235. l. Eredeti kézirata a Nemzeti Múzeumban.)

Bajzának többször írt s küldött fel költeményeket. 1843. elején küldte fel A Dunán* (* Athenaeum. 1843. I. 94. l. 2. sz. jan. 30.), Emlékezés K…hoz* (* Athenaeum. 1843. I. 181. l. 4. sz. febr. 28.) címűeket, melyek mindketteje meg is jelent. Utóbb február havában a Könnyeim, Ujság és Első szerepem* (* U.o. jún. 15. I. 524. l.) címűeket küldte fel, vagy talán mind egyszerre az előbbiekkel; de március 14-én azt írja rólok:

„- Három verseim közöl, mely még ki nem jött, kérem a Könnyeim s Ujság címűt örökre kihagyni az Athenaeum-ból; nagy ellenszenvem támadt irántok. Nem tudom, mit ér az Első szerep című, de örülnék, ha méltó volna a megjelenésre, mert első fölléptemre emlékeztet. Egyébiránt Tekintetes úr ítéletére bízom.”* (* Vegyes művei. III. 262. l. Mindkét költeménye ismeretes, az Ujság a Neumann Károly-féle füzetben, a Könnyeim Bajzánál maradt meg. Ez utóbbi megjelent először Vegyes művei. III. 240. l.) Bajza aztán csak a legutóbbit adta ki.* (* Athenaeum. 1843. 524. l.)

Ugyane levele mellett új költeményeket is küld:

„Van szerencsém nehány dalt küldeni, azon alázatos kérelemmel, hogy szigorú vizsgálat után, ha lesz, mely világot látni érdemes, azt az Athenaeum-ban fölvenni, s ha jut, közölök a Honderü-nek is adni méltóztassék. Bátorkodom erre Tekintetes urat kérni, minthogy a Petrichbevich választásában nemigen bízom; s üres munkával a közönséget fárasztani nem akarnám. S ha egy sem érdemes? jó; maradjon mind homályban. Inkább semmi, mint rossz.”* (* Hány költeményt küldött fel ez alkalommal Bajzának, eléggé tudjuk s a következők voltak: Az első dal, Népdalok I-IV., Pálnapkor és Vadonban. Az I-IV. népdal a következő: I. Hortobágyi korcsmárosné… II. Jön az ősz… III. Kakasszóra hajnal ébred… IV. Mi haszna, hogy a csoroszlya… Ezek közül megjelent az Athenaeumban Vadonban (1843. I. 285. l. 6. sz. márc. 30.), s Népdalok c. a. I. Hortobágyi korcsmárosné… és II. Mi haszna, hogy… (U.o. 383. l. ápr. 30.). A többit Bajza mellőzte. A költő aztán még csak a Pálnapkor címűt vette fel gyűjteményébe. A II. és III. népdal Bajza iratai közt megmaradt, megjelent először Vegyes Művek. III. 238-39. lap. E költemények kézirata jelenleg a Nemzeti Múzeumban.)

E sorok, valamint a levél vége, melyben újra a legnagyobb szigorúságra kéri, kiválóan jellemzik a nem napi és olcsó dicsőségre vágyó; hanem a lelkében nemes eszményért lelkesülő ifjú költőt, kiben mély tisztelet mellett erős önérzet és szigorú önbírálat lakik. Kínált-e Bajza a Honderü-nek a költemények közül? – nem valószínű. Petőfinek 1843-ban ott egyetlen költeménye sem jelent meg.

Említi levelében azt is, hogy színésztársai, kik költeményeit olvasták az Athenaeum-ban, nem hiszik, hogy ő volna az a Petőfi. „Kételkedjenek! teszi hozzá, keveset törődöm rajt’; nem nekik írok.” Szeberényinek is szól róla: „Színésztársaim is olvasták az Athenaeum-ban Petőfi verseit; de ők nem hiszik, hogy én vagyok az. Egyébiránt nem sokat törődöm velök, kik többnyire asini ad lyram.”* (* Szeberényi: Néhány év Petőfi Sándor életéből. 31. lap.)

Ez időből csupán e két levele ismeretes, egyik Szeberényihez márc. 5-dikéről, másik Bajzához 14-dikéről, melyet igazgatója, Szabó József vitt Pestre. Sorsa rajzolására egyikben sem tér ki. Az elsőben röviden említi belépését a színészethez s belső küzdelmét, tudván, hogy ez „villámcsapás lesz szüleire”; szól eléhaladásáról is, t.i. „noha igen parányi lény még a színpadon, de reményli, hogy egykor nem lesz utósó; mert nem hiszi, hogy az ég segédkeze ne lenne azzal, ki oly szent célokkal, oly eltökéléssel,, annyit áldozva lépett a színpadra, mint ő!...”

Második levelében is csak futólag érinti, hogy társaságunk dolga nem a legjobban megy* (* Szuper is azt mondja, hogy a társaság nyakig elmerült az adósságokba. Naplója. Hazánk. X. 380. lap.) s „a színészetben, noha még csekély, de mégis észrevehető a haladása; egy párszor már nem volt szerencséje a közönség figyelmét megnyerni, megtapsoltatni, mi négy hónapos színésznek elég”. Említi jutalomjátékát, meg hogy mily bajos volt Lear-ban a bohócot megkapnia, hogy mennyi az ármány a színészek közt. „Gyakran jajdulok föl: isteni művészet, mért ördögök papjaid.”

Eközben március 15-dikéről kihirdettetett Pozsonyba az országgyűlés máj 14-dikére. Ekkor elhatározta, hogy Szabó társulatát, hol eléhaladásra kilátása úgy sincs, odahagyja, Pozsonyba megy s azon színtársulathoz szegődik, mely az országgyűlés ideje alatt fog játszani; oda egyébként a társulat más tagjai is készültek. A sikertelen küzdelem és nélkülözés jobb körülmények keresésére ösztönözte. Némethy említi eltávozása okai között azt is, hogy időközben De Cau Mimi a Nemzeti Színházhoz szerződvén, ezért hagyta el Kecskemétet mert a színésznők közül ő volt az egyetlen, kit gyakran meglátogatott.

Háziasszonya azonban megsejtvén távozását, 7 váltóforint és 36 krajcár tartozásában lefoglalta egyetlen kímélt sötétzöld quäkkerét, min rendkívül haragra lobbant. Végre úgy egyezett meg vele, hogy tartozása fejében nála hagyta pár ruhadarabját s egy Jókaitól kapott Páriz-Pápai-féle szótárt, mire nyugton távozhatott.* (* Némethynél idézett helyen bőven van eléadva ez az episod is; de mint kevés fontosságút, mellőzzük.)

VII. FEJEZET

Pápán és Pozsonyban

Útja Pestre. – Újra Pápára megy. – Időzése Pápán. – Pozsonyba gyalogol. – Fekete Gábor nem fogadja be társulatához. – Levele  Bajzához. – Nyomora. – Másolja az Országgyűlési Tudósítások-at. – Cikke a Regélő ellen. – Ismeretsége Lisznyaival, Berecz-zel, Pompéryval, Kuthyval. Vahot Imrével és Degrével. – Vachott Sándor. – Az athenaeisták segélye. – Levele Szeberényihez. – Fekete befogadja. – Nagy Ignác meghívása.

Egy kecskeméti polgártól a búcsú alkalmával kapott kenyérrel és ürücombbal indult meg Pest felé, hova a kelleténél későbben érkezett meg; mert útközben betegsége pár napig egy útszéli csárdában föltartóztatta.* (* Jókai: Egy magyar költő életéből. Életemből. 307. l. Fehérváry Antal elbeszélése, hogy a költő színészi neve Péterfi volt ekkor, világos tévedés; ugyanő beszéli azt is, hogy együtt utaztak Pestre s egy tréfás felelet következtében egy kecskeméti fuvaros ingyen vitte fel őket. A költő rosszullétéről útközben nem szól. (Petőfi-Múzeum. V. 124. lap.) Jókai eléadása itt hitelesebb.)

Ápr. első napjaiban már Pesten volt. Itt fölkereste Vörösmartyt, ki költeményei írói díjában borítékba zárva nehány forintot adott át; látogatást tett Bajzánál, ismeretséget kötött a Honderü szerkesztőjével, Petrichevich Horváth Lázárral,, továbbá Garay Jánossal, kinek négy költeményét oly kéréssel adta át a Regélő számára, hogy Andor diák név alatt közölje, ez álnév alatt akarván megtudni Bajza véleményét költeményeiről, aki „Vereőczey” név alatt hetenkint lapszemlét írt az Athenaeum-ba.

Eközben Jókai is fölrándult pár napra s együtt keresték fel Frankenburg Adolfot Budán (a Lyka-féle házban), akinek az 1844-diki Emlény zsebkönyv számára nehány költeményt akart átadni. E látogatás ápr. 10-én történt s nem találván otthon, pár sort írtak neki. E levélkéből biztosan megállapítható a költő ekkori pesti időzésének ideje.* (* Frankenburg Adolf: Petőfi és az Életképek. (Koszorú. 1881. IV. 193. l.) Ugyanitt mondja, hogy a költeményeket nem adhatta ki, mert nem tudta díjazni. Az Emlény 1844-diki folyamában éppen ezért nem is adott költeményeket. Tévesen azt is állítja, hogy a nála hagyott költemények egyike Az utósó alamizsna volt. Ez nem áll, e költeményét Pesten írta ugyan; de utóbb.)

Nem lelvén itt semmi alkalmat a megélhetésre, pár nap múlva Orlayhoz gyalogolt Pápára, ki megérkezéséről ezt írja: „Még most is élénk emlékezetemben van az az ámulat, melybe véletlen megjelenésével, éppen nálam levő nehány barátaimat ejtette. Különben is fakó ruhája az út porától el volt lepve, s oldalt kidűlt csizmáján kapcája kandikált ki, batyuját könnyen bírta, mert abban vajmi kevés volt. De azért derült arccal borult nyakunkba, össze-vissza csókolt s oly vidoran tréfált megütközésünk fölött, mintha abban semmi rendkívüli nem lett volna, hogy ő oly véletlen, mondhatnám a kéményen keresztül pottyant közénk. Mi a viszontlátás örömére egy üveg bort hozattunk, s ami kevés jutott abból egyre, azt vele összekoccintva kiürítettük. Jókedvünk lett, s ő megígérte, hogy ezt az órát dalban fogja megörökíteni, és pár nap múlva Domanovszkynál fölolvasta előttünk a Barátimhoz c. versét.”

Csakugyan e költeménye teljesen megfelel az Orlay által leírt helyzetnek. Említi benne egyrészt a csodálkozást, melyet váratlan megjelenése okozott; másrészt, hogy közte és a sors között folyton tart ugyan a háború; de azért csüggedés nem szállja meg lelkét.

Barátai kezdetben azt hitték, hogy folytatja a tanulást; azonban mikor erre fölszólították, azt felelte, hogy nincs szándékában többet iskolába járni; hanem ott marad, míg vagy ő rájok, vagy ők rá nem unnak. A költő t.i. az országgyűlés megnyitása idejét akarta bevárni.

Orlay másodmagával lakván egy szűk szobában, Domanovszky adott neki lakást, akinek tanítványával együtt tágas szobája volt egy házban Bocsor István tanárral.* (* E ház a Fazekas utcában van 1055. sz. a. (Jelenleg Széchenyi u.) P. Szabó Károly pápai tanár levele a szerzőhöz.) A padlón hált az Orlay kis sárga, gyapjas bundáján s a Domanovszky egyik párnáján.

Bocsor tanár neje gyakran meghívta ebédre s ellátta a férje viseltes ruháiból átalakított öltönydarabokkal is, Bocsor ugyanis magas, termetes ember vala. A kapott lábbeliket azonban nem lehetett szűkebbre csináltatni s így csinosabb öltönyéhez mérve comicusan nagy cipői voltak, melyeken maga is sokat élcelt. Közben napjait, sőt éjjeleit is olvasással töltötte, gyakran reggel 3-4 óráig szünetlen olvasott, s midőn Domanovszky intette, hogy ne rontsa szemeit, ő restséggel vádolta. Feljárt a képzőtársaság üléseire is, melynek tiszteleti tagja volt, de nem működött.

Ezt az életet azonban hamar megunta*  (* Orlay egy adomaszerű részletet is beszél el ez időből róla. T. i. szokása volt reggelenként csípőig hideg vízzel mosakodni. Éppen egy ily alkalommal mene hozzája múlt évi német házi gazdája, kinek a lakbérben pár forinttal adósa maradt volt s most követelte a tartozást. Petőfi zavarában így szólt hozzá: „Aber geniren Sie sich nicht?” „Oh nein, felelt amaz, ich bin bereit von Ihnen das Geld übernehmen, wenn Sie auch ganz nackt wären.” Tartozását azonban kifizetni nem bírta.) s mivel időközben megtudta, hogy Pozsonyban Fekete Gábor társulata fog játszani az országgyűlés idején, május első napjaiban odaindult. Útját Győrnek vette az országúton s itt felkereste dr. Kovács Pált, a beszélyírót, kit mint versei bírálóját ismerni kívánt. „A szerény fiatal ember, írja Kovács, nekem igen megtetszett, bár külseje bizony nem sokat mutatott, csak sötét ragyogású szemei hagyák sejteni azon rendkívüli szellemet, mely később nem csak a magyar irodalom egén vált elsőrangú csillaggá.”* (* Kovács Pál: Petőfi Sándor első két aranya. (Képes Ujság. 1859. 4. sz.)

Máj. 12-dikére már Pozsonyba ért* (* Szeberényihez egy levelében (Pest, júl. 21-ről) ezt írja. „Húsvét után, hogy Pápáról elmentem,… Pozsonyban töltém egy ideig az időt.” A húsvét 1843-ban ápr. 16-17-re esett; eltávozása Pápáról azonban csak máj. elején törtét, a „húsvét után” kifejezés csak általában értendő. Dr. Vutkovich Sándor azt hallotta Ujházy Lajostól, hogy máj. 12-én már Pozsonyban volt, ami egészen bizonyos is. (Koszorú 1883. I. 141. l.) s tüstént jelentkezett Fekete Gábornál; ez azonban nem fogadta be, mert társasága máris igen nagy volt. Ugyanis időközben Szabó József szerződvén Komáromi és Szákfi társulatával, ők is mind Pozsonyba készültek, miről értesülvén Fekete, kiegyezett velök, hogy inkább mind társulatába fogadja őket, csak ne legyen két magyar társaság, német már úgyis volt kettő. Így a magyar társaság akkora lett, hogy többen voltak 50-nél s ekkora számmal már nem lehetett boldogulni.* (* Fekete ekkor a liget bal partján maga építtetett volt egy arenát, melyben játszódtak. Már május 18-án 34 lett a színészek száma a Szabó társulatán kívül, mely csak 23-án érkezett meg. Az országgyűlés 18-án nyílt meg s Fekete 21-dikén nyitotta meg a színkört Tündérlak Magyarhonban c. darabbal. Fekete mentségére meg kell jegyeznünk, hogy midőn a költő Pozsonyba ért, neki már megvolt az a szerződése, mely szerint Komáromi és Szákfi, valamint Szabó társulatát befogadja. (Vesd össze Szuper: Színi naplója. Hazánk. X. 380-83. l.) Ez utóbbi körülményt a költő levele is említi.) Ekkor a költő újra a legszorultabb helyzetbe jutott, melyről maga jún. 1-sejéről ezt írta Bajzának:

Mélyen tisztelt Tekintetes úr! Örülnék, ha sorsom jelenleg bármin is engedne örülnöm, hogy forró tiszteletemet kijelenthetem, annyival is inkább, mint hogy Vachott Sándor úr által van szerencséje levelemnek a Tekintetes úr kezeibe jutni. Oh az én sorsom! – Mily szép reményekkel jöttem Pozsonyba, mily kilátásokkal – és minden, minden oda. Fekete Gábor nem fogadott be társaságához, mert, midőn ideértem, már fölösleges számmal voltak tagjai; így nem maradt egyéb hátra, mint írás által biztosítani ittmaradhatásomat. És most így vagyok; egész nap írom a Záborszky által szerkesztett országgyűlési tudósításokat s a fizetés oly nyomorú, hogy alig elég megszereznem mindennapi kenyeremet. S amellett szemem, mellem gyengül; s e száraz foglalkozásnál a múzsa is elkerül. Ily körülmények közt örömest itt hagynám Pozsonyt s színésztársaságot keresnék, bármilyet, csak hogy időmet tökéletesen el ne vesztegessem, de így, amint vagyok, lehetetlen, koldus vagyok.

Meg fog a Tekintetes úr bocsátani, hogy sorsom panaszlásával untatom, de nekem senkim sincs a világon, senkim, ki előtt bizalommal nyithatnám meg keblemet! – Itt küldök ismét nehány verset, azon kérelmem újításával, hogy velök a legnagyobb szigorral bánni méltóztassék, ha csak egy van is köztök  jó, vagy egy sincs.* (* Beküldött költeményei voltak: Távolból (Athenaeum  1843. I. 522. l. jún. 15.), Halálvágy (u.o. II. 35. l. júl. 15.), Disznótorban (u.o. II. 83. l. júl. 30.), Népdalok I-V. (u.o. 165. l. 4. sz. aug. 30.), I. Ki vagyok én, nem mondom meg… II. Érik a gabona… III. Lánggal égő teremtette… IV. Befordultam a konyhára… V. Hejh, nekem hát vigasztalást mi sem ad… kezdetűek. E népdalok Pönögei Kis Pál névvel jelentek meg.) Nyugtasson legalább az, hogy rossz munkával nem léptem a világ elé. Tekintetes úr tanácsát, miszerint a népdalokat is mértékben írjam, követtem a „Távolból”-lal; aligha sikerrel. – Lisznyaival közelebbről megismerkedtem. – Mind Teens Vörösmarty úrnak, mind a Tekintetes úrnak szíves indulatába ajánlva magamat, vagyok A Tekintetes úrnak örök tisztelője

Petőfi Sándor.

E levél teljesen föltárja a költő nyomorát, melyet megható igazsággal rajzol a hozzá csatolt Távolból c. költeményében is, melyben egyszersmind az anyja iránti szeretet nemes gyöngédséggel nyilatkozik. Elmondja benne szenvedéseit attól a perctől fogva, midőn elhagyva a szülői házat, a világba ment saját életpályán törni utat; de mily meghatóan fejezi be, mikor a hazájabeli utazóknak azt mondja, hogy anyjának ne szóljanak balsorsáról, mert szíve megrepedne belé. „Ah, ha tudná, mily nyomorban élek, megrepedne a szíve szegénynek!”

A régi Zsidó utcából (Juden-Gasse) a várba vezető keskeny utcában, a Grund-Schloss-Gasse-ban (ma Petőfi utca) a 24-dik lépcsőnél áll még ma is az az alacsony, emeletes roskadozó házacska, melyben a gyöngén jövedelmező Országgyűlési Tudósítások irodáját tartotta Záborszky Alajos, az akkor túlságosan zsúfolt s az országgyűlés miatt rendkívül drága s lakásokban szegény Pozsonyban. A ház fölül három, alól két ablakkal s egy ajtó bejárással néz a nyomorúságos utcára, melynek jobb földszintjén van az az emlékezetes írószoba, melyben Kolmár Józseffel másolgatták a tudósítások sűrűn írt íveit hol egyik példányból, hol diktálás után, versenyezve, hogy ki bír többet írni az oldalokra s egy ily sűrű 4-rét ívért 25 garas járta. Aki jobban szeretett lakásán dolgozni, haza is vihette a másolnivalót. Erre azonban a költőnek módja nemigen volt; állandó lakás hiányában hol Kolmárnál  hált, hol a ligetben húzódott meg egyik-másik színészbódéban, vagy parasztházban valamelyik színész ismerősénél. Téves tehát az az adat, mintha a költő az említett Petőfi utcai házban lakott volna. Erről az időről írja Kolmár:

Negyvenharmadik év nyara, melyben fordula sorsod,

Ős Pozsonyunk kebelén látta közös nyomorunk.

Még ma is áll a szerény viskó a várhegyi lépcsőn,

Hol huszonöt garasért a honatyák szavait

Körmölgettük együtt szigorú Kontrássy Ferencnél;

- Jó Záborszkynak ő irodafőnöke volt.*

(* Kolmár József: Petőfi Sándor emlékezete. Jellem- és korrajzi epistola, Pozsony. 1883. 3. l. és Epigrammok. 1871. 19. l. Látható, hogy Kolmár nem is mondja, hogy a költő e házban lakott. De így beszélte el e mű írójának élőszóval is, midőn 1893-bann Pozsonyban felkereste s a Petőfi-házat együtt megtekintették. (L. Petőfi-Múzeum. VI. 129. l.) Kolmár sem lakott ott. Érdekes, hogy a költő lakószobáját le is írták: e ház emeletén kis, majdnem háromszögű szobácska, melynek két kis ablaka börtönszerűleg éppen a gerendázat alatt áll, melyek egyike egy kéményre, másika a városi toronyórára nyújt kilátást. Büttner Linától lásd Vasárnapi Ujság. 1872. 41. sz. O a leírásban egy Führer durch pressburg u. seine Umgebung c. könyvre hivatkozik, mely Pozsonyban ugyanekkor jelent meg 1873. évszámmal. Ennek 80-81. lapján a költőről a következő téves hely olvasható: „Hier schrieb – mondja a házról – die vielgelesenen, über ganz Ungarn, ja über die Grenzen der Reichs verbreiteten – Landtagsberichte des herrn Alois Záborszky – ab, er wurde in der Druckerei gelesenm, und Herr Zaborszky gab ihm noch 25 Groschen für den kleinen eng geschriebenen Bogen. Später liess er, durch diese Arbeit schmerzgeläutert, auch einiges von ihm selbst Stylisirtes drucken, und die Groschen des herrn Alois Záborszky blieben aus.” – Látható, hogy igen helyesen, ez sem mondja e házat a költő lakóhelyének. Egyebekben téved. Az országgyűlési tudósításokat nem nyomták ki; ezért kellett őket másolni; sem a költő effélét ki nem adott.)

Ekkori szenvedései magyarázzák meg kevéssel utóbb Pesten írt Az utósó alamizsna című „románcá”-nak tartalmát, melyben sötét színekkel rajzolja a költő végzetét; sőt még 1848-ban is ez emlékek hatása alatt mondja Szilveszterről: „hogy a kenyérből ki ne fogyjon, másoknak gondolatait másolgatá. Keserves munka, tán a favágásnál keservesebb. Elkezdte reggel s este végezé s gyakorta éjszakáit is a lámpa fénye látta elhaladni, s előbb aludt el ez, mint ő.”* (* Apostol. XIV.)

De büszkeségét és dacát nem törte meg a szenvedés, ezt bizonyítja az utóbb annyiszor szemére hányt föllépése s pedig jogos föllépése Garay ellen. Ő ugyanis, bárha megígérte, hogy nála hagyott költeményeit Andor diák név alatt fogja közölni, mégis már a legelső, a Víz és bor alá a költő valódi nevét nyomatta ki.* (* Megjelent Regélő. 1843. 44. sz. jún. 1.) Ezen fölindulván, amint megpillantotta a költemény alatt nevét, azonnal nekiült és Bajzának a következő levelet írta jún. 3-ról:

Tekintetes Szerkesztő Úr! Pesten létemkor Garayhoz vittem négy verset, hogy azokat „Andor diák” név alatt közölje a Regélőben. Megvallom őszintén, egyedüli célom volt azon kíváncsiságom kielégítése, vajon mit szól előlök Verőczey. S ily kíváncsiságot fiatal írótól rossz néven venni tán nem lehet. Kéziratom alatt is a föntebbi név állott, szóval is megkérém, hogy e versek szerzőjének igaz nevét senkivel se tudassa, mert legkevesebbé sem levén szándékom azon lapnak, melyet több okból oly kevésre becsülök, rendes írótársává lenni, fölötte óhajtanám nevemnek örök titokban maradását. És íme Garay mingyárt az első vers alá (mi okból? el nem gondolhatom szilárd akaratom ellenére kiteszi nevemet. Ez gyalázatos kijátszás! – Alázatosan kérem a Tekintetes urat, méltóztassék az alábbi nehány sornak az Athenaeum legközelebbi számában helyet engedni, teljes szabadságot hagyván változtatni benne azt, ha mi tán változtatást kívánna. – További tisztelettel vagyok Tekintetes urnak alázatos szolgája

Petőfi Sándor.

A költő leveléhez mellékelt cikk lényege az, hogy bárha költeményeinek a „Regélő-vármegyében” „az incognito-utazás ünnepélyesen megígértetett, az elsőről mindjárt lerántaték az álarc”, ennél fogva kijelenti e „szószegés” miatt, hogy a többi, még Garaynál levő költeményei kiadását meg nem engedi, sem a Regélő-be írni ezután nem fog. Bajza jogosnak találván e felszólalást, Írói jogtapodás a Regélőben* (* Bajza megváltoztatta a cikk címét. Eredetileg így szólt: „Garay garabonczáskodása.” (Athenaeum. 1843. I. 537. l.) Egyéb változtatást is tett t. i. e kifejezés helyett: „ebre bízni a hájat”, ezt tette: „cziczára bízni a tejfölt”. (V.ö. Petőfi: Vegyes művei. III. 267. lap. Gyulai jegyzete.) c. alatt kiadta, mely az Athenaeum jún. 8-diki számában egyszerre jelent meg az Én c. költeménnyel a Regélő-ben, Garay aztán a még nála levő két költeményt csakugyan nem adta ki.

Mindamellett a Víz és bor c. költeményre mégis megkapta Verőczey (Bajza) bírálatát; mert az Athenaeum-ban ismertetvén a Regélő 41-44-dik számát, a Garay és Erdélyi költeményein kívül, a többit vagy igen középszerűnek vagy silánynak mondja. Márpedig a Petőfi verse a 44-dik számban jelent meg. Ezért hagyta ki ezt örökre gyűjteményeiből, míg az Én címűt fölvette.* (* Ezt a költeményt szintén megbírálta Verőczey: „Én Petőfitől, nem üres, de kevés gond a rímekre. Ily játszi schema szigorúbb tisztaságú mértéket is kíván.” (Athenaeum. 1843. I. 575. l.)

E pozsonyi nyomorában, e majdnem páratlan nélkülözések közepette, midőn Berecz Károlynak „sovány, sárgás arcú, szenvedő alaknak” tűnt föl „kopott ruhában”* (* Berecz: Visszaemlékezések. Petőfi. (Magyarország s a Nagyvilág. 1874. 33. sz.): itt kezdett rá mosolyogni a szerencse s itt kötötte első ismeretségét az ifjú írókkal.

Legelőször Lisznyaival ismerkedett meg május vége felé. Egyszer ugyanis éppen a Duna-parton állt, midőn megjött a pesti hajó s róla kiszállt Lisznyai Kálmán, ki mint Kubinyi Ferenc és Huszár Károly Nógrád-megyei  követek juratusa, az országgyűlésre ment föl. Kubinyi a kiszálláskor hangosan kiáltotta nevét s kiadván rendeletét a málhákra nézve, követtársával eltávozott. Ekkor a költő hozzá lépett s így szólt:

- Ön Lisznyai, a költő?

- Én vagyok – felelé.

- Én Petőfi Sándor vagyok – szólt némi határozatlan bátortalansággal, habár azzal a kevés szavú önérzettel, mely fölteszi, hogy Lisznyainak ismernie kell e nevet.

A lobbanékony, egzaltált kedélyű Lisznyai magához ölelte a kopott, igénytelen külsejű ifjút s alig intézkedett a málhákról, rögtön a „Zöldfá”-ban levő szállására hívta, kikérdezte helyzetéről, melyet a költő a meleg fogadtatásra tartózkodás nélkül leírt, megosztotta vele pénzét, ellátta fehérneművel és öltözettel.* (* E találkozását Lisznyaival többen s majdnem teljesen egyformán beszélik el. L. Zilahy: Petőfi Sándor életrajza. 40. lap. Orlaynál, Budapesti Szemle. XIX. Balázs Sándor: Petőfi és Lisznyai. Nemzeti Hírlap. 1877. 289. l. Szokoly Viktor: Petőfi. Magyar Néplap. 1877. 289. l. Szokoly Viktor: Petőfi. Magyar Néplap. 1857. 14-15. sz. (E cikk egyébként majdnem csupa mese.) Ócska ruháját az Apáca-soron Pozsonyban egy Wilim nevű szabó vette meg, ki ma is őrzi – írja Zilahy 1864-ben.)

Ez volt első találkozásuk. Lisznyai aztán gyönyört lelvén abban, hogy a költőt ő mutathatja be az ifjú írónak, rendre vitte el hozzájok. Megismertette Degré Alajossal, ki ezt részletesen el is beszéli Visszaemlékezései-ben*  (* I. k. 105-109. l. U. itt Degré sok helyt az időre rosszul emlékezve mond el egyet-mást. szerinte Petőfi már ekkor Pestre készült s kiadót akart keresni, amit ekkor még nem tett. Említi, hogy régi bámulója volt már ekkor Felköszöntés c. költeményeért, holott ez csak szept. 30-án jelent meg az Athenaeumban. (II. 275. l.). Alább meg azt is mondja, hogy a megismerkedésök utáni napon Vachott Sándorral utazott le a költő Pestre, ami nem való s hogy ekkor szavalta el a költő nekik De már nem tudom, mit csináljak… kezdetű bordalát, holott csak 1844. elején írta meg Tokajban.), továbbá Berecz Károllyal, Vachott Sándorral és Imrével, Kuthy Lajossal, Pompéry Jánossal, kik többnyire lelkesedéssel fogadták, mit aztán ő is hasonló érzelemmel viszonzott.

A bemutatás azonban nem mindenütt sikerült egyformán. Így, midőn Pompéryhez mentek, ez a szokásos udvarias frázissal szólt:

- Örülök, hogy szerencsém van – mire Petőfi mogorván felelé: 

- Ne igen örüljön biz’ annak, hogy ilyen szegény ördöghöz van szerencséje. Nem is lett a bemutatásból barátság.

Valódi kedvetlenség érte Kuthy Lajosnál, kihez pedig Lisznyai nagy örömmel vitte el, minthogy rendesen barátságosan fogadta s felkarolta az ifjú írókat. Fényes lakásban s a viszonyokhoz képest nagyurasan élt; a költőt hideg leereszkedéssel fogadta, mely által annyira éreztette szegénységét s bántotta büszkeségét, hogy pár perc múlva magát alig ajánlva távozott. Utóbb sem volt köztök melegebb barátság; Petőfi ugyan elismerte tehetségét; de hideg, bombasztikus irályát megrótta, társaságát pedig kerülte.

Egészen más fogadtatásban részesült a két Vachottnál. Vahot Imre megölelte, össze-vissza csókolta; Sándor pedig szeretetet és odaadást tanúsított iránta. Ekkor kezdődik köztök az a meleg és bizalmas barátság, mely végig megmaradt s Petőfinél a Vachott jelleme és tehetsége iránti tiszteleten is alapult. Pozsonyban legtöbbet vele érintkezett, ki őt tájékoztatta a hazai költészet akkori viszonyairól s népdalok és néprománcok írására buzdította. Ennek tulajdonítható, hogy Az én mátkám c. költeményén kívül ekkor több népdalt írt; ilyenek a Ki vagyok én, nem mondom meg… s a Lánggal égő teremtette… címűek, melyek sajátságos ellentétet mutatnak a költő ekkori helyzetével; de egyszersmind tanúi annak az egészséges átalakulásnak, melyen költészete vándorlásai s a néppel való érintkezése alatt máris átment. Utóbb is pár évig számos kiválóan magyar népdalt és románcot írt, ezek közt a Megy a juhász kezdetűt Vachott befolyásának tulajdonítják, melynek egy még volt végső versszakát szintén az ő megjegyzésére törölte ki.

Anyagi helyzetén is Vachott segített legtöbbet. Nemcsak Pozsonyban rendezett számára gyűjtést, hanem június elején jegyese látogatására Pestre rándulván, magával vitte a költő már idézett panaszos levelét Bajzához s helyzetét oly meghatón rajzolta le, hogy az athenaeisták s a maga családja körében számára gyűjtést rendeztek; továbbá kieszközölte, hogy tehetségéhez valami illőbb foglalkozásra Pestre hívják meg. Így kapta nemsokára Petőfi Nagy Ignác meghívó levelét, ki a Kisfaludy-Társaság Külföldi Regénytár-a részére regények fordításával bízta meg. E változásokról Szeberényihez júl. 21-én ezt írta: „Húsvét után* (* T. i. ápr. 16-dika után.), hogy Pápáról elmentem – hol Domanovszky barátunk levelében firkantottam egy pár szót számodra -, Pozsonyban töltém egy ideig az időt. Színésznek mentem föl, de Fekete Gábor nem vett föl. S így kénytelen voltam az országgyűlési tudósításokat borzasztó olcsó áron karcolgatni. De ezt csakhamar meguntam, mint robotot. Szerencsére megismerkedtem Vachott Sándorral. Ez Pozsonyból lerándult kedveséhez Pestre (ki már e hónap 10-dike óta neje), s itt tudtomon kívül számomra egy aláírási ívet bocsátott ki az Athenaeisták között, melyen 30 pengő forint gyűlt össze. Az adakozók: Vörösmarty s Vörösmartyné, Bajza s Bajzáné, Vachott Sándor s mátkája s ennek atyja stb.  Ezzel segítettem ki magamat Pozsonyban. Később maga szólított fel Fekete, hogy álljak társaságához, mit azonnal tettem is. De mindjárt az után való nap kaptam Nagy Ignáctól levelet, melyben jelenti, hogy ha Pestre akarok jőni, kieszközlendik, miszerint a Nemzeti Színháznál bevegyenek, s azon kívül néhány hónapra fordítni valót is ad a Külföldi Regénytár számára. Én tehát természetesen azonnal lejövék. Három hete, hogy itt vagyok s már egy kis regényt („A negyven éves hölgy” Bernard Károlytól) le is fordítottam, melyért száz váltó forintot kapok.”

Vachott Pozsonyba visszatértének ideje bizonytalan ugyan, de az tény, hogy a költő még az egész júniusi hónapot ott töltötte. E hó második felében Szuper Károly, aki Fekete Gábor sógora volt, rábeszélte őt, hogy Petőfit léptesse fel, azzal indokolván, hogy az ifjúság,m int ismert költőt bizonyosan fel fogja karolni. Erre megkapta Nagy Ignác Tiszújításban* (* Chiabainé jutalomjátékára adták.) az Aranyos Mihály, nemesek hadnagya szerepét jún. 24-dikére; „de egy úrfi szintén vágyott mint műkedvelő ugyanazt a szerepet eljátszani s ennek fellépésétől több hasznot remélvén az igazgató, elvette szegény Petőfitől a szerepet s az úrfinak adta.” Hogy ez őt mennyire elkeserítette, könnyű elgondolni.* (* Szuper K. Naplója. Hazánk. 1888. l. V.ö. Hirnök. 1843. 29. sz. Röviden jegyezzük meg, hogy Szuper júl. 2-diki dátummal beszéli el ezt az esetet, melynek valósága ugyan teljesen kétségtelen, de kétségtelen az is, hogy korábban történt. Ez a pár föltűnően hibás kelet a naplóban igazolja azt a föltevést, hogy néhány adat utóbbi betoldás, mikor már az időt (illetve napot) pontosan megállapítani nem tudta. Így júl. 2-án a költő már nem is volt Pozsonyban, onnan már jún. 28-29-én Pestre utazott.)

Ez az eset, valamint Lisznyai és Degré közbenjárása, kiknek e tájt egy-egy vígjátékuk került színre, végre az éppen ekkor itt vendégszereplő Egressy Gábor tanácsa* (* Egressy Gábor jún. 1-27-ig játszott Pozsonyban. Hihető, hogy Petőfi Pestre jövetele összeesik az Egressy Pestre utazása idejével.), rábírták Feketét, hogy maga szólítsa fel a költőt a társulatba lépésre, amit, mint írja, azonnal meg is tette. Sorsa azonban itt sem volt biztosítva; a társulat állapota hovatovább keservesebbé vált, Fekete Pozsonyba csődítette „fél Magyarország” színészét s míg maga fényesen élt, a tagok éheztek. E körülmények ösztönözték, hogy a Nagy Ignác levelére odahagyván a társulatot, Pestre jöjjön azzal a kilátással, hogy itt a Nemzeti Színházhoz is bejuthat.

VIII. FEJEZET

Pesten mint fordító

Megérkezik Pestre. – Lefordítja a Koros hölgy-et. – Élete Pesten. – Gödöllőre megy. – Lefordítja Robin Hood-ot. – Újta M.-Berénybe. – Pesten írt költeményei.

Petőfi Pesten Kemény Mihályhoz szállott, kinek lakását Dlhányitól és Neumann Károlytól Pozsonyban tudta meg. „Én akkor Pesten tanultam - írja Kemény -, s Vankó Dániel porcelánkereskedőnél laktam a Dorottya utcai, akkor még Rupp-féle házban,m int gyermek-instructor. Egy este betoppan hozzám kendőbe kötött kis csomaggal Petőfi, s elmondja, miért jött Pestre; míg tehát körültekint, szállást kér. Két éjet töltött nálam.”* (* Kemény M.: Emlékadatok Petőfiről. (Fővárosi Lapok. 1877. 148-49. sz.)

E pár nap után Fekete Lajos jogászhoz költözött a Magyar utcába s itt fordította le németből Bernard Károly A negyven éves hölgy c. regényét, mellyel három hét alatt, júl. 20-dikára készen volt s már aznap nekifogott a James Robin Hood c. regényének. „Ez németben 900 lap; s jó darabig fog eltartani. Addig Pesten leszek, azután pedig hova megyek? még nem tudom”, írja Szeberényinek.* (* Szeberényihez id. levelében. L. Néhány év Petőfi Sándor életéből. 34. l.)

Ekkoriban meglehetős vidám és gondtalan napokat töltött Pesten. Nagy Ignác A negyven éves hölgy fordítására előleget adott s összesen 100 váltóforintot kapott érte, a Robin Hood-ért 300 v. forintot ígért, melyből 100-at szintén előlegképpen adott.

Fekete Lajossal lakott július végéig; de ő ekkor „absentium legatus”-nak menvén fel Pozsonyba, egymagára fogadott szobát az akkori országúton (Múzeum-körút) a múzeumra nyíló két ablakkal. Régi barátai közül Pesten találta dr. Sass Istvánt, mint orvosnövendéket, emellett több új ismeretséget is kötött s kivált Pálffy Albert és Lauka Gusztáv mindennapos vendégei voltak. Kedélye a viszonylagos jóllétben megnyílt és felmelegedett. Reggelizni az ifjúság gyűlőhelyére, az Úri utcai Pilvax-kávéházba járt s új barátai társaságában esténként is el-elmulatgatott vagy színházba ment. Ez volt legkedvesebb időtöltése. Augusztus végén Orlay is nála töltött egy pár napot, midőn a nagy szünidőre Pápáról Mezőberénybe ment s ő is említi a költő aránylag kedvező helyzetét s kedélye vidámságát.

A baráti körben azonban a fordítás lassan haladt, pénze meg apadt s Kemény Mihály már aggódni kezdett, hogy mire kész lesz vele, pénze is mind elfogy. Azt tanácsolta tehát neki. vagy mondja meg barátainak, hogy dolga van s hagyják őt magára, vagy engedje meg, hogy ő figyelmeztesse rá őket. Petőfi azonban egyiket sem akarta elfogadni. Ekkor arra ösztönözte, hogy menjen, míg munkájával elkészül, falura, Cinkotára vagy Gödöllőre. Petőfi Gödöllőt választotta, ha Kemény elmegy s kéri Nagy Ignáctól az erre szükséges 100 váltó forint új előleget.

Kemény Mihály, bárha Nagy Ignácot azelőtt nem ismerte, azonnal elment hozzá s előadta, hogy Petőfi gyöngélkedése miatt nem járhatván ki, általa kéret további 100 v. frt-ot. Nagy Ignác csak annyit kérdett, hogy nincs-e Petőfinek komolyabb baja s hogy meddig haladt a fordítással? kemény megnyugtató válaszára átadta a kért összeget. Ekkor a költő augusztus végén kiment Gödöllőre, ahol oly szorgalommal feküdt neki a fordításnak, hogy három hét alatt elkészült vele. Mindkét fordítása a Külföldi Regénytár-ban* (* Külföldi Regénytár. Kiadja a Kisfaludy-Társaság. Szerkeszti Nagy Ignác. Pesten. Hartleben Konrád Adolf sajátja.) jelent meg, mégpedig A negyven éves hölgy a censor változtatása következtében A koros hölgy c. a.* (* A koros hölgy. Francia regény. Írta Bernard Károly. Fordította Petőfi Sándor. Pesten. 1843. Kis 8o. 106. l.) 1843. okt. 8-dikára, mint a regénytár 17-dik kötete* (* Jelenkor. 1843. 428. l. (V.ö. Petőfi-Múzeum. 1891. 43. lap.); Robin Hood pedig három részben, 1844. február 4-dikére, márc. 9-dikére és május 26-dikára, mint ugyanannak 22-24. kötete.* (* U.o. 1844. 59., 119. és 251. l. (V.ö. Petőfi-Múz. u.o.) Megjelent ily c. a.: Robin Hood. Angol regény. Írta James György. Fordította Petőfi. Pesten. 1844. 12.o. I. 240. l. II. 285. l. (E regénnyel egyszersmind a Regénytár első folyama bevégződött.)

Már említettük, hogy mindkét regényt németből fordította. Közülök kivált A koros hölgy-ben sok a germanismus, a Robin Hood már több gyakorlattal s szabatosabban van átdolgozva, de nagyon sok kihagyással.* (* A német fordítás, melyből dolgozott, a következő c. a. jelent meg: G.P.R. James Romane in deutschen Uebertragungen herausgegeben von F. Rotter und G. Pfizer. Stuttgart. 1843. Ebben a gyűjteményben címe: Die Tage des Waldlebens. Eine romantische Geschichte aus alten Zeiten von G.P.R. James. 8o. I. 126. II. 136. III. 111. IV. 143. V. 115. VI. 139. l. Az összes 6 kötet 770 lapja a magyarban 525 lapot foglal el. Részletes összevetést itt nem tehetvén, röviden említjük meg, hogy az eredetiben levő számos költemény és ilyféle idézet a fordításból (egyet kivéve) mind hiányzik, emellett kimaradtak más leíró, elbeszélő és beszélgető részek, vagy össze vannak vonva egy-egy elhagyható részlet kihagyásával. V.ö. pl. a németben I. k. 45. l. s a magyar I. k. 33. l.; németben I. k. 113. l. a magyarban I. k. 78. l.; a németben II. k. 35-38. l., magyarban 107. l. etc. A kihagyandó helyeket valószínűen Nagy Ignác jelölte ki. (V.ö. Petőfi-Múzeum. 1890. 349. l. és 1891. 43-44. lap.)  Inkább szükségből dolgozott rajtok s a rájok fordított időt sajnálta; maga sem tulajdonított nekik becset.

Midőn a Robin Hood-ot átnyújtotta, Nagy Ignác a remélt 300 v. forint helyett 400-at adott neki; s így még mindig 200 v. forint pénze votl (80 frt pengőben). Ekkor elhatározta, hogy újra színésznek megy; mert e pályáról gondolatában egy pillanatig sem mondott le. Midőn Nagy Ignác Pestre hívta, egyszersmind megígérte, hogy a Nemzeti Színházhoz besegítik; azonban mikor már ott volt, föllépni nem mert. „A pesti színpadra lépni most még, ez oly fa, melybe nem merem fejszémet vágni, noha arra Vörösmarty  sine fine ösztönöz. Majd elhatározom magamat”, - írja Szeberényinek már idézett levelében júl. 21-dikéről. E szerint már akkor tisztában volt magával, hogy Pesten semmi más megélhetési módot nem keresvén, ha a fordításokat elvégzi, vagy csakugyan föllép Pesten vagy más színésztársasághoz szegődik a vidéken. Azt mondja Orlay is, hogy midőn Pesten találkozott vele, jobb helyzete dacára sem volt kibékülve sorsával s panaszolta, hogy fordításra tékozolja idejét; de, mondá, ha Robin Hood-ot befejezi, újra fölcsap színésznek. A sors még súlyosabb tapasztalatokat tartott fönn számára az előbbieknél.

Valóban, pesti barátai és volt tanulótársai hiába igyekeztek szándékáról lebeszélni; el volt határozva, hogy Erdélybe Kolozsvárra vagy Tordára megy s nem is tér vissza Magyarországba és Pestre, míg nem lesz belőle hírneves színész. Az utolsó előtti napon tehát, melyet Pesten töltött, elmentek Kemény Mihállyal együtt, vásároltak két trikót, egy atillát, fekete frakkot és nadrágot, egyéb színpadi kellékeket és könyveket, meg egy új ládát.

Az utolsó napot aztán régi barátaival töltötte a Városligetben sétálva, csolnakázva s terveiről beszélgetve; az éjet átmulatták s reggel megfogyatkozott pénzén a búzapiacon egy Békés-megyei fuvarost fogadott fel, kinek szekere a heti vásárról üresen ment hazafelé, hogy vigye Orlayhoz Mezőberénybe.

A költő e pár havi pesti időzése alatt is több költeményt írt, melyek a következők: L…né* (* Lendvaynéhoz írta e lelkes költeményt egy futólagos benyomás emlékére, melyet valamely színházi előadás ébresztett benne. Lendvayné a drámai szende szerepekben ekkoriban a leghíresebb magyar színésznő volt. Szül. 1813-ban, meghalt 1891-ben.), Szemrehányás, Kördal, Hejh, nekem hát vigasztalást mi sem ad… és Befordúltam a konyhára… c. ismeretes népdala. Itt írta a pozsonyi vagy talán egész eddigi élete szenvedéseinek hatása alatt Az utósó alamizsná-t is* (* Életképek-ben 1843. szept. füz. 270. l. „románc”-nak nevezve.) a Holtei Károly akkoriban divatos hyperromantikus Babérfa és koldusbot*  (* Holtei Lorbeerbraum und Bettelstab, oder: Drei Winter eines deutschen Dichters. Schsp. in 3 A. Mit einem Nachspiel: Bettelstab und Lorbeerbaum, megjelent 1840-ben (Schleusingen). 1839-től fogva a magyar színpadon is ismeretes volt. Először adták Pesten 1839. jún. 9-én, Szigligeti fordításában.Bővebben Petőfi-Múz. V. 77. és VIII. 23. l.) c. darabjára emlékeztető reminiscentiákkal, melyben talán ő maga is játszott. Ez rövid idő alatt egyik legismertebb költeménye lőn. Ezen és nehány ez időben, valamint a későbbi debreceni tél alatt írt költeményén valami keserű lemondás, mondhatni életuntság, halálvágy s a korai halál sejtelme jelentkezik, melyek az ismert ifjúkori érzelmességen át éreztetik szenvedéseinek tartósságát és nagyságát. Ilyen a többek közt (Halálvágy, Jövendölés, Élő halott sat.) a gödöllői időzése alatt írt Temetőben is. Gödöllőn írta Merengés c. költeményét is, mely Pönögei Kis Pál álnév alatt Petőfi Sándorhoz c. a. jelent meg s utóbb öndicsőítéssel vádolták érte, mintha álnév alatt saját érdemeit magasztalná, midőn magát Petrarcaval hasonlítja össze.* (* Athenaeum. 1843. II. 353. l. 9. sz.) Ugyanez álnév alatt jelent meg szintén ebben az időben I-V. népdala*  (* U.o. 4. sz. 165. l. aug. 30. I. Ki vagyok én,nem mondom meg… II. Érik a gabona. III. Lánggal égő teremtette. IV. Befordultam a konyhára. V. Hejh, nekem hát vigasztalást…) az Athenaeumban, melyeknél először használja e legkedveltebb álnevét, míg a Felköszöntés-t saját neve alatt adta ki ugyanott szept. 20-án.* (* 275. l. 7. sz.) A Honderü-be ekkor még, mint Orlay tévesen állítja, nem dolgozott.

IX. FEJEZET 

A debreceni tél s a pesti út

 

Mezőberényben. – Debrecenbe megy. – Komlósyhoz szegődik. – Levele Orlayhoz, Bajzához, Nagy Ígnáchoz. – Színészkedése Debrecen vidékén. – Betegsége. – Visszatér Debrecebe. – Lakása Fogasnénál. – Debrecenről az Úti levelekben. – Egy telem Debrecenben című költeménye. – Összezördülése Pákh-kal. – Tanulmányai. – Összeírja költeményeit. – Debrecenben írt költeményei. – Költői fejlődése 1839/44-ig. – Pákh jótállása. – Pesti útja az Úti levelek-ben. – Az egri kispapok közt. – Az Egri hangok. – Megérkezik Pestre. Sikertelen fáradozása. – Vörösmartyhoz fordul. – A Nemzeti kör. – Tóth Gáspár. – A költő ismeretsége Várady Antallal. –Vahot Imre segédszerkesztőnek hívja meg. – Látogatása otthon.

A költő Mezőberényben, hová szept. vége felé érkezett meg, egy hetet töltött. Itt némi kitüntetésben részesült, amennyiben a helybeli jegyző, Bonyhai Benjamin, ki a lapokból ismerte költeményeit s maga is író volt, vendégséget csapott tiszteletére. Egyik nap meg Orlayval Gyulára rándultak be, hogy megtekintsék a vár romjait, melyet Kerecsényi László 1566-ban a töröknek oly gyáván föladott volt. A hét elmúltával Orlay rokona, Tesedik Lajos mérnök társaságában Debrecenbe indult, hogy majd onnan Erdélybe menjen. Útközben a mérnökkel hevesen összekaptak; mert ez a költői s kivált színészi pályáról, mint háládatlanról, lenézőleg nyilatkozott, ami nagyon sértette a költő önérzetét.

Debreceni élményeiről három levele ismeretes, melyek mindennél hívebben rajzolják ekkori állapotát. Az elsőben, melyet Orlayhoz intézett, megérkezését a következőleg mondja el (kelet nélkül):

Somám! ide érvén a színházhoz mentem; ott több ismerőmre akadtam. Azok tudtára adták Komlósynak* (* Komlósy Ferenc) ittlétemet, s ez, noha nem volt szándékom, itt marasztott. Eszerint Komlósy társaságában vagyok. Innen egy hét múlva Váradra megyünk, s onnan november elején Kolozsvárra. Csütörtökön vagy szombaton* (* T.i. okt. 5-én v. 7-én.) lépek föl először, szerelmes szerepeket fogok játszani. Tudom, szeretnél néha helyettem játszani, te tudod, kiért.* (* T.i. Orlaynak Fejérvárt egyszer Komlósy Ida nagyon megtetszett a Notredami toronyőr-ben. Erre a tréfás célzás. (Orlaynál: Budapesti Szemle. XIX. 359. l.) Még többet is írnék, de már nem fog a pelejbászom. Ölellk, csókollak lelkem barátja! Petőfid.

Így került Komlósy társulatához. Második levele, mely az előbbi vidám, kedélyes hangjának teljes ellentéte, Bajzához van intézve nov. 38-dikáról s legjobban rajzolja a nyomort, melybe jutott. E levél a következő:

Mélyen tisztelt Tekintetes Úr! Szíves engedelménél fogva bátorkodom röviden lerajzolni körülményeimet, s noha ezek alkalmasint feketébbek halvány tintámnál; mindazáltal örömmel írom le, áthatottan azon édes sejtéstől, hogy talán nincs a Tekintetes Úr minden részvét nélkül sorsom iránt. Legyen szabad ezt remélnem, legyek oly szerencsés, hogy e remény valósuljon; mert elhagyott pályámon a Tekintetes Úrnak irántam mutatott – s általam aligha megérdemlett – szívessége, leereszkedése ösztönzőn egy magasabb cél felé, igen, vezércsillagom, büszkeségem.

Elhagyva pestet, Debrecenbe jövék, innen ismét tovább utazandó Erdély felé. De több színész-ismerőm unszolásából Komlósyhoz menék, kinek társasága akkor itt működött, s ki, mint mondá, télre Kolozsvárra menend. Komlósy meglehetősen fogada, s így egy hetet tölték Debrecenben, már mintegy tagja a társaságnak. Ekkor ismét magához szólíta Komlósy, velem körülményesebben értekezendő. De már ekkor nagy meglepetésemre egészen más nótát fútt, s többek között azt is kijelenté, hogy Kolozsvártt énekelnem is kellend az operában. Ez különösen nem tetszett nekem, s amint tőle távoztam, egy kis társaság igazgatójával találkozám. Ez hítt magához s jó szerepeket, jó fizetést ígért. Ennél fogva – de leginkább azért, mert pénzem már elfogyott, s tovább nem utazhattam – hozzá állék. Diószegre menénk – egy Bihar-megyei mezővárosba – s itt játszánk nehány hétig. Kaptam egy pár meglehetős szerepet, például Tornyait a Tiszujitás-ban* (* Nagy Ignác), Warningot A 30 éves kártyás-ban* (* Iffland. A. W. Ford. Jakab István.)  stb. és 50 frt proportióba tétettem. Innen Székelyhídra menénk, s itt mintegy 3 hétig játszánk. E hónap (nov.) 24-én felbomlott társaságunk, mivel mi Nagy-Károly- és Szatmárba akaránk menni, s az igazgató erre nem állott. Ennél fogva nem volt mást tennem, mint Debrecenbe jőnöm vissza, s nem csupán azon okból, mert társaságunk szétoszlott, de leginkább mert beteg vagyok, s betegségem napról napra terhesül. Már Székelyhídon sem játszthatám, s nincs is reményem, hogy egyhamar játszhassam, mert annyira el vagyok gyengülve, hogy erőm visszanyerése bizonyosan belekerül két három hónapba. Egész csontváz vagyok. Így tengek ínséges állapotban s itt kell a telet Debrecenben töltenem. Azon szemtelenségre valék kénytelen vetemedni, hogy Nagy Ignác úrtól pénzt kérjek költsön. Mint szégyenlem, s mégsem tehetek másképp! – L…. csakugyan gazember; kicsalt tőlem vagy nyolc pengő forintot Pesten létemkor, s három pengőmmel most is tartozik. A múzsák kerülnek; minden, amit írni tudtam, mióta Pestet elhagyám, két keserves népdal.* (* Kis furulyám szomorúfűz ága… és A szerelem, a szerelem… címűek, amaz Diószegről, emez Székelyhídról.) Tieck dramaturgiai lapjait* (* Dramaturgische Blätter, nebst einem Anhange noch ungedruckter Aufsätze üb. d. deutsche Theater u. Berichten üb. die englische Bühne, geschrieben auf einer Reise i. J. 1817. v. Ludwig Tieck. Wien. 1826. (Ez a kiad. a Classische Bibliothek pár kötete.) E könyvet utóbb Egressynek adta, jelenleg az I. rész a ref. coll könyvtáráé Kolozsvárt. (Petőfi-Múzeum I. 20. l.) és Rötscher Kunst der dramatischen Darstellungját szorgalmasan olvasom; ezzel telik minden időm. Vachott Sándornak igen szerettem volna írni,d e tán nem is érdekelné levelem. Vannak még, kiket annyira tisztelek, kiket szeretnék kérni, hogy néha-néha emlékezzenek reám, de hiszen én oly csekély vagyok, s ezt tenni nem merem. Bocsásson emg a Tekintetes Úr, hogy ily hosszan alkalmatlankodom, és bocsásson meg levelem zavartságáért. Melyek után, szíves indulatába ajánlva magamat, maradok a tisztelt Tekintetes Úrnak alázatos szolgája

Petőfi Sándor.

Harmadik levele, melyben az említett kölcsönt kéri Nagy Ignáctól, ugyancsak nov. 28-án kelt s a következőleg szól:

Mélyen tisztelt Tekintetes Úr. 

Irántami szíves tettei, melyeket meghálálni nehezen leszek képes, de mikre hálás érzettel emlékezni meg nem szűnök, bátorítanak föl, a Tekintetes Úrnál egy alázatos kérelemmel alkalmatlankodni. A balsors, mely engem már négy év óta példás állandósággal környékez, most ismét különösen érezteti velem súlyos hatalmát. Már az úton, hogy Pestet elhagyám, kezdék betegeskedni, s betegségem mindeddig folyton nevekedik, annyira, hogy már három hét óta nem játszhatom. Ezen okból, de különben is szétoszolván a társaság, melynél valék, kényteleníttetém Debrecenbe jőni vissza, hol a telet töltenem kell, mert ha hamarjában kigyógyulok is, erőm annyira megfogyott, hogy alig lézengek, s egy pár hónapi nyugalom és pihenés okvetlenül szükséges. Ily körülmények között kénytelen vagyok a Tekintetes Úrhoz folyamodni, szíveskednék mintegy negyven pengő forinttal segélyemre lenni,minek visszatérítésére mingyárt felgyógyulásom után minden erőmet fordítani el nem mulasztandom. Ha terhére nem esnék a Tekintetes Úrnak alázatos kérelmem teljesítése: kiragadtatnám a legnagyobb ínségből, melyben ember lehet. Ezen esetben méltóztassék becses levelét ekképp címezni: Petőfi Sándor színésznek özvegy Fogas Józsefné házában közel a cath. kórházhoz. De ha kérelmem nem teljesíthető: azért esdek, ne méltóztassék vakmerőségemért, mire végső szükség kiszte, neheztelni. Melyek után maradok a tisztelt Tekintetes Úrnak alázatos szolgája

Petőfi Sándor.*

(*Vegyes művek III. 287. l.)

A költő e leveleiben foglalt megható rajzot nehány más adattal egészíthetjük ki. Ő a Komlósy társulatánál csak egyszer lépett föl, t.i. Fáncsy Lajos éppen itt vendégszerepeket játszván, mint ismerőse kieszközölte, hogy a Velencei kalmár-ban eljátszhassa a marokkói herceg kis szerepét valószínűleg éppen okt. 7-én.* (* Fáncsy okt. 2-12. közt volt Debrecenben.) E fölléptére céloz idézett levelében. Hihető, hogy Komlósy ennek kevés sikere miatt tette aztán föltételül, hogy a karban énekelnie kell, ami egyébaránt a másodrendű tagoknak abban az időben amúgy is kötelessége volt. Ez volt legfőbb oka, hogy kapott az alkalmon, mely megmentette a karban énekléstől, mihez sem hajlama, sem kedve nem volt.

Eltávozása Debrecenből okt. 10-13-dika táján történhetett* (* Okt. 9-én Debrecenben volt, e napon ugyanis beírta nevét a kaszinó vendégkönyvébe.) s az érmelléki Diószegen tehát okt. hóban és nov. elején játszottak. onnan nov. 4-dike táján Székelyhídra mentek át,, hol a fogadó ivószobájában ütötték fel a színpadot.* (* Az Úti levelekben (1847) megemlékezik itt töltött napjairól: „Székelyhídon etettünk, épp azon fogadóban, hol 1843-ban, mint színész, játszottam valami hatodmagammal. Megnéztem a nagy ivószobát is, hol színpadunk állott. Halovány, örömtelen, száraz ködalakok vettek körül… itt töltött napjaim szellemei. hosszan beszélgettem velök; beszédünk komoly, merengő volt, csak néha mosolyogtam bágyadtan, fájdalmasan. Szomorú, nagyon szomorú időkről beszélgettünk.” (Vegyes művek. III. 69. l.) Itt azonban Petőfi már nem bírt játszani. Az a typhosus láz,  mely még M.-Berényben vette kezdetet, erőt vett rajta s nélkülözései még növelték. Lassanként mindenéből kifogyott; Pestről magával hozott szebb ruhadarabjait eladogatta, sőt itt már utolsó, magán hordott jobb öltönyét is valami gyarló nyári-ruha félével kellett elcserélnie, hogy pótlásul pár garast kapjon, mellyel Debrecenbe mehessen. Nov. 24-28-dika közt tette meg e keserves utat egyik részén szekeren, másik részén gyalog vonszolván magát s majdnem a végkimerüléshez jutva érkezett meg Pákh Albert lakására.

Pákh Albert ebben az évben, mint jogász, Debrecenben tanult s egyszersmind nevelő volt Schwartz Sámuel nevű ügyvédnél; nála volt lakáson is a régi színház tőszomszédjában. Petőfi, midőn Debrecenbe ért, ismeretségét vele megújítván, most a végszükségben hozzá folyamodott. Éppen ezen az estvén valami baráti  körből Pákh a szokottnál későbben ment haza, midőn a kis kapuban vacogó, didergő, fehér nadrágú, vékony lebernyébe burkolt alak szólítja meg. Alig hitt szemeinek, midőn Petőfit ismerte fel, ki így szólt:

- Hozzád jöttem, barátom, hogy ha meghalok, legyen, aki eltemessen.

Pákh megölelte a lesoványodott, beesett arcú, sápadt költőt, bevitte magához  s nehány napig, amíg valamivel jobban lett, magánál tartotta, némi ruhaneművel látta el s pénzzel is segélyezte. Midőn kissé magához jött, mert betegsége súlyosabb részét Székelyhídon húzta ki, a debreceni színház jegyszedőnéjéhez, özv. Fogas Józsefnéhez költözött s itt, a Nagyvárad utca végén egy kis szobácskában húzta ki a december-január hónapot s február elejét e becsületes, derék asszonynál, kinek neve méltó, hogy emlékezetben maradjon e jóságáért, melyet a beteg és mindenéből kifogyott költő iránt tanúsított.

Ez a helyzete magyarázza meg idézett két levelének hangját, melyekből az látszik, hogy a nyomor még az ő büszke lelkét is megtörte és minden körülményből világos, hogy életében ezeknél szomorúbb napokat nem élt. évek múlva sem bírt rólok megfeledkezni s keserűséggel emlékezett vissza Debrecenre. „Voltál-e már Debrecenben, barátom? – írja 1847-ben Kerényinek az Úti levelek-ben -, láttad-e e pusztai várost, vagyis e városi pusztaságot? ha porba vagy sárba akarsz fulladni, csak ide jöjj, itt legkönnyebben célt érhetsz; de az orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt megfúlnál, a guta üt meg a szalonna szagnak miatta. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt! a szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája, éppen mint az idevaló híres talyigás lovaknak. Itt ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak. Az 1843/4-ki telet e kövér városban húztam ki, éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öreg asszonynál, az isten áldja meg. Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a másvilágról írnám hozzád. Olyan elhagyott kis vándorszínész fiú voltam, kire se isten, se ember nem nézett, nem ügyelt.”* (* Vegyes művek. III. 52. l.)

Egy telem Debrecenben c., pár hóval utóbb Pesten (1844) írt költeményében, már a boldogabb napokból tekintve vissza, inkább humorral gondol e télen  átélt szenvedéseire, kényszerült böjtjeire, fűtetlen szobájára és kopott gubájára, mely nem tartott elég meleget.

S az volt a derék,

Ha verselék!

Ujjam megdermedt a hidegben,

És ekkor mire vetemedtem?

Hát mit tehettem egyebet?

Égő pipám

Szoritgatám,

Míg a fagy végre engedett.

Ez ínségben csak az vigasztala,

Hogy ennél már nagyobb inségem is vala.

A viskó, melyben lakott, a kath. kórház mellett feküdt s ablakából, mikor a jégvirág el nem takarta, az akasztófára nyílt a kilátás.* (* L. Orlay id. helyen. Jókai: Petőfi élete és költeményei. Előszó. XXXIII. l.) Bútorzata egy ágy, pár szalmaszék s egy boglyakemence volt, melyet íróasztalként használt; a falon Vörösmarty és Hugo Victor arcképei.* (* Orlay meg is örökítette egy képen 1857-ben Petőfi Debrecenben c. a., amint a költő egy faládán elmerülve ül, előtte szalmaszék; ezen egy üveg tintatartóval lenyomtatott papíron a Boldogtalan voltam… kezdetű költeményének első sora olvasható. E képet Molnár József rajzában színnyomatban adta a Hölgyfutár 1858-ban újévi mellékletül; eredetijét Tóth Kálmán vette meg az 1857-diki műtárlatból. A kép motívumai a költő Egy telem Debrecenben c. költeményéből vannak véve. (V.ö. Petőfi-Múzeum. IV. 169-178., VII. 107. l.) E viskó többé nem létezik, jelenlegi tulajdonosa lebontotta. (Petőfi-Múzeum. 1891. 215. l.) Emléktáblával is meg volt jelölve, melyet az új ház utca felőli falára helyeztek be. A vörös márványtábla nemigen szabatos fölirata: „Itt lakott (Petőfi Sándor) 1844-ben.” Szobája az udvar felőli részen volt, két ablakkal az udvarra, Nagyvárad u. 3483. sz. a.)

Kezdetben, míg fekvő beteg volt, összes társasága Fogasnéból állt s csupán Pákh látogatta meg naponként, ki egészséges humorával, elmés ötleteivel gyakran földerítette s egyszersmind befolyt színészi ábrándjai lehűtésére s valami állandóbb foglalkozás keresésére is. Ezt a költő utóbb maga is elismerte. Bajza, kivel Nagy Ignác közölte a kapott levelet* (* Nagy Ignác a kért kölcsönt nem küldte e Petőfinek hozzá írt levelét a Bajza hagyatékából közölte fia, Bajza Jenő. (L. Vegyes művek. I. k. XIII. l. és III. k. 264. l.), szintén fölkereste válaszával s némi segélyt is küldött, mintegy honoráriumképpen kiadott költeményeiért, melyek közül a Felköszöntés szept. 30-án, Petőfi Sándorhoz (Pönegei Kis Pál) nov. 15-én, Szeget szeggel dec. 15-én azután jelentek meg, hogy Pestet odahagyta.

Fölgyógyulván, ő is gyakran meglátogatta Pákhot. Egy ily alkalommal megtetszett neki egy darab nemzeti színű szalag, melyet Pákh egy nőtől kapván, becsben tartott s ismételt kérésére sem adta neki. Egyszer oly időben menvén hozzá, mikor Pákh nem volt odahaza, elvette a szalagot, kalapja mellé tűzte, gondolván, hogy megtréfálja vele. Barátja azonban érzékenyen vette a dolgot s szemrehányó levelet írt neki, hogy fiókját felhányva úgy hagyta. A költő erre másnap szó nélkül belépvén hozzá, egy összehajtott lapot tett asztalára s távozott. A lapon Végszó Pákhoz c. költeménye állt, melyben pathetikus hangon búcsúzik el tőle: „Isten veled te elpártolt barát, veszett ebként ki szívem megmarád, Isten veled!”

A költemény hangja az eseményhez képest föltűnően szenvedélyes; akkori helyzetében azonban ez az összezördülés mély benyomást tett rá s ebben van magyarázata.* (* Gyulai a következő találó megjegyzéssel kíséri: „Gyakran megtörténik, hogy objectiv szempontból nem nagy dolog mély benyomást tesz valamely költőre s a fájdalom éppen nem szenvelgés, de nem sokáig tartó s ha dallá alakult, könnyen enyhül.” (Petőfi költészete. Egyet. előadások. 1877/78-ból. 23. l.)  Pákh meghatva a költemény által, maga kereste fel a költőt s érzékenyen megölelvén, barátságuk még bensőbbé vált; a verset pedig maga tette föl postára az életképek számára s később büszke volt rá.* (* Orlay némi módosítással, mint Pákhtól hallottat, úgy adja elé, hogy Pákh éppen tanítványával foglalkozott, midőn Petőfi betoppanván, kissé trivialis szókkal köszöntötte. Pákh sokat adván arra, hogy tanítványa előtt tekintélyét megőrizze, röstellt a dolgot s fölindulásában megfeledkezvén viszonyukról, szobájából kiutasította. (Budapesti Szemle. XIX. 362. l.) Azonban Jókai s Gyulai az általunk leírt módon beszélik el. (V.ö. Jókai: Egy magyar költő életéből. Életemből. 311. l. s a már idézett előszó XXXII-XXXIII. l. Gyulainál idézett előadásai. 23. l.) Jókai hozzáteszi, hogy midőn Petőfi pár évvel utóbb bemutatta őket egymásnak, Pákh maga mondá: „tudod, az a bizonyos veszett kutya barát?” A költemény Végszó**-hoz c. a. megjelent az Életképekben (1844. I. 372. l.) s ugyane c. a. költeményei közé is fölvette. Arra nézve, hogy Pákh gyakran hivatkozott e költeményre, l. Porzó: Por és hamu. 191. l. (Ágai Adolf.) V.ö. még Ágaitól Ország tükre. 1863. 24. sz. Eredeti kézirata Pákh Károly iglói tanárnál. (Vasárnapi Ujság. 1889. 51. sz.)

Mondják, hogy egy más alkalommal, midőn a béke teljesen helyreállott, Pákh erre a költeményre írta mintegy tréfás viszonzásképpen Csont című ismeretes Kont-paródiáját, melyet fel is olvasott neki. De ha ez az adat így nem áll is, annyi való, hogy amint a Létára vándorlás is mutatja („Három színész Létára tart…”), a paródiában mindenesetre a költő által elbeszélt vándorlás némely részletei lebegtek Pákh előtt s a rajz egészben talál is erre az esetre.* (* Gyulai Pál szíves közlése.)

Egyetlen mulatsága az volt, felgyógyulása után, hogy Fogasné szívességéből esténként színházba ment, s általában forgott is a színészek között; ezt pár költeménye is tanúsítja; de egyszer sem játszott. utóbb Pákh megismertette több idősebb deákkal, Székely Józseffel, Bangó Péterrel, ki utóbb verseket is írt az akkori divatlapokba, Somogyi Józseffel, Kovács József könyvtárőrrel, aki egyszersmind „cantus praeses” is volt. Hozzájok sokszor bejárt a ref. főiskolába; gyakran deáklakomára is meghívták s egy ilyen alkalom szülötte Ivás közben című költeménye.* (* Debreczeni Mihály: Egy elkésett hang. (Budapesti Hirlap. 1882. 299. sz.) Péchy Imre: Petőfi-reliquiák. (Reform. 1874. 70. sz.) Somogyi József cikke. (Magyar Ujság. 1861. 1. sz.) Állítólag egy Lepke c. ifjúsági írott hetilapot is adtak ki, melybe Petőfi is dolgozott.)

Azonban a mulatság csak kevés idejét vette el; a főiskolába inkább könyvekért járt be. Emellett egész lelkét eltöltötte az az elhatározás, hogy mihelyt annyira javul, Pestre megy s költeményeit valamelyik kiadónak eladja, hogy adósságát kifizethesse. Elhagyatott helyzete nem volt hát fejlődésére gyümölcstelen. Habár egyelőre nem gondolt is arra, hogy újra színésznek megy, szorgalmasan olvasgatott dramaturgiai műveket, elsajátította a még Pápán megkezdett francia nyelvet annyira, hogy olvashatta Hugo Viktort és Bérangert, ki csakhamar legelső, legkedveltebb költője lett. Hugo Viktor útján a francia romantikával itt tette első ismeretségét; azonban noha utóbb ennek politikai elvei tetszettek is és drámája és regénye egyaránt vonzotta, most még ez a hatás nem nyilatkozik költeményein. Továbbá már csak a Tieck említett művének szorgalmas olvasása tanúskodik arról, hogy előbbi színészi, mondhatni gyakorlati ismeretein kívül itt ismerkedett meg bővebben Shakespeare műveivel a Tieck fejtegetéseiből, melyekben Kemble és Kean játékairól ír Shakespeare darabjaiban. Ezekhez hihetőleg már ekkor járult a költő addig nem ismert műveinek olvasása is, habár csak német fordításból.* (* V.ö. Összes Művei. IV. 363. lap. Havas jegyzetével.)

Ezek mellett költőileg is ez a tél a termékenyek közé tartozik, termékenyebb, mint bármely hasonló időszak eddigelé. Számos oly költeményt írt, melyeket gyűjteményeibe fölvett s melyek közül nem egy valódi gyöngy. Székelyhídán írta A szerelem, a szerelem, Diószegen Kis furulyám című, rövid időn híressé vált dalait; Debrecenből még 1843-ról valók Matildhoz, Megúnt rabság, melyek talán a debreceni színtársulat valamelyik nőtagjához szólanak; továbbá Élő halott, Síkos a hó, Temetésre szól az ének, A virágnak megtiltani nem lehet, Nem megyek én innen sehova költeményei, melyek némelyikében elhagyatott helyzetére is céloz. Ugyanitt írta 1844 elején a Honfidalt, melyben először nyilatkozik a költő mély hazaszeretete s először jelenik meg a hazáért való önfeláldozás eszméje; továbbá Elmondanám, Tél végén, az utóbbit egy megható személyi vonatkozással, A dal, Fütty, Végszó***-hez, Ivás közben, Boldogtalan voltam, Nem ver meg engem az isten, Hirös város költeményeit. Jellemző, hogy ekkoriban Debrecenből az Athenaeumnak nem küldött fel költeményeket, az ezalatt ott megjelent három költeményét még Pesten adta volt át Bajzának. Az Életképeknek küldött fel mindössze három népdalt: A virágnak megtiltani, A szerelem, a szerelem és Kis furulyám kezdetűeket, melyek január második felében jelentek meg.* (* 1844. I. 80. lap. A két elsőhöz Kovács József „cantus praeses” ugyanekkor dallamot írt. Székely J. Petőfi és a bor. (Függetlenség. 1882. 289. sz. s id. helyeken.) Az Így ni… c a. ismert töredék is Debrecenből való 1844-ből a nagykőrösi ref. gymn. eredeti kézirata szerint. Összes M. III. 713. l.)

E munkásságán kívül a maga gyöngyírásával összeírja e télen költeményeit egy ujjnyi vastagságú könyvbe hazai zöldes-fakó színű erős papírra; a lapokat oldalt behajtja, szélvonalakkal látja el s a külső borítékra ékes betűkkel ráírja az akkor még szerény címet, ugyanazt, mely a Versek I-en olvasható.

E könyvbe vetette összes reménységét; ezzel akart föllépni az irodalomban, mintegy biztosítani kívánván azt a jövőt, mely 1839 óta mind határozatlanabb és bizonytalanabb lett. Ez volt mindenesetre a fő, a valódi cél. Azonban, s ez lép inkább leveleiben előtérbe, mint a szükség indoka, a belőle nyert pénzből szándékozott kifizetni tartozását.

Mily megható kép! A fűtetlen szobában telelő beteg s ezer más nélkülözést szenvedő ifjú tanul a tudás égő szenvedélyével, a jövőbe vetett törhetetlen hittel és kitartással, a búbos kemence oldalán a hidegtől reszkető kézzel írja és másolja költeményeit, melyek majd meglágyítják a könyörtelen sorsot s melyektől keserű csalódásai és nyomora közepette „pénzt és nevet vár.”

Az, hogy mely költemények tevék az összeírt kötet tartalmát, ma már csak hozzávetőleg határozható meg. Mindenesetre benne voltak mindazok, melyek eddigelé nyomtatásban valahol megjelentek. Ezek közül az Athenaeum kiadott 1842-ben 3-at, 1843-ban 17-et, összesen 20-at; az Életképek 1843-ban 1-et, 1844 első felében 5-öt, összesen 6-ot; a Regélő 1843-ban 2-őt, 1844 első felében 1-et, összesen 3-at; a Honderü 1844 felső felében 1-et. Eszerint a Versek I-ből előzetesen megjelent költemények száma 30.* (* V.ö. Petőfi-Múzeum IV. 143. l.) Ezekhez járulnak oly költeményei, melyek elébb nem jelentek meg sehol. Ilyenek 1842-ből: Két vándor, Furcsa történet, Járnak, kelnek sokan zöld erdőben; 1843-ból: Az én mátkám, Dinomdánom, Jövendölés, L…né, Farkaskaland, Pálnapkor, Barátimhoz, Élő halott, Temetőben, Lopott ló, Szemrehányás, Kördal, Matildhoz, Megúnt rabság, Síkos a hó, Temetésre szól az ének, Nem megyek én innen sehova; 1844 elejéről: Elmondanám, Tél végén, Fütty, A dal, A nemes, Halvány katona, Boldogtalan voltam, Nem ver meg, Hirös város; összesen 29. Mindenesetre hozzájok kell venni a debreceni-pesti útban írt 4 költeményt is: De már nem tudom mit csináljak, Keresztúton állok, Eger mellett, Egri hangok.* (*Aközben, míg a Versek I. sajtó alatt volt, e költeményei közül is megjelent kettő a Szivárvány című albumban, melyet az 1843. júl. 19-i tűzvészben károsult miskolciak javára szerkesztett Halászy József, kiadta Emich Gusztáv. Pest. 1844. 12o. 279. l. Ebben megjelent a Jövendölés, Álom c. a. s a Lopott ló Pönögei Kis Pál aláírással. Összes költeményei. II. 468., 472. l.)

Ismeretes továbbá Petőfinek Tárkányihoz írt április 28-diki leveléből az, hogy a Kör bírálói „vagy tizenötöt kivetettek” a kötetből, „s nagy részint bordalokat2. Ha úgy vesszük, hogy a kidobottak száma éppen 15, ez esetben 78 költeményből állt az összeírt gyűjtemény s kiadásra elfogadott belőlök a Kör 63-at. Tudjuk továbbá, hogy a Víz és bor s Bujdosó költeményei, melyek e 78-ba be vannak véve, minthogy amaz a Regélő-ben, ez az Athenaeumban előzetesen megjelent, a Versek I-ből utóbb kimaradtak. Lehet, hogy ezek is a kihagyandó 15 közül valók s ekkor csak 13 költeményről nem tudjuk, hogy melyik volt. Nem valószínűtlen azonban, hogy egy pár, ma már ismert ifjúkori kísérlet is köztök volt s a költő azért nyugodott bele kihagyásokba. Körülbelül így határozható meg a Pestre vitt kézirati kötet tartalma* (* Részletesebben P.-M. VI. 8-10. l. Versek I. 1844. cím alatt szerzőtől. Legyen itt a kihagyott 15 költeményről egy kis hozzávetés fölemlítve. A költemények közül Ivás közben, Boldogtalan voltam, Nem ver meg engem, De már nem tudom, Hirös város, a sorban szokatlanul hátra vannak vetve. Nem lehetetlen, hogy eredetileg ezek is szerepeltek a 15 kihagyott vers közt s utóbb vétettek föl bizonyos javítással,, mindenesetre a költő kívánságára. A megjelölt héttel ebben az esetben csak 71 költemény tette volna a kötet tartalmát.), mely szerint volt benne 1842-ből 14, 1843-ból 33, 1844-ből 16 s a kivetett 15 költemény.

Ha e szerint a kézirat tartalmát 78 költeményre tesszük s hozzávesszük az ifjúkori kísérletek számába menő 51 költeményt, a költőnek az összes ez ideig írt és ismert költeményeinek száma 129, nem számítva a 4 töredéket.

E költemények időrendben tekintve világos képet nyújtanak a költő belső fejődéséről, bárha kivált ifjúkori kísérleteiből nagyon kevés maradt ránk; csak az, mit barátai vagy a véletlen megőriztek.* (* Orlay írja, hogy Asszonyfán, Sopronban, katonáskodása s ez után pár hó alatt számos költeményt írt, de többnyire csak erős emlékezetében őrizte őket. Néha leült,, összeírta, majd széttépte s némelyek elhagyásával újra összeírta őket, számítgatva, hogy minő füzetet adnának ki nyomtatásban. Amelyik nem tetszett neki, kegyelem nélkül elégette. „Egyszer ily máglyaítélet  alkalmával, midőn sajnálkozásomat fejeztem ki, azt a humoros megjegyzést tette: valóban igazad van, több szesz van benne, mintsem hittem, nézd, mily lobogva ég.” Orlay olvasott egyszer egy ily füzetet s rá azt a benyomást tette, hogy a költő gazdag érzése ekkor még szunnyadni látszott s hiányzott színgazdagsága, mellyel szenvedélyes szíve harcait oly bájoló lágysággal a haragos lelke villámlásait oly megragadó erővel bírta utóbb festeni. Még ekkor „keble hullámzásának ritkábban adott hangot lantja húrjain.” (Id. h. 18. l.) Úgy ezek, valamint mindaz, amit róla tudunk, azt bizonyítják, hogy a költő erős kitartással a tanulás hosszú pályáján haladott át 1838-44-ig.

Kezdetben az iskolai classicusok s kivált Horatius hatása alatt áll; classicai versmértékekben ódákat ír s a hexametert is gyakran használja. E tanulmányának azonban csak pár emléke maradt ránk Orlayhoz írt versében s néhány epigrammjában. Ezzel majdnem egyidejűleg a magyar romanticismus és kivált a Vörösmarty hatása alá kerül, s vele egyszerre olvassa Schillert, Matthissont, Heinét és Lenaut. E befolyás soká uralkodik rajta s hatása csak lassan és fokozatosan halványult el költészetén. E hatásban kiválóan az jellemző, hogy ez iskola versformáit, a jambust, trocheust, a dactylicus és anapaesticus sorokat kedveli. Ez kivált az 1837/42-ig ránk maradt ifjúkori kísérletein vehető észre. E pár évről  néhány románc-, balladaféle költeményét s pár lírai darabját ismerjük. Amazokhoz tartozik Kuruttyó, Szín és való, Lehel és egy töredék, melyek ez iskola modorában vannak költve s kivált Kuruttyó jellemző, hogy a népies tárgy mellett is nem találja el benne a népi hangot, sőt meg sem kísérti; trocheusban írja s abban a szónokias modorban szólal meg,m int a két utóbbi; t. i. a korabeli ballada styljában, bárha kifejezéseiben már itt érezhető egyszerűséggel és folyékonysággal. Egészben a Kuruttyó Vörösmarty humoros genreképeire emlékeztet, míg a Lehel inkább Garay történelmi balladáinak modorát mutatja. Egy résznél költői érdeklődésből, más részéről hazai történelmünk iránti szeretetből gyűjti ugyanazon időben a várromokról a való és mondai adatokat, némelyeket föl is dolgoz, amint az adatokból tudjuk; máskor alexandrinekben ír elbeszéléseket; mindezekben kivált az élénk, egyszerű, folyamatos eléadásra törekszik.

Lyrájában többféle hatás nyilatkozik, de itt is a Vörösmartyé a leghatározottabb s kezdetben népdalt éppen nem ír. Ez a hatás főleg a Rózához írt költeményein s az 1839-ből maradt A hűtelenhez címűn nyilatkozik. De noha idegen hatás alatt áll, már most jelentkezik az a tulajdona, hogy saját életéből és tapasztalataiból merít s e költeményei máris nem egy életrajzi támaszpontot nyújtanak. Egy pár költeményén továbbá Heine hatása is nyilatkozik s a Schilleré szintén; amaz kivált a Vándordalok, Bosszú, emez a Tűnődés meg Ideál címűeken.

Költésén a fordulat főleg 1842-től fogva jelentkezik, midőn odahagyja a pápai iskolát s újra megkezdi nyughatatlan természetéből és függetlenségi vágyából eredt kóborlásait, melyekkel színészi szenvedélye karöltve járt. Ettől az időtől fogva jóformán szakít az addigi hatásokkal, s főleg két irányban fejlik: költészete subjectiv lesz, élményeit énekli meg, bánatain és szenvedésein kesereg vagy örömének ad hangot; másrészt a kóborlásaiban megfigyelt események teszik tárgyait s lassanként ez önmagával és az élettel való küzdelmében erejének és eredetiségének tudatára ébred s midőn Bajza azt tanácsolja neki, hogy trocheusban írja a népdalt, érzi, hogy nem sikerült s tudja, hogy nem népdalt írt.

E barangolásai tehát lényegesen befolytak költői erejének kifejtésére; mert ezek alatt változatos életviszonyok, különféle és eltérő jelenetek közé sodródott s módjában állt mélyen pillantani be az életbe és az emberi szenvedélyekbe éppen úgy, mint a különböző körök és osztályok életébe, melyek folyton váltakozó benyomásaikkal eltöltötték fogékony lelkét a való élet képeivel; költésének új, gazdag forrást nyitottak s képessé tették az élet hű tükrözésére és saját szög alatt nézésére.

Ebben a sokoldalú érintkezésben nyílik bővebb alkalma megismerkedni a néppel is* (* Küldött is be, mint említők, a Kisfaludy-Társasághoz 1844-ben népdalokat. Erdélyi: Népdalok és mondák.), kitanulni érzés- és gondolkozásmódját. Ezek az új tapasztalatok gyermekkori benyomásaival összeolvadva, ellenállhatatlanul a népies felé vonják lelkét s így költésének fejlődése valóban párhuzamosan halad növekvő élettapasztalataival és természetes következménye folyton táguló látókörének. Kezdetben csak népdalokat ír s mintha nem merné saját neve alatt közölni őket, álnév alá rejtőzik (Pönögei Kis Pál)* (* Akkoriban hitték is némelyek a Versek I. megjelenéséig, hogy Petőfi és Pönögei két külön személy. Ez utóbbi név alatt ez ideig egyébként csupán 8 költeménye, köztök 5 népdala jelent meg. (V.ö. Petőfi-Múzeum. IV. 144-145. l.) Utóbb is használja e költői álnevét.); de csakhamar a népi jelenetek, történetek is tárgyai lesznek; több genreképet és románcot ír, melyeknek felfogása, hangja és eléadása teljesen új s a néppel való közvetlen érintkezés tanújelei. Ő ezekben a valódi népi életből merített s a Furcsa történet még nem, de a Lopott ló, Befordúltam a konyhára, Szeget szeggel és A szomjas ember tűnődése már jelzik a fordulatot költészetében.

E tapasztalatok mellett nem egyszer voltak változatos életében hosszabb pihenői, melyekben újra tanulmányaiba merülhetett; ilyenkor alkalma volt irodalmunk jelesebbjeivel érintkeznie, kik jótékonyan hatottak ízlésének és ítélőképességének fejlesztésére. A kritikát Bajzától és Vörösmartytól nemcsak szívesen fogadja, kéri is; viszont gyakran bírálójául kéri fel Vachottot, Szeberényit, sőt tanuló- és színésztársait is.

E körök s a hazafias költészettel való érintkezés ébresztették fel továbbá hazafias lángolását, mely utóbb költészetének kiapadhatatlan forrása lett. Kezdetben, pápai tanuló koráig, hazafias költeményt egyáltalán nem írt s az 1839/41-diki nagy politikai hullámok ha elhatottak is hozzá, nem hagytak nyomot költészetén, saját sorsának nyomora vette igénybe. Hazafias érzelmei főleg az 1843-diki pesti időzése alatt ébredtek fel, midőn alkalma volt a hazai politikai mozgalmakat is közelebbről szemlélni. Mindamellett az ez időből való Honfidala, vagy az Egri hangokba (1844) vegyített hazafi bánata legkevésbé sem politikai természetű; inkább abból az általános hazafiúi lelkesedésből folyt, mely akkoriban egész költészetünkön elegicus bánat s több-kevesebb remény kíséretében uralkodott, valami szenvedélyes odaadással együtt, melynek legjobb költőink gyakran adtak megható hangot.

Ily múlt után és ily előkészületekkel áll előttünk a költő, ki összeírt költeményeibe vetett hittel élete legfontosabb és legválságosabb útjára indul.

Február elején (10-11-én) már elég erősnek érezvén magát az útra, egy reggel gyorsan benyit Pákh-hoz s előtte megállva szól:

- Van-e bennem föltétlen bizalmad?

- Van – felelé Pákh.

- De oly nagy bizalmad, hogy még csak kételkedni se tudj abban, amit mondok?

Pákh megint erősíté, hogy van.

- Akkor vedd a kalapod és gyerünk.

Elvezette lakására s ott még egyszer megkérdezvén, hogy bízik-e benne, a következő kötelezvényt mondta tollába: „Én, Pákh Albert, kötelezem magamat, azon esetben, ha Petőfi Sándor 150 váltó forintnyi tartozását Fogasné asszonyomnak 45 nap alatt le nem fizetné, ez összegig kezességet vállalni s azt helyette lefizetni.”

Pákh szó nélkül megírta s odaírta nevét azon összeg alá, mely egész évi nevelői fizetésének 1/3-át tette; csak ezután szólt:

- Lásd, aláírtam, mert benned bízom; de nem bízom körülményeidben; azért azt kérdem, miből reméled megfizetni adósságodat? Számítást kell tennem és készülnöm, hogy én miből fogom megfizetni, ha te csalódnál.* (* Gyulai Pál szíves közlése.)

A költő összeírt költeményeire mutatott; egyszersmind hozzátette:

- És ha térden állva kellene is házról házra koldulnom, mégis bizonyos lehetsz, hogy napjára megküldöm az összeget.

Elindulása előtt a deákok is meglepték. Midőn elbúcsúzott tőlök, elénekelték Kovács József dallama szerint A szerelem, a szerelem… c. dalát* (* Debreczenyi Miklós: Egy elkésett hang. (Budapesti Hirlap. 1882. 299.sz.) s kis összeget is gyűjtöttek útjára. A költő meghatva vett tőlök búcsút s neki indult a nagy útnak, kezében egy súlyos ólmosbottal és egy kopott vászontarisznyában összeírt költeményeivel.* (* Jókai: Egy magyar költő életéből. Emlékeim 314. l. és Előszó XXXIII-XXXV. l. Ez az elindulás febr. 11-14-dike közt történt.)

Pákh elkísérte egy darabig a városon keresztül, mialatt egy emberséges vasárus, Pákh egy rokona vagy földije, ki éppen e réven ismerte, hat ezüst húszast csúsztatott zsebébe. Meleg búcsúvétel után egyedül indult el a Hadház-nyíregyházi útvonalon Tokaj felé, nem mehetvén a Tisza áradása miatt a rövidebb tiszafüredi úton.

Utazása egy hetet tartott s nagyon keserves volt, megemlékezik róla 1847-ben írt Úti levelei-ben, midőn megint e vidéken járt. „Az idő is gyönyörű volt: felhőtlen, verőfényes, derült nyári reggel… - írja 1847-ből -, hejh, jártam én erre már rossz időben is. Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben, februariusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó… mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem itt a Hegyalján, egy lélekkel, egy élőlénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt  szórt reám. Éppen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.”

Végre Tokajba ért, hol pihenőre megállapodott, minek De már nem tudom, mit csináljak… kezdetű bordala őrzi emlékét; innen Miskolc felé* (* Erről az útirányról tanúskodik Keresztúton állok… című költeménye, mely egészen érthetetlenül áll a 43-dik évi költemények közt.) s az országúton Mezőkövesdnek ment; Andornakon pedig elhatározta, hogy betér Egerbe, megnézi hol „vítt Dobó nagy lelke” s egyszersmind felköszönti megéneklőjét, Vörösmartyt is.* (* Eger mellett c. költeménye.)

Mikor ideért, már mindenéből ki volt fogyva. Egyenesen Tárkányi Bélához ment hát, kit költeményeiről ismert; de többszöri keresésre sem

 találkozhatván vele, a papnövelde kapusánál a következő levélkét írta neki:

Tisztelt barátom! (ha meg nem sértem e címmel). Többször kerestem önt, de nem találtam honn. Holnap reggel hét óra tájban eljövök. Igen örülni fogok önt megismerhetni, bár jöttömnek már indoka is van. Igen megszorultam (holnap bővebben elbeszélem), addig legyen ön szíves nekem útravalót szerezni, mellyel Pestig elmehetek. Ne ütközzék meg e quasi parancsoló hangon, de bár nagy szükségben vagyok, nem koldulok. Holnap mindenről bővebben, addig isten önnel.

Petőfi Sándor.*

(* Fővárosi Lapok. 1870. 185. sz. Halasi: Petőfi-reliquiák. 46. l. kiadva újból, de hibásan.)

A mondott időben fölkeresvén Tárkányit, ez a bizalmas tegezéssel szóla hozzá, mire a két ifjú melegen összeölelkezett. A kispapok is megtudván, hogy Petőfi ott van, látására siettek s akik költeményeit az Athenaeum-ból ismerték, alig hitték el, hogy a szerény, igénytelennek látszó kopott alak e költemények szerzője. Tárkányi megvendégelvén a költőt,, az érseki irodába távozott, hol ez időben alkalmazva volt s őt együtt hagyta a kispapokkal. az ebédet velök költi el s a jó bor, de még inkább a nyájas környezet lassanként felolvasztják szívén a jeget, beszédes lesz, „lankadt fejét magasra emeli” s felugorván, elszavalja Ivás közben c. költeményét. A délutánt is együtt töltik, Petőfi felolvassa költeményeit, végül a Honfidalt s a Végszót. Az új hang, az eredeti irány elragadja hallgatóit* (* Egerben is volt ebben az időben magyar társaság 1833 óta, melyhez utóbb önképzőkör is csatlakozott. Ennek tagjai közül került ki Pájer Antal, Tárkányi Béla, Benőfi Soma, Mindszenti Gedeon etc. Petőfi neve tehát körükben ismerős volt az Athenaeumból s tehetsége már elébb magasztalás tárgya volt köztök.) s ebben mintegy a jövő biztosítékát érezvén, nyugodtan és bizalommal gondol útja céljára.

E fölvillanyozott hangulat szüleménye az Egri hangok, mely egyébként életének e szakából legjobb költeményeinek egyike. Különböző élénk benyomások s ellentétes hangulatok egységes rajza ez a fölengedett szív teljes melegével és elragadtatásával s csaknem érezzük benne a boldog percek közvetlenségét, az ecsetlés kedves realismusát. A túláradt szív derültsége közepett az ablakon át a várhegyre tekint, melyet dobó védett; erről a haza szomorú helyzete jut eszébe s ezt újra boldog megelégedés váltja fel. Honfi bú, emlékezet, remény, mámor, elragadtatás olvadnak benne össze; kölcsönösen emelik egymást s növelik a színezés elevenségét és gazdagságát. Midőn a félig megírt költeményt a vacsoránál felolvasta, a lelkesedés alig ösmert határt; megölelték, félbeszakították az olvasást és újra elszavaltatták vele, aztán másnapra is magoknál tartották.* (* E költeménye megjelent az Életképekben (1844. II. 241. l.) A szerkesztő, Frankenburg Adolf, a július 1-től dec. 31-ig lapjában megjelenendő legjobb költeményre 3 arany díjt tűzött ki. A felkért bírálók közül Garay János és Vachott Sándor Petőfi összes dalait s éppen az Egri hangokat ítélvén legjobbnak, a jutalmat ez nyerte el. Bajza, a harmadik bíráló, Berecz Polgárhit című verse mellett nyilatkozott.) E pár napról írta ápr. 28-dikáról utóbb Tárkányinak; „Oh, Béla barátom! be szép napok voltak, melyeket körötökben tölték; istenemre sohasem feledem.” (* Halasy: Petőfi-reliquiák. 125. l. A költő egri fogadtatásáról több cikk szól. V.ö. Orlayt az id. h., továbbá dr. Sass István cikkét: Petőfi, mint Pönögei Kis Pál, megérkezik Pestre. (Vasárnapi Ujság. 1887. 1. sz.); Petőfi és az egri kis papok. (Szépirodalmi Közlöny. 1858. 69. sz.) Mondják továbbá, hogy a komoly beszélgetés közben Tárkányi igyekezett lebeszélni őt a színészetről; egyszersmind a kispapok gyűjtést rendeztek számára, hogy ne kelljen tovább gyalogolnia s a legközelebbi állomásig szekeret fogadtak neki.

Megérkezvén pestre, a Kecskeméti-házba szállt s először Kemény Miháylt kereste fel. „Egyszer csak… váratlanul betoppant hozzám (1844. februárjában), írja kemény, kopottan, nyűtt ruhában, lábának felső szára feléig alig érő kopott, kis, szürke gallérköpenyegben. Rögtön mentünk Sass Istvánhoz, kinek jövedelmezőbb nevelői állása lévén, öltönnyel bővebben el volt látva,, hogy neki a nélkülözhetetlent kölcsönözze.* (* Emlékadatok Petőfiről. (Fővárosi Lapok. 1877. 149. l.) Sass István majdnem ugyanazon szókkal írja le, hogy mint lépett be hozzá „fakóra elnyűtt posztógallérban, szokatlan hosszú, majd állig érő, lesimított somfabottal” s különösen felső ruhája annyira el volt nyűve, hogy sajátjával kellett kicserélnie.* (* Az idézett helyen. (Vasárnapi Ujság. 1887. 1. szám.)

Erre elmondván útja célját, költeményeit barátai biztatására legelőször Geibelhez, az akkori legnevesebb kiadók egyikéhez vitte el; ez azonban oly forma választ adott, hogy ha minden ily hozzá vitt verskötetet kiadna, már rég koldus volna. Soká hordozta emígy verseit ide-oda; egy könyvárus sem akarta megvenni, mert a verseknek nincs kelendősége.* (* Az idézett helyen Sass azt mondja, hogy Geibeltől dühösen visszatérvén elhatározta, hogy többé nem megy sehová, végre rábeszélték, hogy tegyen próbát velök Vörösmartynál. Ezt az állítást teljesen megcáfolja a költő már idézett levele Tárkányihoz, hol ezt írja: „A verseimet sokat hurcoltam ide-oda, s nem boldogulhattam velök, mert egyik könyvárus sem akarta megvenni: minthogy a verseknek egyáltalában nincs kelendőségök. Ügyem végre egészen reménytelen, s mennyire reménytelen, éppen annyira kedvező, nemkülönben meglepő fordulatot vőn. Vörösmarty tudniillik a Nemzeti kör elé terjesztette.” (Halasi: Petőfi-reliquiák. 126. l.)   Helyzete kétségbeejtő volt s ekkor elhatározta, hogy Vörösmartyhoz fordul. Ez elhatározásáról maga az Úti levelek-ben (1847) ezt írja:

„Egy héti kínos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam, kihez forduljak? nem törődött velem senki a világon; kinek is akadt volna meg szeme egy szegény, rongyos kis vándorszínészen?... A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. – E férfi, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtak vagy használni fogok, e férfi: Vörösmarty.”

E sorokból világos, hogy a reménytelen jövő küszöbén, aggódó lelkében Pákhnak adott szavával: túl nem éli e gyalázatot. Tehát „a lét és nem lét” pillanata volt ez. De nem csak a nyomortól elsanyart ifjú fordult segélyért Vörösmartyhoz, hanem a költő is; nem csak kiadóra volt szüksége, nem csak pénzre; hanem ítéletre is, mely megingott hitének visszaadja egyensúlyát és önbizalmát. És azt a fontosságot, melyet Vörösmarty ítéletének tulajdonított, legkivált az elragadtatás jellemzi, mellyel tőle eljött. „Mintha megbűvölték volna, írja Sass, … örömtől ragyogó szemekkel mondá el, mily melegen fogadá „az öreg” (így nevezé Vörösmartyt), magánál tartá költeményeit s midőn érettök ment, még élénkebb jelekben nyilatkozott a költőkirálynak meghatottsága.”* (* Az idézett helyen. (Vasárnai ujság. 1887. 1. szám.)

Vörösmarty ígérete szerint megpróbálta aztán a költeményeknek kiadót keresni, de neki sem sikerült. Így fogamzott meg fejében a terv, hogy kiadás végett a Nemzeti kör-nek fogja ajánlani.

A kör eredetileg egy vacsoráló társaság volt s állt nehány színészből, kik a Nemzeti Színház megnyitása után rendesen a Lamacs-féle sörházba jártak enni a Magyar utcában. A társaság tagjai Szentpéteri, Megyeri, Lendvay, Szilágyi, Egressy, Fáncsy és Udvarhelyi voltak; későbben gyakran ellátogatott oda Vörösmarty, Garay s a két Vachott* is. (* A két Vachott-testvér másképpen írta nevét, Sándor Vachott-nak; Imre Vahot-nak.) A megszaporodott társaság aztán a Sebestyén-térre költözött át a Csiga vendéglő emeletére s ekkor fölvette a Nemzeti kör nevet. Első elnöke Vörösmarty lett. Az így megnövekedett s alapszabályokkal kiterjedtebb alapon létrejött társaság utóbb a Heinrich-házba költözött; ekkor elnöke Fáy András, alelnöke Fényes Elek lőn. Alapszabályai értelmében célja volt a magyar nyelv, literatúra, művészet és nemzetiség párolása; ebből folyt az, hogy 1844. jan. 17-én Ferenczy szobrász legtehetségesebb tanítványát, Nemes Pált, a bécsi képzőművészeti akadémiába küldte föl.* (* V.ö. Vasárnapi Ujság. 1860. 42. l. Gyulai: Vörösmarty életrajza. 164-8. l. Regélő. 1844. I. 122. l. Petőfi-Múzeum. VI. 112. l. Versek I. (Szerzőtől.) Ugyanekkor, 1844-ben a Kör az Országúton a Kunewalder-házba költözött. (Regélő. 1844. I. 509. l.)

A Kör alapszabályaiból kiindulva, Fényes Elek indítványára 1844. jan. 23-án az igazgató választmány elhatározta, hogy irodalmunk haladásának gyorsítása s az olvasó közönség szaporítása végett felszólítást intéz az összes hazai olvasókörökhöz, egyesületekhez, kaszinókhoz s az irodalom buzgóbb pártfogóihoz, hogy a Körhöz beadott s előleges bírálat után kiadásra méltónak ítélt művek tárgyában hozzájok gyűjtő íveket küldhessen. E határozat célja az ifjú írók pártolása volt, mert „az irodalom és közönség jelen állapotában” gyakran megesik, hogy ezek műveiket az irodalom nem csekély kárára ki nem adhatják. Ezt a felszólítást Ágoston József ügyvéd és választmányi tag szerkesztésében szét is küldték.

Ezek voltak előzményei annak, hogy Vörösmarty mért ajánlotta Petőfi költeményeit kiadás végett a Körnek. Az az igazgató választmányi ülés, mely ezt tárgyalta, márc. 27-én tartatott Fáy András elnöklete alatt; jegyző volt Várady Antal. Ekkor Vörösmarty az említett jan. 23-diki határozat értelmében megtevén indítványát, hogy Petőfi versei a Kör pártolása alatt kiadassanak s addig is anyagi szükségei fedezéséről a választmány gondoskodjék: az indítvány egyhangú pártolása talált; minthogy pedig a választmány a köri pénztárból segélyt ki nem utalhatott, Tóth Gáspár, derék magyar szabó ajánlott fel 60 pfrt előleget, tehát éppen annyit, mennyit a költő debreceni tartozása tett* (* T.i. Vörösmarty bizalmasan közölte a választmánnyal, hogy ennyi kell a költőnek legalábbis pillanatnyi szükségei fedezésére.), azon feltétel alatt, ha a költeményeket egy kiküldendő bíráló bizottság a kiadásra érdemeseknek nyilatkoztatja s ha a választmány 12 tagja jót áll, hogy ha fél év alatt a 60 frt be nem gyűl az előfizetésekből, neki ezt az előleget megtérítik. Erre az összegre azonnal 19 jótálló akadt, tehát Vahot Imrét kivéve minden jelen volt választmányi tag, maga Tóth Gáspár is. Ekkor ő az összeget azonnal letette, Antal Mihály, Lendvai Márton, Kronperger Antal pedig 5-5 példányra tüstént előfizettek 15 frt-tal s így a költő még aznap 75 pfrt-ot vevén kezéhez*  (* Jegyzőkönyv. 5. p.), tartozását Pákh-nak egy humoros levél kíséretében némely adat szerint éppen a határidő 45-dik napján megküldte.* (* Ez egyszersmind világot vet arra, hogy a költő mikor indult el Debrecenből a pesti útra? T.i. ha fölvesszük, hogy Pákh-nak éppen a 45-dik napon küldte meg a pénzt, ekkor márc. 27-28-tól visszafelé számítva az elindulás febr. 11-12-dikére; ha a pénz megküldését, mint több adat mondja, a 43-dik napra tesszük, az elindulás 13-14-dikére esik.) Az igazgató választmány erre megbízta Ágoston Józsefet, hogy a hazai bárminő egyesületekhez a felszólítást szerkessze meg; Vörösmarty Mihály, Szigligeti Eduárd és Vachott Sándor tagjait kiküldte a költemények megbírálására s a nyomtatás költségei iránt az egyetemi nyomdával való alkudozásra, kik mint tudjuk, vagy 15 s pedig nagyrészt bordal kivételével a többit kinyomtatásra ajánlották.* (* Ezek közt volt A szomjas ember tűnődése is; de ennek kihagyását a költő nem engedte meg; igen helyesen. Levele Tárkányihoz ápr. 28-ról. Halasi: Petőfi-reliquiák. 126. l. V.ö. erről Irtóztató csalódás költeményét. (Pesti Divatlap. 1844. 8. szám. Augusztus 4. hete.)

E szűkebb bizottság véleménye máj. 11-én került a Kör közgyűlése elé, melyen Fényes Elek elnökölt. Eszerint „a nevezett Versek,m int egy szerencsés elme írott termékei, melyek az érzelgéstől távol, valódi s helyenként mélyebb érzelműek, keresetlen, férfias s tősgyökeres magyar beszédbe foglalvák s azokat szellemi önállás és eredetiség bélyegzik, - minden tekintetben méltók, hogy kiadatásuk a Nemz. Kör által előmozdíttassék”. Ugyanők a nyomtatás költségeiről azt jelentették, hogy az egyetemi nyomda jobb papíron 209-219 pfrt 6 kron, gyengébb papíron 174-184 pfrt 42 kron nyomatja ki 1000 példányban borítékkal s kötéssel együtt; egy példány ára lehetne 1 frt s így 280-300 előfizető fedezhetné a kiadást. Ekkor a közgyűlés e könyvbíráló bizottság állandósította s az elébbi tagokhoz kiküldte még Bajza Józsefet; a költemények kiadását a szebbik papírra elhatározván, utasította a bizottságot, hogy a Versek-re bocsásson ki saját neve alatt a bíráló tagok megnevezésével aláírási íveket s mihelyt 120 aláíró akad, a nyomtatást kezdesse meg.* (* V.ö. szerzőtől Versek I. Petőfi-Múzeum. VI. 12-16. A Versek I. kiadására vonatkozó köri jegyzőkönyvi pontokat először kiadta Baróti Lajos dr., Petőfi verseinek első kiadása c. a. Pesti Napló. 1892. 365. sz. (Tárca.)

Ezek azok a tények, melyek a Körnek a Nemz. Múzeumban szerencsésen ránk maradt jegyzőkönyveiből kitűnnek. Más adataink azonban  egyebet is mondanak éspedig azt, hogy a márc. 27-diki választmányi ülés előtt Vörösmarty többekkel közölte indítványát s a többség mégis már-már elvetette, köztök Erdélyi János is, ki azt mondta, hogy „ő íródajka lenni nem akar”. Ekkor azonban Tóth Gáspár így szólt:

- Én Vörösmarty indítványa mellett szavazok; mert meg vagyok győződve, hogy amit ő ajánl, az megérdemli pártfogásunkat, s hogy azon fiatal költő addig is, míg műveiből pénzt lát, szükséget ne szenvedjen, ezennel előlegezek 30 frt-ot.

Többet aztán senki sem szólt az indítvány ellen, a költemények kiadása elhatároztatott.

Látjuk, hogy a tények nem igazolják ezt a változatot. Erdélyi ha mondta is a neki tulajdonított szavakat s ezt annyi egykorú tanú szavára el kell hinni, semmi esetre sem mondta a gyűlésen, melyen jelen sem volt s a közgyűlés idejében már elindult volt az ez évben tett nyugat-európai útjára.* (* Máj. 22-én már Münchenben volt. Regélő. 1844. I. 748. l.) Különben hogy a dologról tudott s a versek megjelenése iránt érdeklődött, mutatja egy Stuttgartból 1844. jún. 10-én kelt levele Garayhoz, melyben egyéb irodalmi ügyek mellett ezekről is kérdezősködik.* (* P.-M. VI. 14.l.) Hihető, hogy Tóth Gáspár sem az ülésen, hanem elébb, magánértekezleten mondta a neki tulajdonított szavakat; mert hiszen abból, hogy Vahot Imre kivételével minden jelen volt tag részt vett az ő 60 frt előlege biztosítására, világosan következik, hogy legfölebb ha Vahot volt az indítvány ellen s ő is, mint Erdélyi sógora, tán csak inkább következetességből.* (* Az Erdélyinek tulajdonított szavakat l. Jókai: Életemből. 318. l. Várady Antalnál: Magyar Politika. 1872. 194-5. sz.)

Mindenesetre annyi bizonyos, hogy az ügy éppen szokatlansága miatt némi előkészítésre csakugyan rászorult; többen tartottak tőle, hogy ez másokat is hasonlóra fog fölbátorítani. Azt is olvassuk, hogy Vörösmarty kívül a versek ügyében legtöbbet fáradozott Várady Antal választmányi jegyző, ki a költővel csak nemrég ismerkedett meg Fekete Lajosnál. Egyszer t.i. pár nappal a költő Pestre érkezése után, találkozott vele ott, amint a szoba hátuljában meghúzódva ült. Fekete éppen a verseket lapozgatta s tudván, hogy Várady érdeklődni szokott ilyesmi iránt, felhívta, hogy nézzen beléjök, mit szól hozzájok?

Az első elolvasott költemény a Disznótorban című volt. – Jaj, de silányság, mondá fitymálva. Fekete ösztönzésére, hogy olvasson még el nehányat, Befordúltam a konyhára népdalra fordított, melynek tiszta népies hangja meglepte s érdeklődni kezdett; A virágnak megtiltani kezdetű meg valósággal elragadta, mire végigolvasta az egész kötetet.

Ekkor csodálkozva kérdezé, hogy ki e költemények szerzője? Fekete bemutatta a sápadt, kopott költőt, mire Várady meghatva azt kérdé tőle: van-e lakása?

- Még nincs – felelé Petőfi.

- Jöjjön hozzám – folytatá -, egy szobám van; de elférünk benne ketten.

A költő erre az ajánlatra jól megnézte Váradyt s látva ennek  szíves arcát, elfogadta meghívását s ezzel meg volt kötve holtig tartó barátságuk.

Várady a Zöldfa utcában a Festetich-féle (ma kincstári) házban lakott, hová a költő a „Kecskeméti-ház”-ból még aznap átköltözött. Csakhamar otthonos lett s látván, hogy az ügyvédnek nappal dolga van, ő rendesen éjjel maradt fenn, csak hogy ne háborgassa, szívességet pedig nehezen fogadott el. Barátja egy alkalommal pár forintot erőszakolt reá; ő még azon éjjel egy költeményt írt, eladta az Életképek-nek s visszafizette.* (* A költő megismerkedését Váradyval l. Jókai: Emlékeim. 316-317. l. Ugyanígy: előszó Petőfi Sándor összes költeményeihez (1892) XXXVIII-XXXIX. l. Melyik költeményére van itt célzás, nem tudhatom. Hihető, hogy későbben történt ez az eset. V.ö. még Baróti Lajos: A költő barátja. (Vasárnapi Ujság. 1885. 51. sz.) Baróti s utána Fischer tévednek, midőn a költő megismerkedését Váradyval 1843-ra teszik. (L. Fischer: Petőfi’s Leben u. Werke. 198-199. l.)

Ebből az ismeretségből folyt a Várady meleg érdeklődése a körben. Eközben az addig Garay János szerkesztésében megjelent Regélő pesti divatlap-ot, mely Erdélyi János tulajdona volt, átvette Vahot Imre, Erdélyi sógora. Az új lap Pesti Divatlap címmel július 1-én volt megindulandó. Vahot már április elején felszólítá Petőfit, a Vörösmarty és Bajza ajánlatára, hogy legyen mellette segédszerkesztő. A költő elfogadta az ajánlatot s a színészetről egyelőre legalább lemondott. erről az új fordulatról április 15-dikén értesítette Pákhot egy tréfás levélben. „Ami pedig engem illet, barrátom!! ami engem illet: lelépek a színi pályáról (de bizonyosan mindazáltal nem tudom örökre-e vagy sem?. Lemondok tehát a színi pályáról, s tudod mi leszek? vagyis mi vagyok már úgyszólván? hát izé: a Regélő segédszerkesztője a jövő félévtől kezdte Vahot Imre mellett. Már bizonyos Bajza, Vörösmarty, Nagy Ignác s általában mindnyájan helyeslik e lépésemet. Vahot Imre maga szólított fel.”* (* E levelet Pákh Albert hagyatékából öccse, Pákh Károly közölte. (L. Vasárnapi ujság. 1889. 26. sz. és Petőfi-Múzeum. 1889. 287. l.) A levél többi része arra vonatkozik, hogy az ő utánajárásával az Életképek kiadta Pákhnak Egy este a debreceni színházban című humoros cikkét, Kaján Ábel név alatt, melyért Frankenburg átadott neki 4 forintot; de ő ezt az írói díjat, szüksége levén reá, elköltötte.

E levélnek hangja, de minden adat is azt mutatja, hogy költői sikere felbátorította a visszanyerte kedélye egész derűjét. Boldogságát növelte az is, hogy végre kibékülhet apjával és megmenti anyját a további szemrehányásoktól és szenvedélyesektől, mert apja haragja új színészi kísérleteire megint kitört. Sokszor szerette volna utolsó eltávozása óta szülőihez beszólni, írja Fölszedtem sátorfám című költeményében 1847-ből, de apja haragja miatt nem mert s addig várt, míg oly eredményt mutathat fel, mellyel kibékítheti. Most tehát elért sikere után már a húsvéti ünnepekre, április 7-dikére hazament pár napra s megígérte, hogy április második felét és májust otthon fogja tölteni Dunavecsén.* (* Id. levelében Pákh Alberthez ápr. 15-ről.) Szülői elragadtatással ölelték meg már-már elveszettnek hitt fiokat s apjáról idézett versében azt írván, hogy egykor keservében meglövéssel fenyegette, így folytatja:

Tudni való dolog, hogy nem lőtt meg apám,

Mikor azután az ajtót rájok nyitám:

Olyat örült, hogy a szíve is fájt bele,

Soha sem volt szívvel így teli kebele…

Ugyanez alkalomból írta anyjáról a Füstbe ment terv című költeményét, melyben megható érzelmességgel festi azokat a szókat nem lelő érzéseket, melyek közt az anya és fiú másfél évi távollét után megölelik egymást. E kibékülésről s arról a boldogságról, mely e napokban lelkét eltölté, joggal írja dr. Sass: „Láttam, megfigyeltem költő-dicsőségének magaslatán, boldogsága kellő közepén, Júliája mellett, hazafiúi lelkesedéstől elragadtatva; de tisztább öröme a mostaninál sohasem volt.”* (* Petőfi, mint Pönögei Kis Pál, megérkezik Pestre. (Vasárnapi Ujság. 1887. 1. sz.)

Forrás: Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza – A Kisfaludy-Társaságtól a Széher Árpád jutalommal kitüntetett pályamű. – A Kasselik-Alapítványból kiadja a Kisfaludy-Társaság – Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomba. 1896.