Felébredtem. Úgy bújtam át az álom
meleg humuszán, akár a füvek,
amikor tavasz suttog a határban,
s kidugják a föld alól fejüket,
mert régóta mocorogtak a mélyben,
valami öntudatlan akarat
hajtotta őket, szinte észrevétlen
működő erők: eső és a nap.
Mi űzött engem álmomból az éber,
fönti világba, - kutatni minek?
Az első szó, mit idefönt találtam
a neved volt, békességes neved.
Úgy hajolt rám, mint lombok csendes árnya,
mint patakocskán átível a híd,
ahogy az anya hajlik kisfiára
s adja tápláló, szelíd melleit.
Még nem akartam szememet kinyitni,
de ébredő emlékeimen át,
jött, zuhogott és áradt milliónyi
hanggal, fénnyel és színnel a világ,
hogy neved igaz tartalommal töltse,
mert hisz nevedben minden benne van,
a dér, a hold és az ősz haj ezüstje,
a nap, a búza, lámpafény, arany,
víz csobogása, szelek suhanása,
tenger moraja, pusztán messzi tűz,
megszabott pályán csillagok futása,
erő, mely szétvert, növel, s egybefűz.
Így teltem csurig véled a szívemben,
ezen a decemberi reggelen,
kinn szürkeség volt, nem tudott lehullni
a hó, csak csüggött a hideg egen,
a bérház is felébredt körülöttem,
sustorgó vízcsap, rádió, zene,
a falakon át beszéd brummogása, -
az élet jó és szokott üteme.
S e barátságos hömpölygésben én is
végleg kibújtam az álom alól,
míg nagy útjának mai ütemén is
a reggelbe fordult a földgolyó.
Keltem. Öltöztem. Rágyújtottam. Ettem.
De a neveddel teli volt szívem
és zsongva zsongott minden tetteimben
a szomorú és édes szerelem.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 268-269. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése