Hófehér ingben állok a nyár közepén.
Illatos földeken súlyos a kéve.
Dicsérni termést magasról zuhan a fény,
s zümmög a táj és az idő zenéje.
Ó, gyönyörűen húzza az ős zenekar!
Dallammá vált most az idő futása.
Két fülem sírást hallani sose akar,
csak azt, ha ezüstben zokog a nyárfa.
Illat és fény és éltető nagy muzsika!
Mindennél mohóbban issza az ember.
Így lesz részeg e küszködő bolygó fia
s gyönyöre kurta, de fölsírni nem mer.
Így vagyok én, a gondjaim fénysebesen
beértek, köröttem kórusba állnak,
orkánt legyőző húrokon szólnak nekem,
s tüneményt vesztve a szív belesápad.
Közöttük búg a hitvesi hű szerelem,
miért, hogy mosolyom tagadom tőle?
Mintha a fű közt sírna az egy gyerekem, -
sohasem emeltem kék levegőbe.
Akár a tenger, mormol a nagyobb család,
napommal, éjemmel követel engem.
Nem elég már a múltbeli zivatarát
ezerszer átélve magamba vennem.
Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon,
rajtam vér s áldomás pírját ütötte,
érzékeimnek nem elég megosztanom,
életem értelme így semmi lenne.
Vágyak térképét olvasom, ez a parancs,
s szívem a holnapok dalát megsejti.
Vágytagadónak átok és szégyenagancs
vastagszik fejére, el sose ejti.
Visznek a percek, zablátlan erős fogat,
út ez a jelenkor, nem puha fészek.
Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat
súgnak a sejtek, a tengerek, ércek.
Gondok kórusát nem lehet leinteni,
zúgjon, csak búgjon, az erők vajúdnak.
Nehezül szívem, vaksors már nem viheti,
mint a madárpelyhet orrán a dúvad.
Érzem, ott fenn a férfikor napja delel.
Elpereg számból az ifjúság méze,
mégis: a drága szerelem nem hamvad el,
csupán komorabb lesz új csillagképe.
Szülöttünk, hogyha sírásba meg nem szakad,
felnő, talán élni játék lesz néki:
zengő szférákba nyúlva a hóna alatt
régelmúlt apjának karját megérzi.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 280-282. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése