Bartók búcsúestje
Indulóban a híres kis hazából,
meghajtotta sosem-hajló fejét.
Nézve a kezek zúgó erdejét,
nem is közönség volt ez - harci tábor,
mely a zenétől s közös bánatától
egyszerre megsejtette erejét,
s ily keserűn már nem érezte rég,
hogy tett kellene most, tett a javából.
A vésznek, amig lehet, szegni gátat,
közös nevet adni a lázadásnak,
feltörni börtönét és merev ajkát...
De már indult a bujdosó világgá.
S mentünk mi is, ki-ki amerre várt rá
a külön kis, hazai hontalanság.
Bartók visszatérése
A híres kis haza lassan kitágul,
mit elhagytál, a szűkös és sötét;
ha nyomja is régi s új törpeség,
már téged áhit mértékül s arányul.
Ki minden riadalmas éjszakán túl
kitártad a reggel igézetét,
törj be nyúlós homályainkba, tépd
ki torkunkat a görcsös némaságból.
Ki hangodat világgá tágitottad,
növessz most minket hangod méretére,
feszíts, az izmok bárhogy is sajognak!
Hisz otthonunk nekünk csak az lehet,
hol tiszta otthonra lel, visszatérve,
földönfutó, világjárt éneked.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 246-247. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése