Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja,
fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred.
Fölötte tépett ruca-pihe tétova repked
s piheg, ha ráakad egy bóbitára.
Távol a bazalt-hegy is süket-néma,
minthacsak mára hült volna le benne a láva,
s letagadná, hogy kövein a bort danolászva
itta a jó katona, víg poéta.
Ráfeszült hidegen a csönd a tájra,
hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva.
Vadmadár éles riogása fölveri néha,
szárnyával megpofozza, de hiába.
Baktat a tehervonat, tűz a csokra,
mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek,
s nézd: amik pengve, sisteregve izekre törnek
tüntével fölépülnek mégnagyobbra.
Szoborrá alkot ez a téli szemle,
menj haza gyorsan, hivogatnak otthoni fények.
Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked,
tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme.
Gyönyörködj s dalaid is megerednek,
álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből,
lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl:
álma a hóbarekedt szekereknek.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 286-287. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése