Tóth Árpád: Szilveszter

A teremben mindenki felugrált, az emberek egymás nyakába borultak, részeg, rikoltozó bácsik meghatottan és sokáig veregették ölelkezés közben egymás vállán a nyűtt ferencjóskát, a külvárosi kávéház tulajdonosa pedig boldogan dörzsölgette a kezét, mint valami fordított Pilátus, aki ezzel az ős-római gesztussal szerényen hencegi el, hogy az ő közbenjárása nélkül aligha sikerült volna ilyen akkurátusan keresztre feszíteni a halálra ítélt szegény ó esztendőt.

Az ó esztendő szegény, szerencsésen elhalálozott s ennek örültek a hajnali mulatóhely savanyú borgőzében és lomha szivarfüstű levegőjében derék polgártársaim, akik évről-évre úgy tartják legcélszerűbbnek ezt a búcsúzó halotti-tort, hogy rúgnak egyet a vonagló, halódó esztendőn, szemébe köpnek, töviskoszorút kerekítenek a feje búbjára: rossz voltál, komisz voltál, becsaptál, adós maradtál, dögölj meg, nyomorult, vén, csaló esztendő!

Keserűen, tűnődve rágtam az egyik szögletasztal mellett egy komisz virzsinia végét. Szerettem volna közébe kiáltani ennek a lármás örömű kompániának, szerettem volna megvédeni az agyonrugdalt ó év alig hűlt, vérző, szomorú tetemét, ezt a nekem olyan kedves, drága hullát, aki könnyek balzsamát, elmerengések jóillatú keneteit érdemelné s akit szívünkbe kellene rejtenünk, ebbe a bársonyos, piros koporsóba, mert jó volt, szép volt, mert gyönyörű órák puha legyezőivel becézett s aranyat, kincset hagyott örökségül: feledhetetlen és ragyogó emlékeket.

Ekkor az öregúr, aki valahogy észrevétlenül mellém telepedett, csendesen a vállamra tette a kezét.

Riadtan néztem rá s idegenkedve méregettem végig. Estélyi ruhában volt, de a nyakkendője petyhüdten lógott az ellágyult és félretört kemény gallér alatt. Ingmellébe rút gyűrődéseket vájt már valamely durva éji dáridó s feketés-vörös foltok éktelenkedtek rajta: vörösbor-nyomok, vagy odafreccsent vér foltjai talán. Az öregúr nézett egy kicsit, aztán azt mondta:

- Szilveszter vagyok, a hóhér. Hogy mulat?

Zavartan hebegtem valami olyasfélét, hogy nagyon örülök s hogy jól mulatok, ő pedig szivarra gyújtott, fölényesen mosolygott s beszédnek eredt:

- Kedves fiatal barátom, magának nincs igaza, hanem ezeknek a többieknek itt, ezeknek a gajdolóknak és eszteleneknek, ezeknek van igazuk. Örülni kell, fiatal öcsikém, mert az örömérzés a legértékesebb életérték. Örülni pedig, fiatal barátocskám, akkor lehet legigazábban, ha a jóleső élményeket komisz élményekkel állítjuk kontrasztba. Magamagában mérve az abszolút örömérzés mindig silányabb, mint az abszolút fájdalomérzés. Keverni kell tehát a kettőt, mint ahogy a modern, divatos párfőmöket kotyvasztják: brutális szagok hátterével elevenebb és pikánsabb az egyszerű vadvirágból kicsavart esszencia. Hát mit gondol, édes kis barátocskám, ez a hajnali borozgatás, részeg és gőzös ajkaknak ez a toros nyálú összecuppanása, a tartalommal, konkrétummal meg nem tömhető, bizonytalan jövőnek, az újesztendőnek ez az üres szavú köszöntgetése egymagában boldoggá tehetné ezt a kerekfejű, dáridózó kompániát? Szidni kell a múltat, kínos halállal kell megfojtani a nyomorult ó esztendőt, hogy kicsi és olcsó mámorunk széppé és meleggé zamatosuljon. Nézze, örök példa, hogy a szíve egészséges dobogását csak akkor becsüli sokra az emberfajta, mikor kínos és öldöklő betegség emlékeit eleveníti fel, a csendes és unalmassá váló családi élet boldogsága akkor buggyant a mi nyomorult szemünkbe igazi, hálás könnyest, mikor az újságban borzalmas szenzációkról olvasunk, amik mások családi életébe hasítottak tátongó, eléreztető sebet.

Ne szakítson félbe, kis barátom, hogy ez hóhérlogika és ne beszéljen nekem arról, hogy arra is gondolni kell, mennyi gyönyörséget pazarolt ránk ez a vén, megfojtott esztendő. Az idő az a halott, kedves öcsém, akire nem illik az ősi közmondás, hogy a holtakról vagy jót, vagy semmit se beszéljünk. Mi jót hagyhat ránk egy ilyen hanyatt vágódó esztendő? Az idő az a halott, kedves öcsém, akire nem illik az ősi közmondás, hogy a holtakról vagy jót, vagy semmit se beszéljünk. Mi jót hagyhat ránk egy ilyen hanyatt vágódó esztendő? Májusok emlékét, ünnepi élmények préselt virágait. Csak emléket. Az emlékek közül pedig csak a fájó emlékek eleven erejűek, azok lappangnak minden mozdulatunk mögött, amint azt a maga kedves orvos-auktora, a derék Freud professzor olyan bölcsen megírta. Ezért olyan mihaszna dolog a költők minden verscsilingeltetése, amely édes emlékek hiú visszasírásából rendez koncertet. Az örömök közül csak a jelenvaló öröm él, ez is csak úgy, ha a kellemetlen múltak fekete ébenfájából faragunk manót a gyenge, rózsaszínű hóna alá.

Azért csak sose berzenkedjék poétácska barátom, hogy az idén is kegyetlenül keresztre applikáltam a maga kedves ó esztendejét s hogy szembeköpdösik őt hóhértársaim, az emberek. A hóhérlogika a helyes logika.

Ezzel felkelt Szilveszter s hóhérlogikával, fizetés nélkül távozott.

(Forrás: Debreceni Szemle 1912. 1. szám)