A nád, az
ér már alszik, hallgatag,
a vén
füzes susog a hold alatt.
A hold
lebámul – sápadt... vértelen...
és ring,
csak ring halotti fényeken.
Az éj
dalol... a szív jajongva sír
és mélyen
lent felnyög egy árva sír.
Valahol
messze, mély vizek alól
a sellő
halk szerelmi dala szól.
Az álom
karja tárul végtelen...
és
megdobog a távol réteken,
egy félve
érzett, fájó nagy titok!...
a denevér
csapongva felrikolt...
Az árny
sötétje óriásra nő,
mint
ködbevont halotti szemfedő.
És rémület
borzongat lombokat...
agyadban
megfagy minden gondolat!...
Véled:
mögötted lesked a halál
s a
szörnyű vég most mentem rád talál!...
És
százszor is fáj szegény szíveden
egy
soha-jött szépséges szerelem.
S a hold:
kihamvadt, gyöngyszínű korong,
a füzes
felett fakón elborong.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése